Új Szó, 2018. november (71. évfolyam, 251-274. szám)
2018-11-24 / 269. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2018. NOVEMBER 24. Ül Salak A salak fáj az embernek. Az a jó, ha fáj, ezt hajtogatta az edző, ha valaki a földön fetrengett kínjában, vagy a száját beharapva, remegő szemhéjjal próbált bent tartani minden panaszos nyögést, kínnal feltörő káromkodást. Akárhogy volt is, gyorsan ki kellett seperni tenyérrel a salak nagyját a sebből, aztán futni is tovább, üldözni megint a labdát, és várni, hogy mikor teríti le az embert a másik csapatból egy újabb szándékos bokaakasztás. A füves pályán csak a nagyok meg az ifik edzhettek, a serdülőcsapat a salakot kapta. Szinte parázslóit a pálya a talpuk alatt, az apró, éles szemcsék magukba szívták a nyári napsütés hőjét, és alattomos módon, a bőrhöz érve egyszerre karcolták és perzselték fel a hámszöveteket. Olyan volt a serdülőbe járni, mintha túlélőtáborba ment volna el az ember, és ebből az edző sem csinált nagy ütkot. A serdülőbajnokság senkit nem érdekel, minden edzés előtt elmondta, hogy el ne felejtsék a fiúk, mennyit érnek. Csak az a lényeg, hogy kiderüljön, kiben van kitartás. Hulljon a férgese, ezt is gyakran lehetett hallani, és hát persze senki nem akart férgese lenni, inkább tűrtek szódanul, csak ne szégyenüljenek meg. Ha még ezt az évet kibírom, forgatta mindegyik a fejében, jövőre az ifiben már könnyebb lesz. A fu nem fáj annyira. A délutáni edzés is a serdülőknek kezdődött leghamarabb, odafentről a napsütés, alulról a forró salak sanyargatta a fiúkat, árnyék természetesen szemernyi sem akadt. Kicsit távolabb, a füves pályán még szapora kattogással szórták a vizet körbe az automata öntözőfejek, de az a hűsítő pára, ami ott felszállt, soha nem ért el a salakon szenvedőkhöz, valahol félúton felszívódott a reszkető levegőben. A salakpályát nem öntözték soha, sajnálták rá a vizet, úgy porzott a trappoló lábak alatt mint egy vörös sivatag, ahol évszázadok óta nem esett eső. Lazító fotókörökkel indult az edzés, aztán sprint jött, aztán területfotás, oda-vissza, sípszóra, törpejárás, fekvőtámaszozás, megint csak sípszóra, aztán megint laza kocogás. Ebből a vegyes erősítésből háromnégy jött egymás után, közte egy kevés passzolgatás vagy fejelgetés. A fejelgetés volt a legkellemedenebb, szórta a labda a salakot, fülbe, orrba, szájba, és ha valaki nem szorította össze időben, a szembe is. Annál nem sok rosszabbat lehetett elképzelni, a szemgolyót is ugyanúgy karcolták a szemcsék, mint a bőrt, és nehéz volt tőlük megszabadulni. Óvatos, apró pislogásokkal lehetett kiterelni a salakmorzsákat a szemhéj alól, majd a sarokból ujjbegyet kipiszkálni. De ez sokáig tartott, és közben jött az újabb labda, az újabb adag salak, nem volt megállás. A fogak között recsegés réteg képződött lassan, a nyelv tetején meg úgy ült meg, akár a lepedők. Kiköpheteden, rossz íze volt, mintha felhevített üvegszilánkot rágna az ember. Higgyétek el, egyszer még hiányozni fog a salak, vigyorgott baseballsapkája árnyékában meglapuló hörcsögarccal az edző, miközben a pálya vaskorlátjának támaszkodott. A fiúk nem mondtak semmit, hiszen nem lehetett, oda sem néztek inkább, futottak tovább, aztán az újabb sípszóra némán leültek, és nekifogtak a felüléseknek. Mire a századikkal is megvoltak, érezték, nem csak a hátukba, a tarkójukba, a rövidnadrágjuk alá, a gumipánt szorításába, és a farpofáik közé, de az idegeikbe, az agyukba is beette magát az ellenséges anyag. Amikor eljutottak odáig, hogy játszani lehessen, már fortyogott bennük a teheteden düh. És akkor még azon is izgulni kellett, hogy ki kerül a pólós csapatba és ki a félpucérba. Világos tétje volt ennek is, ha félpucéron, izzadt testtel zuhant egyszer-kétszer valaki a salakba, azon nemigen maradt ép bőrfelület az edzés végére. Közben megjöttek az ifik is, és soha nem mulasztották el, hogy kicsit meg ne álljanak a pálya szélén ők is, a serdülőkön ékelődni. Adjatok neki, ordították, ha valakihez odakerült a labda, és persze mindig annak drukkoltak, hogy a védők minél látványosabban rúgják ki a támadó lábát. De nem is kellett már nagyon üvöltözniük, a pályán lévő fiúk beesett szemmel üldözték egymást maguktól is, és ha valaki nem adta tovább időben a labdát, egy pillanat alatt a salakban fetrengve találta magát. Távoli kiáltások, kínlódó zihálás, összeütődő végtagok kopogása, és a salak éles csikorgása töltötte be a levegőt. Igyekeztek elkerülni egymás tekintetét a fiúk, mintha akkor számot kéne adni róla, hogy mégis miért, márpedig akkor már csak a düh maradt magyarázatnak, és az utálat a másik iránt. Hiszen aki edzés előtt még a barátunk volt, az is csak felborítani akar már, és abban a pillanatban ezen kívül nem is volt más tudás, nem volt már szükség rá. Legfeljebb egy homályos érzés úszott be néha, hogy ha véget ér is majd az edzés, ezt az egészet, a salaknak, megbocsátani nem lehet soha. Krusovszky Dénes TARCA A SZALONBAN FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN A szentek városa IV. / A dervis csodája A ugusztusi fullasztó hőség. A völgybe megint beszorulnak a fellegek. A város eltűnik alattunk, meg a fák között, amelyek hegyi ösvényként zárják össze az utolsó utcákat, elhagyva az aszfaltját vesztett utat. Lombjuk felett a Trebevic sötétebb vonulata a távolban, a tompa dörgés szerint villámlik, talán az egyik orma felett, vagy a túloldal lejtőin. Talán megint esik majd. Talán nem. Az út kanyarulata egy tisztásra vezet, frissen kaszált fu, melynek még nem volt ideje szénává asznia, az illata azonban már elenyészett. A város gondozza a régi-új türbét. Ott áll fehér méltóságában és egyszerűségében Zindirli Ibrahimdede türbéje a Gorica városrész felett, a vészjósló nevű Crni Vrh (Fekete-csúcs) tetején. Az előző cikkünk Dzebar- és Urjan-dedéjéhez hasonlóan ő is Tanú (sehid), s szintúgy harcos dervis, aki Mehmed szultán idején esett el a vidék meghódításakor. Egy feljegyzett szóbeli közlés szerint, amelyre Esma Smailbegovic szarajevói néphagyományokat öszszegyűjtő könyvében akadunk, ő szintén az említettek testvére volt. A három testvért állítólag három dombra temették, egyiket a Soukbunaron, másikat a Piscivodán Soukbunaron, harmadikat a Goricán. A türbe azonban rég megsemmisült, s az utóbbi időkig pusztán a fakuló emlékezetben létezett. Az újságcikkek szerint a feljegyzéseket követve épült újjá 2014-ben elegáns, hagyományos oszmán stílusban, négy oszlopon nyugvó ólommal bevont kupola a jellegzetes tört boltívvel és a csúcsdísszel (alem). A néphagyomány szerint a türbéhez való zarándoklás, a zijdrrt a bosnyák muszlimokra jellemző módon nem az iszlám, hanem a pravoszláv naptárhoz kapcsolódott. Aki negyven nappal Szent György napját (Durdevdan/Jurjevo) megelőzve ott imádkozott, a szent dervis teljesítette a kívánságát. Vagyis pontosabban - hiszen máshoz imádkozni az egyedülvaló Allahon kívül haram\ (tisztátalanság, istentelenség) - a dervis közbenjár a Kegyesnél a kívánságok teljesítéséért. Egy másik vélekedés szerint a dervis a nevét el-Fatih szultántól kapta, aki törökül így szólt hozzá, mielőtt a végzetes csatába indult: „Duzeldzi dajan hadzi Ibrahim!” Mely állítólag annyit jelent, hogy „tarts ki, ne add meg magad, hadzsi Ibrahim!” A türbe, akárcsak Urjan dedéé, 1878-ban, Szarajevó bevételekor semmisült meg. Egy 1939-ben publikált cikkben közölt legenda úgy tudja, az osztrák-magyar csapatok bosszúból döntötték le. Amikor ugyanis a svaba (német) aug. 19-én a Crni Vrh dombjáról leereszkedve Gorica és a város irányába indult, követve a kiadott parancsot a karcsú türbe köré csoportosuló békés apró temetőn keresztül vezetett az útja. Az itt állomásozó, majd a Goricán rejtőzködő ellenállók elleni rohamra parancsolt katonák azonban megtorpantak itt. A türbe felett ugyanis egy ragyogó alak jelent meg, egy hófehér szakállú öregember zöld palástba burkolódzó hatalmas alakja lebegett a levegőben. A haragos ábrázatú rettenetes jelenés előtt a reszkető katonák aprók voltak, akár a hangyák. Hatalmas turbánja mintha bármikor a nyakukba zuhanhatna, zöld köntösének szegélye pedig akárcsak valami mérgeskígyó, fenyegetően fodrozódott. Baljában mint egy ostort, óriás olvasóját (tespih) tartotta, jobbjával pedig a pálcájára támaszkodott, arra, amelyre a dervisek révületük során támaszkodnak. Amint meglódította a tespihjét, a katonáknak mintha földbe gyökerezett volna a lábuk!- Vorwärts! Direktion Friedhof! Hangzott el újra a parancs. A reszkető katonák, mire már megindultak volna, addigra az alak az égig nőtt, s újra suhintott egyet a tespihjével, mire a katonák mind térdre estek. Elhangzott a harmadik vezényszó is. Utolsó bátorságukat összegyűjtve az ijedt katonák bolondul lövöldözni kezdtek a levegőbe a jelenés felé. Ekkor a dervis hatalmas árnya megremegett, s miután utoljára lendítette meg a tespihjét, lassan szertefoszlott. Zöld palástjának szegélye mintha a lombokba, fehér szakálla és turbánja mintha a nyári ég felhői közé olvadt volna. A legendának annyi igazságmagva biztosan van, hogy Villecz ezredes oszlopának egy része augusztus 19-én valóban itt vonult át a város felé nyomulva. Hogy a türbe ekkor pusztult el, az is valószínű. De legendák igazsága nem pusztán az adatok igazsága, hanem valami olyasmié is, ami a tények nyelvén mondható el. Tény például, hogy miután Splitből visszatértem Szarajevóba, egész augusztusban terveztem, hogy meglátogatom a nem is oly messze álló türbét. Ahova mégis véledenszerűen keveredtem. Csak este, amikor otthon Szarajevó bevételéről olvastam, pár perccel éjfél előtt derült csak ki (mindfock!), hogy napra pontosan 140 évvel azután jártam a türbénél, hogy a legendás események, legalábbis a tényszerű történés bekövetkezett. A tények nyelvén ez véleden egybeesés. A legendáén viszont kétségtelen: valójában a szent Zindirli Ibrahim-dede szólított, és hatalmas ereje vezetett magához. Ha a szentek, akárcsak a legendák, igazak, akkor valóban: a szent Tanú csodát tett velem. Száz Pál
