Új Szó, 2018. november (71. évfolyam, 251-274. szám)
2018-11-03 / 252. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2018. NOVEMBER 3. u TARCA A SZALONBAN Németh Zoltán Szavak a távolban első napokban a totális idegenség. Az első napokban, az első hetekben, az első hónapokban a totális idegenség. Az első években. Ami körülveszi, annak még a felületét sem karcolhatja. Nemhogy helyet foglalni benne. Helyet az új világban, ilyen nincs. Inkább időutazó, aki egyik percről a másikra mondjuk az ókori Athénba került, vagy Karthágóba, esetleg a szarmaták közé, legyen az egy piac, csodálkozva néz végig önmagán, hogy mitől olyan a ruhája, mint a körülötte mászkáló járókelőké. És: kik ezek az emberek? De még látszódni sem tud az ő világukban, semmi az ő idegenségéből, nemhogy helyet foglalni. Nem ért semmit. Meg sem mer szólalni. Meg sem tud szólalni. Amit értenének, az a nyelv előtti, artikulálatlan hang. A hörgés, üvöltés, morgás, nyöszörgés állati zenéje az egyeden egyetemes emberi nyelv. Azt értenék. Saját nyelve a teljes és tökéletes fölöslegesség. Minden, amit tud a világról, fölösleges. Minden élménye, tapasztalata, tudása itt fölösleges, idegen, nincs rá szükség. Senkinek sincs rá szüksége. Úgy él itt, mintha nem itt lenne. Az agya, a szeme, a nyelv, a gondolat, az érzelem — minden máshol van. Egy ott-ban, amely mérhetetlen távolságra van itt mindentől. Emberi kapcsolatai nem számítanak. Azok az emberek itt jelentéktelenek, senkik, nem létezők. Több száz kilométer távolságra. Senki sem kíváncsi rá, egyikre sem, akiket most felidéz. Az üzletben háromszor körbemegy, hogy megtalálja a lekvárt, amelyet meg szeretne vásárolni. Nem ismeri a szót és a kérdést sem. Egy idő után eljut abba az állapotba, hogy már nemcsak az itteni szavakat nem ismeri, de a saját szavai is el-eltünedeznek. Elhagyja a régi szavakat, amelyeken, amelyekben éveken át zajlott az élete. És nem jönnek az új szavak, nincs semmi a helyükön. Már negyedszer fordul körbe a boltban, a kosara üres, nem talál semmit, de nem akarja megkérdezni, mert egyrészt nem tudja megkérdezni, másrészt, ha meg tudná is kérdezni, a hibás nyelvhasználat vagy éppen az akcentusa rögtön leleplezné őt. Vagy azt hinnék, ukrán. Esedeg orosz. Van az a játék, hogy egy idő után a teljes hallucináció állapotába kerül, és a szembejövő emberek kísértetiesen hasonlítanak régi, elhagyott világának szereplőire. Köteles Peti egy modellszépségű lánnyal villamosra vár. Karádi Éva szárított gombát árusít a Hala Mirowska előtt, fájdalmas arccal beszélget egy húsz év körüli fiúval, aki az alkoholizmus minden jellegzetességét arcán viseli. Ez utóbbi truskawkát, málnát, vörös áfonyát (zurawina), ribizlit rak maga elé kis papírtégelyekben. Bent Ficsku Pali igazgatja az ékszereket, láncokat, kínálatában A világtörténelem nagy csatái című könyv is megtalálható. Most éppen egy hamisarany-láncot próbál megszerelni. Még sosem látott vevőt a standja előtt. Fonod Zoltán a park egyik padján üldögél, száraz kenyeret szór maga köré, a galambok szinte elborítják a padot. Nemes Z. Mártó jellegzetes arca tűnik fel a 160-as busz ablakában, majd el is suhan. Az egyik hajléktalanban alapiskolai szlováktanárát ismeri fel, szakadt ruhában, büdösen, hányásfoltokkal. Rózsi néni, az iskola szakácsa, aki néhány éve hunyt el, most járókerettel sétál a sárga levelekkel beszórt járdán. Zavarban van, hogy megszólítsa-e őket. Ficsku Palira például mindig ránéz, szemkontaktust kezdeményez vele, de az, ha nagyritkán felpillant, kifejezéstelen, sivár tekintettel bámul el, szinte faj, ahogyan a szeme üresen siklik le arcáról, válláról, szinte fizikai fájdalmat érez a bőrén. Pali, hát én vagyok, nem emlékszel rám a szigligeti JAK-táborból? Öreg-szem!? Csehy Zoli elegáns zakóban, kisuvickolt, csillogó barna bőrcipőben siet a felhőkarcoló 42. emeletén található ultramodern hivatalába, fűiében hófehér dugasz. Azt képzelem, egy operaáriát hallgat, könnybe lábadt szemmel Guccinapszemüvege mögött. Alakja eltűnik a csillogó üvegpalota egymásra pakolt, eltérő színű üvegfelületei tükrében. Néha csak egy-egy ismerős mozdulat idegen testeken. Valaki hanyagul belerúg egy kőbe, Gazdag Jóska mozgásával. Megigazítja a haját. N. Tóth Anikó. Oldalra néz. Sánta Szilárd. Lép egyet, felemeli a szatyrot, hátranéz, meglöki egy váll, mosolyog, ismerős mosoly, ismerős váll, ismerős mozdulat. És hozzárendelve nevek, arcok, testek. Üres nevek, üres arcok, üres testek. És van az a játék is, hogy jelen van. Hogy itt van, része, része mégis, nem másfajta. Ezért inkább nem szólal meg. Nem beszél. Nincs nyelve, néma. Ha beszélnek hozzá, mozgatja a fejét, mintha mondana valamit, mintha értené, mintha jelen lenne, mintha benne lenne ebben az életben. Nincs benne, nem mond, nincs jelen, nem érti. Akik megszólítják, leginkább őrültek, koldusok, hajléktalanok. Ismeri-e Krisnát. A fogak közt elhadart mondatokra először úgy válaszol, köszönöm. Majd másodszorra már megérti, ismeri-e Krisnát, mert ő a legnagyobb ember, aki, és innét kedve újra nem érthető. Elköszön, a két kereszteződés között még legalább öt embert megszólít, most már egészen biztos benne, valószínűleg a környéken található kb. százhúsz Krisna-, Kryszna- stb. graffity boldog tulajdonosához van szerencséje. Egy másik alak cigarettát kér, de ezen nyelven köze sincs a cigarettához a szónak, sokkal inkább a papírhoz, vagy inkább a papirusztekercshez, köszönöm, nem, mondja, erre az még erőteljesebben, kicsit tántorog, szájába böfögi a barackos vodka ízét, elnézést, nem vagyok lengyel. Elnézést, nem látja, hogy nem létezem? Ezt kellett volna mondania. Sokkal nehezebb lenne bangladesiként. Pakisztániként. Vietnámiként. Üzbégként. Vagy éppen könnyebb. Talán nem szólítanák meg. Akkor nincs az a játék, hogy jelen van. Akkor azonnal tárggyá válik, a bőr mahagónija, a bőr fényvisszaverő képessége, a bőr sűrűsége, a bőr emisszióképessége, az abszorbció foka, a Kirchhofftétel. Azon testek, melyek közepes vastagság mellett a rajtok áthaladó fényt teljesen elnyelik, átlátszatlanoknak. Amelyek csak kis mértékben nyelik el, átlátszóknak neveztetnek. Mint egy mozgó, megszólíthatatlan tárgy. Némasága. Viszi az ételt Über feliratú hátizsákban, zöld pólóban. Szállítóeszköz, húsból, izomból. Ezen felosztás azonban csak nagyjában ad áttekintést a testek viselkedéséről. A csendről, a hosszú, álomtalan, fárasztó csendről. A csendet artikuláló szájról, tüdőről. Ha megszólal. Nyugalom, nem szólal meg. Az FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN A szentek városa II. / A Tanúk A Tanúk itt álltak már azelőtt, hogy Bosnasaray városa e völgyben felépült volna, még mielőtt az ittlakók elszórt hegyi házikóit mahalákká sűrűsítették volna a beköltözők, s utca-csápjaik mind magasabbra nyúltak volna fel a meredélyen. Sőt, még azelőtt, hogy Isa-beg Ishakovic megalapította volna az első vakufot (kegyes alapítvány), tehát ma a cár dzsámijának nevezett kis nagymecsetet, a derviskolostort, a karavánszerájt, a malmokat satöbbi, s mindezekkel együtt a Várost - Ok már itt voltak, mintha senki sem lett volna itt előttük évszázadokon keresztül. Itt voltak, azaz maradtak a domboldal kiszögellésein, a völgyben épülő várost figyelve a szentéletű sehidek („tanúk”, a hit mártírjai), harcos dervisek, akik életüket áldozták az igazhitért mikor el-Fátih padisahhal, a Hódító szultánnal elhozták az iszlám fényét e völgybe. Itt állnak, persze, nem ők maguk, de a halálukra és áldozatukra emlékeztető jelek, azaz türbéik (síremlékeik, mauzóleumaik). A Tanúk voltak az első szentek, mármint az igazhit értelmében!, akik belakták a völgyet. Úgy tartják, a Tanúk és a hit harcosainak igazija) sírjai már a Város első temetőiben megtalálhatók, Kovaci negyedében, valamint az Ali pasa dzsámija melletti és az azóta parkká alakított valahai temetőben - régen eddig terjedt a Város. Itt valóban az oszmán kor legkoraibb síremlékeivel találkozunk, utóbbi része volt Semsi-dede és Ajni-dede, a két harcos dervis türbéje is. A nép Gaziler-turbe néven emlegette a rácsos ablakú apró faházikót, amely a két szent jelképes koporsóját és nisanját (sírkövét) rejtette. Volt egyszer egy szent életű szarajevói dervis, akinek mindennapi útja vagy negyven éven keresztül e türbe előtt vitt, s minden egyes alkalommal megállt, hogy az elesett hősök leikéért imát mondjon. Egy este azonban, amikor feleségével faluról tértek haza, elfelejtette elimádkozni az el-fátihát. Hazafelé, a Gorica irányába folytatta útját, s egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki követi, s mire feleszmélt volna, máris képen vágta egy lebegő zöld coha (népviselet: tarka, gazdagon díszített szoknya), amely nem akart tágítani. „Nesze, neked! Nem szégyelled magad!?”, püfölte őt kiabálva a szoknya. „Hát ezt kell megérnem, hogy csak úgy elsétálsz a sírom mellett? Talán az asszony előbbre való, mint én?” Mondani sem kell, a vélekedés szerint a két dede valamelyike emlékeztette ily módon a kegyes cselekedetre a szarajevói dervist. Kétségtelen, a szenteknek van humorérzékük. De minket most azok a szentek érdekelnek, amelyek a magaslaton nyugszanak, vigyázó szemük az alattuk elterülő Városra vetik. Valaha sokkal több lehetett e síremlékekből, mint ma, sokról tudjuk; hogy elpusztult, ám valószínűleg olyanok is voltak, amelyek mára nyomtalanul eltűntek. Valaha talán az egész Várost a Tanúk őrizték völgy köröm lejtőkről. Három harcos dervis, három dede türbéje különösen fontos. Két oldalról a Város nyugati bejáratát őrzik Zindzirli Ibrahim-dede a várossá szűkülő völgy északi, napos oldalán, a Gorica dombjának tetején áll. Vele szemben a déli, árnyékos oldalán találjuk Urjan-dede és Dzebar-dede türbéjét - mintha csak egymásnak üzengetnének a völgyön át. Ütóbbi kettő a Trebevic város fölé magasodó Debelo brdo csúcsa alatti kiszögellésen foglal helyet, mindkét helyről remek kilátás nyílik a Városra, amely egykor, az oszmán időkben valahol itt, mellettünk s a lábunk alatt ért véget. A régi város jobbra, az új pedig az orrunk előtt látható, Marijin dvor monarchikus utcái, a szarajevói ikertornyok, a parlament kék épülete, a sárga Holiday Inn, mögöttük zölden emelkedik a Gorica dombja. Balra pedig a régi-új kor negyedei: a Grbavica és a Dolac Malta szockós panelnegyedei, a dombokat pedig körben, mint egy süteményt dióval, úgy szórták meg házakkal. Itt, a Debelo brdo alatt régi civilizációk nyomait találták meg: őskori, kőkori maradványokat. Itt voltak a legjobb állások az ostrom idején, innét lehetett a legjobban lőni a Várost - elég csak ideképzelni a megfeketült ikertornyoknak, a parlament égő tornyának vagy a fakó Holiday Inn sajtót bejárt képeit. S így volt ez már sokkal előbb is, a város egy előző bevételekor. 1878-ban, amikor a Monarchia okkupálta Bosznia-Hercegovinát, ahogy vidéken, úgy a Városban is felkelések törtek ki, a konzervatív muszlimok ugyanis érthető módon nem akartak egy katolikus monarchia és egy gyaur császár kebelébe térni, hiszen ilyesmire azóta nem volt példa, hogy a Tanúk itt vannak! A Városban ellenállás szerveződött, bevételét csak a Gorica és a Debelo brdo birtoklásával lehetett biztosítani. Az utcai harcokat és a vérfürdőt azonban nem lehetett elkerülni, a legdurvább összecsapások épp itt, a Város nyugati csücskénél voltak. A három dede türbéjét ugyanis nemcsak szomszédságuk és keletkezésük köti össze. A három dervis, Urjan-dede, Dzebar-dede és Zindzirli Imbrahim dede gázikként és sehídekként estek el, amikor először a padisah uralma alá került a völgy. S amikor kikerült az alól, mindháromnak megsemmisült a síremléke. Egyikük sem tiltakozott, nem vágtak zöld cohát a katonák képébe, sem ekkor, sem az utolsó ostrom, a jugoszláv háború idején. Ma mégis megtaláljuk a türbéiket. De erről legközelebb. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 (A szerző felvétele) (Képarchívum)
