Új Szó, 2018. október (71. évfolyam, 225-250. szám)

2018-10-20 / 242. szám

SZALON ■ 2018. OKTÓBER 20. www.ujszo.com TÁRCA A SZALONBAN Krusovszky Dénes Lassú árnyak K eményen bele kel­lett állnia minden pedálkörbe, ha nem akart lemaradni a többiektől. Idege­sen, fel-felemelkedett az ülésből, nem is annyira, hogy úgy jobban tudjanak dolgozni a lábai, hanem mert képtelen volt folyamatosan ülni. Az öreg nyereg rugói gú­nyosan nyiszogtak alatta, ha rájuk helyezte a súlyát, és abban a pilla­natban valahogy elviselhetedennek tűnt ez a hang. A csapat a város széle felé tartott, elöl a mountain bike-osok vezették a sort, mögöttük egy-két verseny­biciklis ment, és hátul ők, a min­denféle csotrogányokat hajtők. Ha épp egy szélesebb utcán vágtattak, felhízott egy bolyba a társaság, ha szűk utcába fordultak be, hirtelen megnyúlt a csapat, és ilyenkor a hátsóknak nagyon nézni kellett, merre manőverez az eleje, ha nem akartak végérvényesen leszakadni tőlük. Az egyik elöl tekerő fiú öde­te volt az egész, azt mesélte, hogy a bátyja dolgozik ott, és ilyenkor dél­utánonként, mert nincsen légkondi az épületben, kiviszik őket a kertbe hűsölni. Egyszóval meg lehet lesni, hogy milyenek. Azonnal mindenki rábólintott, pedig az eredeti terv szerint az iskolaudvaron lett vol­na dolguk, de hát még mindig túl meleg volt, hogy sort kerítsenek a visszavágóra. A fiú hátára úgy tapadt a trikó­ja, mintha menet közben valaki egy vödör felmosóvízzel öntötte volna nyakon. Talán, ha nem eny­­nyire leharcolt ez a bicikli, amit a nagybátyjától vett kölcsön, ha nem ilyen kínszenvedés a nehéz vas­pedált tekerni, a kinyúlt, rozsdás láncot moccanásra bírni, ő sem lenne, mint aminek érezte magát, csupán egy merő zihálás mostanra. De bármit megtett volna, hogy ne maradjon le. Abban persze nem volt biztos, hogy az-e a legkézenfekvőbb út­vonal, amit a csapat vezetői diktál­nak, mintha túl sok felesleges ki­térő, kanyar, kiszögellés lett volna benne. Ám ha akart se tudott vol­na közbeavatkozni, túl messze volt a vezetőktől, és különben sem bírt volna kiabálni, örült, hogy befelé megy valamennyi levegő még a tü­dejébe. Nyilván van oka, hogy erre jövünk, magyarázta magának, mi­közben egy pillanatra ráillesztette fenekét a bicikliülésre. De megint ez a hülye nyikorgás, újra felemel­kedett, és az előbbi gondolatot is hagyta elúszni a homlokáról dőlő verejtékben. Mielőtt még kiértek volna a főút­­ra, az utolsó házsor sarkánál élesen bevágtak jobbra. Állt ott egy zsák­utcát jelző tábla, de ezzel láthatóan nem törődött senki sem az élen. Kisvártatva a szőlőskertek közötti földútra tértek rá, mint egy hirte­len széllökés, úgy vágtattak végig az aszályosán felporzó csapáson. Meg­lehetősen nagy kitérővel érkezünk, gondolta, de kezdte már lámi is az értelmét. Távolabb, a bodzabokrok és szabálytalan csoportokban növő tövises akáckorcsok takarásában egy rozoga téglafal részletei tűntek fel előttük. Hát persze, a főbejárat felé mégsem mehettek, futott át a fején, akkor egyből elhajtanák őket a portások. Az első biciklik nagy farolásokkal lefékeztek a téglafalat övező gazos szélén. Mire ő is odaért, úgy tűnt, a többiek már a taktikát is megbeszélték. Kicsivel feljebb, ahol az út elkanyarodik, egy halom régi raklap hevert a «alánosban, azokat kell először is kiszabadítani, és oda­cipelni a fal mellé. Nem is volt olyan nehéz az egész, mint amilyennek elsőre gondolta. Óvatosan, hogy rövid­­nadrágos lábukat ne csípjék össze teljesen, a lábfejükkel oldalazva letaposták a húsos csalánszára­kat. Amikor így szabad elvonulás nyílt a cipekedéshez, párokba állva megemeltek egy-egy korhadt rak­lapot. Könnyebbek voltak, mint amilyennek tűntek, és nem is a súlyukra kellett figyelni elsősor­ban, hanem arra, nehogy idő előtt széthulljanak a kezeik között. Az a sörtehajú fiú, akinek a báty­ja ott dolgozott, átszellemült arccal rámutatott az egyik falszakaszra, és a többiek ahhoz a ponthoz vitték a raklapokat. Aztán egymás tetejére pakolták őket, mintha egy dobo­gót, vagy kisebb tornyot építené­nek, és amikor az utolsó is a helyére került, nagyjából ugyanabban a sorrendben, ahogy a biciklikkel megérkeztek, felkapaszkodtak a ha­lom tetejére. Neki már alig jutott hely oda­fent, de végül is csak féléviekéit valahogy, és bepréselte magát a többiek közé. Épp elég magasan álltak ahhoz, hogy ádássanak a viharven szögesdrót koszorúval végigtekert téglakerítés teteje fö­lött. A pszichiátriai intézet kert­jében valóban volt némi mozgás, az árnyékosabb sarkokban kisebb csoportokba összeverődve üldö­géltek a betegek, miközben a fehér köpenyes ápolók lomha léptekkel járkáltak körülöttük. Ahhoz nem voltak elég közel, hogy ki lehes­sen venni a duruzsolásukat, a fiúk csak annyit hallottak, mintha többen is egymás szavába vágva beszélnének, időnként fel-felka­­cagva, valami zavaros, de nem egészen rendszertelen ritmus sze­rint. Semmi más nem történt. A régi kúria parkja, amit a zárt osztály ápoltjai használtak nyaran­ta, úgy élt a fiúk fejében, mint va­lami elképesztően izgalmas és nyo­masztó hely. És a betegek maguk is, az őrültek, ahogy félelemmel vegyes izgatottsággal a hangjukban emlegették őket, különös, mito­lógiai alakokká nőttek az elmúlt hónapok során a beszélgetéseikben. Most pedig, hogy végre itt vannak, és megnézhetik őket, nem történik semmi. A sörtehajú, mintha ma­gát védené, néha felszisszent, „azt figyeljétek”, aztán egy újonnan felbukkanó alakra mutatott. De az is épp ugyanolyan bágyadtan unalmas, melegítős, félrebillent fejű figura volt, mint az összes többi. Nem eszelősnek tűnnek ezek az emberek odabent, hanem végtele­nül fáradtnak, állapította meg a fiú magában, de mire eddig eljutott, a többiek már el is kezdtek leeresz­kedni a raklaptoronyról. Ö még állt odafent egy darabig, és hol a park lassú árnyait figyelte, hol a biciklik körül gyülekező fiúkat, akik a sörte­­hajút frodizták egyre kegyedeneb­­bül. A fiúk pár pillanat múlva ismét nyeregben ültek, amikor az egyikük kérdőn felnézett rá is. Önkéntele­nül legyintett egyet, és miközben odalent elporzott a csapat, mintha keresne valakit, összehúzott szem­mel fordult ismét a park felé. FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN Szarajevói mahalák III. / A magyar mahala ottomán Sza­rajevó napos északi olda­lán a Pasino brdo (a pasa hegye) alatti meredélyeken létesült régi temetőket összekötő Sedrenik útig érhetett (melyről a város egész körzete nevét kapta), a maihoz ké­pest nyilván ritkább, s elszórtabban beépített utcákkal. Az egyik szélső mahalája a Sumbul (azaz Jácint) ne­vet viselte, ezen túl, pontosabban e fölött a temetők aljáig szőlős terült el, melyre a mai utcanév is emlékez­tet: Vinograd. (lásd a képen) A városaimra gondolok, Pozsony és Prága Vinohradyjára, meg a Montmart-ra, régen eltűnt és be­épült városi szőlősökre, míg a régi török temető egy fiatal diófája alatt ülök arra várva, hogy a szemerkélő eső alábbhagyjon. Az augusztusi forróság szinte ólmosan párás leve­gőt nyom a völgyre. Lenézek a vá­rosra alattam, köröttem, és Mártára gondolok, aki lánykorába nézett így le Pozsonyra, mikor a sor végé­re ért. Mártára, az egyeden maradi család sarjára, akinek sikerült visz­­szatérnie „a kitelepíttísbű”. Kilenc év töméntelen hivataljárása után a somogyi falu tapasztalatait, a té­­eszben az ottmaradt (kitelepíteden) sváboktól ellesett szőlőművelést a családnak sikerült a pozsonyi Vinohradyn hasznosítania, s ezzel tőkét teremteni az újrakezdéshez. A szőlős egy része beépült, a dombte­tő felőli részén pedig a daruk ma is új luxuslakásokat építenek. A temető dombjának aljában futó Vinograd utcában sincs nyoma a valahai szőlősnek Az utca folyta­tása felfelé a Grlicica brdo nagy temetője irányában már a Rogina nevet viseli, a dzsámiról, amely ál­lítólag a legkisebb nemcsak a város­ban, sőt nemcsak Boszniában, de egész Európában. Nem sokon mú­lott, hogy az 1660-ban épült Rogo Zade dzsámit az ötvenes évek im­­pulzív urbanizációja nem törölte le a fold (domb) színéről. Az 1972-es restauráció alkalmával ugyan kissé kibővült a beltér, 50 négyzetméte­rével még mindig tartja a rekordot. Az apró dzsámi faminaretje az ut­caszintről még alacsonyabbnak tű­nik, hiszen az épület, mintha csak nyaktörő módon egyensúlyozna, a lejtőbe épült. A mellette találha­tó húsz nisan (sírkő) e magaslatról bámulja a festői tájat, a völgyben terpeszkedő várost. Mellesleg Salih Sidki Muvekkit Hadzihuseinovic, a 19. századi bosnyák történetíró is itt van eltemetve - törökül írt Tarih-i-Bosna című művét csak né­hány éve adták ki. Szintén itt nyug­szik Hadziomerovic, az első reis ul-ulema Boszniában (a muszlim közösség fejének tisztségét az oszt­rák-magyar okkupáció után vezet­ték be). Az egyik turbános sírkőnél izgalomba jövök: csúcsába apró gödröcskét vájtak, a sírban tehát egy evlija (a jó, azaz szent ember) várja az ítélet és feltámadás napját. Elterjedt népszokás volt az evliák sírköveiben ily módon felfogott esővizet inni, ugyanis gyógyerőt tu­lajdonítottak annak. Mégse az apró dzsámi apró sír­­kertje az érdekes, de az az apró épü­let, amely három sírt rejt - s mely fölé már régebben fából türbét emeltek. A hagyomány ugyanis úgy tartja, hogy magyarok teleped­tek meg a Sumbul mahala fölött és a Rogo Zade építette dzsámi körül, akik szőlőműveléssel foglalkoztak. Közülük való a három sír lakója is, akikről persze nem tudni semmit, csak annyit, hogy egyikük mufti volt. Nyilván a megpróbáltatásaik és állhatatosságuk miatt tarthatták szenteknek a kiűzött igazhitűeket. A három evlia állítólag gazdag csa­ládból származott, s mindenüket hátrahagyva pusztán néhány szőlő­tövet hoztak magukkal. Valóban magyarok voltak, vagy muszlimok, akik Magyarországról jöttek (amelyet a latin/német Ungar szóból képzett török Ungürüz átvé­telével Undurovinának nevezték)? A vallásuk világos - de milyen nyel­vet beszélhettek? Délszlávul beszélő bosnyákok voltak Magyarországról (akik ugyan néhány generáció alatt el is magyarosodhattak), vagy az iszlámra áttért „őslakosok”? Talán a törökök kiűzése után az ott maradt muzulmánok többségéhez hason­lóan az inkvizíciótól menekültek? Ki tudja. A dzsámit egyébként a nép Ostrogon néven is emleget­te sokáig, így az egyik feltételezés szerint a telepesek Esztergomból menekülhettek a város visszafogla­lása idején (1683). Mindenesetre a Savoyai Jenő csapatai által fel­gyújtott vagy lerombolt dzsámik jegyzékében már 1700-ban e néven szerepel. A legenda másfajta válaszokat kí­nál. A türbe arról tanúskodik, szent embernek tartották őket, csodatévő erejükhöz folyamodtak betegség és terméketlenség esetén. Búcsút jár­tak, a bosnyák muszlimokra jellem­ző módon a pravoszláv ünnepekhez kapcsolódva: május 6-án, vagy a Szent György napján (Durdevdan) vagy az azt követő negyvenedik napon hajnalban (sabab). Egy ké-r sőbbi néphagyomány szerint az osztrák-magyar időkben, ha a sza­rajevói legények el akarták kerülni a besorozást, ide jöttek imádkozni. Hogy ennek miféle összefüggése van a magyar múlttal, csak találgat­ni lehet. Valóban innét nyílik a legjobb kilátás a városra, itt terül el a lábam alatt körben az egész régi Szaraje­vó, ide vetül a legtöbb napfény, a talaj köves, de nem termékeden, szőlőnek ideális, akárcsak az Esz­tergomi Szőlőhegy, vagy a pozsonyi Vinohrady. Mártára gondolok, ő mondta, volt ott egy Szűz Mária kápolna, oda jártak imádkozni a lányok, hogy az udvarlójukat ne vigyék el katonának, mondták az öregek. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents