Új Szó, 2018. október (71. évfolyam, 225-250. szám)

2018-10-18 / 240. szám

181 SPORT 2018. október 18.1 www.ujszo.com „Addig védek, amíg nem esik nehezemve,, BŐDTITANILLA Harmincnyolc évesen is a világ legjobb kézilabdakapusai közétartozik. Idén januárban beugróként lett Európa-bajnok a spanyol válogatottal, tavaly kulcsember volt a Vardar Szkopje BL-diadalánál. Idén nyáron visszatért Veszprémbe, ahol szintén nagy tervei vannak. Sterbik Árpáddal beszélgettünk. Eseménydús heteken van túl a Veszprém, Ljubomir Vranjes ve­zetőedző leváltása után két ide­genbeli győzelem következett a Bajnokok Ligájában, előbb Bresztben a beugró Gulyás István irányításával, majd legutóbb a címvédő Montpellier otthonában, ahol immár az újonnan kinevezett David Davis ült a kispadon. A já­tékosok hogyan élték meg ezt az időszakot? Nem úgy indult a szezon, ahogy mindenki elvárta, ezért a vezetőség a csere mellett döntött. Mindig könnyebb lecserélni egy edzőt, mint 16 játékost, ezért általában ez szo­kott történni, ha változásra van szükség. Minden búcsú nagyon megviseli a csapatot, nem volt kel­lemes a helyzet, de minden változás pozitívan hat a csapatjátékára. Va­lami új jön, új edző, új feladatok, mindenki mintha nulláról indulna, ezért mindenkiben benne volt a bi­zonyítási vágy. Szerencsére az el­múlt két mérkőzést meg tudtuk nyerni, úgyhogy pozitívabb most a csapat, mint a BL-szezon elején, a Barcelona és a Vardar elleni vereség után. A Veszprém már nagyon régóta álmodik a BL-győzelemről. Reális lehet idén ez a cél? Még így is látok rá esélyt, hogy nem vagyunk a legjobb formánk­ban. De először is a Final Fourba szeretnék bejutni. Mindenki a BL- győzelemmel fekszik-kel, de az a reális, hogy lépésről lépésre menetel egy csapat, meccsről meccsre gon­dolkodunk, ez az út a végső cél felé. A maximális cél, ameddig én nézek, az a Final Four. Régebben kisebb volt a konkurencia, de jelenleg tíz csapat reménykedik abban, hogy ott lesz Kölnben, és aki közülük beke­rül, az mind meg akarja majd nyerni. Hosszú még a szezon, az új edzőnek is lesz ideje, hogy a saját elképzelé­sei szerint rendbe rakja a játékot. A Ciudad Realban és a Vardar Szkopjében is BL-győztes csapat tagja volt, előbbivel háromszor is megnyerte a sorozatot (2006,2008, 2009). Mi az a plusz, ami ahhoz kell, hogy egy klub meg tudja nyerni a Bajnokok Ligáját? A BL-szezont meccsről meccsre kell játszani. Sokszor hallom, hogy nem most fontos jó formában lenni, hanem márciusban, de egy jó csa­patnak a csoportkörben is már jól kell játszania, hogy önbizalma legyen. Csak így lehet bejutni a Final Four­ba. Az pedig már egy nagyon érde­kes dolog, 24 órás torna, ahol 24 óra leforgása alatt játszol egy elődöntőt és egy döntőt. Ott már minden meg­történhet, a pillanatnyi forma, a csa­pat egészségügyi állapota mellett olyan apróságok is dönthetnek, hogy melyik játékos hogyan kelt fel aznap reggel. A Final Fourt már bárki megnyerheti, aki ott van, az elmúlt években is láttuk, hogy nem mindig a favoritok nyertek. Szerintem ne­hezebb bejutni a Final Fourba, mint megnyerni. Húsz éve tartó pályafutása so­rán sok tapasztalatot szerzett a BL régi lebonyolítási rendszeréről is, amikor még nem négyes döntő­ben, hanem oda-visszavágós rendszerben rendezett fináléban dőlt el a trófea sorsa. Mit gondol, igazságos a Final Four­­formátum? Tényleg a legjobb csa­pat lesz így a győztes? A Final Four-rendszer leginkább a szurkolókat szolgálja. 2010 óta van ez a lebonyolítás, azóta mindig Kölnben rendezik a négyes döntőt, ami nagyon élvezetes a drukkerek­nek. Két nap alatt négy nagyszerű mérkőzést láthatnak egy nagysza­bású, jól megszervezett rendezvény keretében. De ha bejut egy német csapat, annak azért előnye van, mert hazai pályán játszhat. Nem biztos, hogy ez igazságos. A közönségnek ez a legjobb megoldás, de a csapa­toknak nem biztos. A kétezres évek elején már vé­dett Veszprémben. Azóta nyert négy BL-t, a spanyol válogatottal pedig 2013-ban vb-t, idén Eb-t nyert. Milyen érzés volt most visszatérni Veszprémbe? Nagyon jó, hiszen mindig is itthon éreztem itt magam, akkor is sokat tartózkodtam Veszprémben, amikor nem itt játszottam. Szóval nem vol­tak beilleszkedési gondok. A kö­zönség soraiban ugyanazokat az ar­cokat látom, akiket már 15 éve a régi csarnokban is láttam. A vezetőség­ben is sok a régi ismerős. De azért nyilván változott a klub az elmúlt évek alatt... Mindenki változik. Tizenvala­­hány év alatt változik a kézilabda, fejlődnek az egyes csapatok. A Veszprém tartja a ritmust a fejlődés­sel. Már akkor is nagy csapat volt, és most is az. Kaptak egy új csarnokot, többen dolgoznak a klubban, tény­leg egy európai nagy klubról van szó, mint a Kiel, a Paris Saint-Germain vagy a Barcelona. Ön miben változott azóta? Elsősorban idősebb lettem. A kor a legnagyobb változás, a többi ma­radt a régi. Nem vagyok már húsz­éves, a sérülések miatt is kellett vál­tani egy-két dologban, de nincs szó óriási különbségekről, nem védek kézen állva! Hosszú éveken át védett Spa­nyolországban, de szerepelt a Var­dar Szkopjében is. Melyik kézilab­dastílus áll a legközelebb önhöz? A német kézilabda dinamikusabb, ; sok a futás, a lövés, Franciaország­­; ban is az erő dominál. A spanyol stí­­; lus kicsit taktikusabb. A spanyol já­tékosok nem voltak fizikailag erő­sebbek és jobbak sem a horvátoknál, dánoknál, franciáknál, mégis ered­­; ményesek tudtak lenni ellenük. : Majdnem egész életemben a spa­nyol stílusban játszottam, nekem az tűnik észszerűbbnek, jobbnak, de ha i jól játszol, akkor minden stílus meg­­: hozza az eredményét. A spanyol stílust azért is jól is­meri, mert a spanyol válogatott kapujában is számtalanszor állt. Vajdasági magyarként az sosem fordult meg a fejében, hogy ma­gyar válogatott legyen? A kétezres évek elején egy alka­lommal beszéltünk róla, de aztán abból nem lett semmi. Utána pedig már nem volt téma. Egy régebbi interjúban azt mondta a jugoszláv/szerb váloga­tottal kapcsolatban, hogy a nem­zeti csapatba azért megy az em­ber, mert akar, és ha már nem vi­szi a szíve, akkor nincs értelme. Ez így van. Már nem akartam töb­bet Szerbiában játszani, mert nem éreztem jól magam. Nem azért hagytam el a szerb válogatottat, mert a spanyolba mentem! De sok válo­gatott haverom volt a Ciudad Real­­ban, akik megkerestek, nem tudnék­­e segíteni a spanyoloknak. így kez­dődött az egész. Azt mondták, még sok szép eredményt érhetnék el vá­logatott szinten is, nekik is segíte­nék, meg nekem is jó lenne, mert a spanyolok esélyesként indulnak a világversenyeken. Szóval majdnem haveri alapon kezdtem... Sterbik Árpád boldog Veszprémben Ehhez képest nagyon sikeres a spanyol válogatottal, hiszen idén Európa-bajnok lett, pedig a kon­tinensviadal elején még csak a té­vében nézte a tornát... Ez a két-három napos beugrás na­gyon jó volt, mert azért egy hónapot együtt lenni a válogatottal nekem már kicsit sok. Valaki épp mondta, hogy látta a jövő évi vb-re leadott listát, és már megint betettek a tar­talékok közé, pedig mondtam, hogy már oda se tegyenek! Amíg Spa­nyolországban éltem, könnyebb volt, de ha Szkopjéból vagy most Veszprémből csatlakoznék a csa­pathoz, akkor már a felkészülés ide­jére is ott kellene hagynom a csalá­dot, amit nem szeretnék. Ezért úgy beszéltem meg az edzővel, hogy ha valami történne valamelyik kapus­sal, akkor elmegyek beugrónak. Ez így is történt a legutóbbi Eb-n, meg egy májusi összetartáson is jártam. Erre kapom a hírt, hogy megint ott vagyok a cserék között, pedig már lassan ott sem szeretnék lenni... Pedig hátha megint nyerne egy aranyérmet... Nem, ilyen egyszer van az élet­ben, és soha többet. Nem történik meg minden évben, hogy minden ilyen szerencsésen összejön. Tényleg minden összejött: a franciák elleni elődöntőben öt he­tesből hármat megfogott, a svédek elleni döntőben pedig még több le­hetőséget kapott, 38%-os haté­konysággal védett, és a finálé leg­értékesebb játékosának válasz­tották. Hová sorolja ezt az Eb­címet a sikerei sorában? Ez a „legviccesebb mi a fene” ka­tegóriájába tartozik: pénteken el­mentem, hétfőn hazajöttem, időm se volt megemészteni. Nem is élvez­tem annyira, mert ha elmész egy (Somogyi Tibor felvétele) versenyre, akkor végig idegeskedsz két héten át, készülsz az ellenfelek ellen, most meg mintha elmentem volna egy hétvégi tornára. Nem volt meg benne az a jó érzés, teljesen fur­csa is volt az ünneplés. Sokat tettek a válogatottbeli társak azért, hogy el­jussunk a négy közé, én megjöttem, és belecseppentem az aranygenerá­cióba véletlenül. A torna elején, amikor csak a té­vében nézte a meccseket, mire gondolt? Gondoltam, fü, de jók ezek a fran­ciák, milyen erősek... Erre néhány nap múlva hívtak, hogy menjek el a francia meccsre. Nagyon furcsa volt, féltem is tőle. Nem is így volt meg­beszélve, nem gondoltam, hogy ennyi szerepet kapok. Az Eb alatt csak négyen-öten maradtunk Szkopjéban edzegetni. Labdázni sem labdáztunk nagyon, egy rende­set focizni sem tudtunk. Hosszú volt a szünet is, december közepétől ja­nuár 9-10-ig, úgyhogy rengeteg volt a kihagyás. Ezért is mondtam, hogy 5-10 perceket tudok cserélni, amíg a másik kapus fúj egyet a kispadon, de többet ne várjanak nagyon tőlem. Nem az volt a reális, ami ott történt. Előző évben klubszinten ért el egy sokak számára meglepetésnek számító eredményt: a Vardart előzetesen sokan az utolsó helyre könyvelték el a BL 2017-es Final Fourjában, aztán végül megnyer­ték a döntőt is, az ön remek védé­seinek is köszönhetően. Az nagyon jó évünk volt, egy-két mérkőzést vesztettünk egész évben. Mi tudtuk, mire vagyunk képesek, és úgy is mentünk oda, hogy megnyer­jük a BL-t. A kívülállók nem minket tartottak esélyesnek, de abban a sze­zonban akárhol játszottunk idegen­ben, ha kikaptunk is, maximum egy­két góllal. Nem nagyon bírtak ve­lünk az ellenfelek, úgyhogy ben­nünk volt, hogy meg tudjuk nyerni a BL-t, akármilyen nagy nevek is van­nak az ellenfeleknél. Ha visszagondol az összes csa­patra, ahol valaha megfordult, válogatott- vagy klubszinten, me­lyiket látja a legerősebbnek? Szerintem Ciudad Realban volt két-három évig egy nagyon jó csa­pat, amely majdnem világválogatott együttes volt. De szerencsés voltam, mert mindenhol jó kerettel játszhat­tam együtt. S milyen volt a kapcsolata a töb­bi kapussal? Volt olyan kollégája, akivel esetleg nem jött ki jól? Ilyen még nem fordult elő. Min­denkivel nagyon jó kapcsolatban va­gyok a mai napig. Fazekas Nándival, akivel tizenvalahány éve játszottam, a spanyol Hombradosszal is, min­denkivel... Egy szezon nagyon hosszú, lehetetlen, hogy azt egy ka­pus levédje egyedül. Azért kell két kapus, hogy egymást ki tudjuk egé­szíteni, csakis így működhet. Egy mezőnyjátékosnál nem látszik any­­nyira, ha nem hibázik sokat, de nem is tesz hozzá a csapat teljesítményé­hez. De a labda végső célja a kapuban van, úgyhogy nálunk minden kis hiba látszik. Az a legfontosabb, hogy a két kapusból egynek mindig jól menjen. Mit gondol Mikler Rolandról, aki Veszprémben a társa? Roli nagyon jó kapus. Több évvel ezelőtt Szegeden is jól védett, aztán Veszprémben is nagyon jó szezonjai voltak. A tavalyi évről azt mondták, hogy gyengébb volt a kapusteljesít­mény Veszprémben, de én biztos voltam benne, remekül fog védeni. És tényleg nagyon jól is véd. 1999-ben már vb-bronzérmes volt a jugoszláv válogatottal, és még most is a világ legjobbjai közé tartozik. Mi a titka? Szeretni kell a sportot. Sok spor­toló abbahagyta harminc-egynéhány évesen, mert valahogy lemerült, nem volt kedve edzeni, utazni, de amíg harcolsz, mert minél több bajnoksá­got akarsz nyerni, amíg boldogan jársz edzésre, addig érdemes csinál­ni. Én is addig fogok védeni, amíg nem esik nehezemre. Természete­sen nem úgy edzek, mint tíz éve, de boldog vagyok ebben a társaságban, boldog vagyok ebben a csarnokban. Ez a második otthonom, és én bol­dogan lépek be az ajtón. Szeretek játszani, szeretek edzeni, szeretem a csapattársaimat, a klubot, mindent.

Next

/
Thumbnails
Contents