Új Szó, 2018. október (71. évfolyam, 225-250. szám)

2018-10-09 / 232. szám

www.ujszo.com | 2018. október 9. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Mélyrepülés Egy dolgot fontos tisztázni: Erdogan nem a barátunk Telefonált Münchenből az unokaöcsém. Azt mond­ja, hogy Németországban szinte kaotikus a helyzet. Az ugyan igaz, hogy a német polgá­rok negyven százaléka még mindig támogatja az évek óta regnáló Angela Merkelt, ám az utóbbi hetekben egy­re erősebben és durvábban hallatsza­nak a bevándorlást ellenző politiku­sok vádjai. Az még a külső szemlélő számára is nyilvánvaló, hogy itt nemcsak a menekültek ügyéről van szó, hanem kegyetlen hatalmi játszma folyik. Azt viszont nem minden ember érti meg, hogy ez a harc nem csak Németor­szág jövőjéért folyik. Nyolcszáz ki­lométeres távolságból gyakran mon­dogatunk olyan „csacskaságokat”, hogy semmi közünk az egészhez, mert ez német belügy. Hát nem az! Ugyanis még a politika iránt közöm­bös embernek is tudnia kell, hogy Merkel bukásával az egész EU-s gé­pezet komoly károkat szenved. Né­metország az unió motoija, és ha a germán „masina” nem húz tovább, akkor a mi (szlovák, magyar stb.) társadalmaink is halálos sebet kap­nak. Merkelnek Németországon kí­vül Szlovákiában és Magyarorszá­gon is sok ellensége van. Ám azt senki se feledje, hogy a német káosz nálunk is komoly problémákat okozhat, hiszen pár héten belül a Volkswagen, a Mercedes és az Audi gyáraiban dolgozó polgáraink tízez­rei maradnának munka nélkül. Merkel asszonynak a belpolitikai harc közben „kifelé” is figyelnie kell. Most például az EU-t zsaroló török elnökkel kénytelen tárgyalni, mert Erdogan lépten-nyomon azzal fe­nyegetőzik, hogy „Európára ereszti” a török menekülttáborokban rosto­koló mintegy kétmillió menekültet. Épp ezért lenne fontos tisztázni, hogy Erdogan nem a barátunk, ha­nem az egyik legveszélyesebb ellen­felünk. Ezért is megdöbbentő, hogy a török elnök a német látogatás után egyenesen Budapestre utazik, ahol tárt karokkal váiják és régi, megbíz­ható barátként fogadják. Erdogan tö­rök emlékhelyeken koszorúz és „előadást” tart a magyar politiku­soknak az illiberális demokráciáról. Törökországban már több mint két esztendeje folynak a letartóztatások és folyik a demokratikus intézmé­nyek leépítése. A rezsim saját hatal­mának megtartása érdekében újság­írókat és értelmiségieket zár börtön­be. Törökországban a harc a demok­rácia hívei és ellenfelei között folyik. A magyar kormány ezzel a látoga­tással azt az üzenetet küldi Európá­nak, hogy fütyül a demokratikus tra­díciókra, és az európai normákra. Orbán Viktor a hatalom megőrzése érdekében még a régi ellenségeivel is képes kibékülni (néhány évvel ez­előtt Putyin is koszorúzott Budapes­ten). Nehéz megválaszolni azt a kérdést, hogy a demokrácia bástyájának tar­tott Európában hogyan fordulhat elő olyan helyzet, hogy a demokrácia értékeit védelmező politikus (Mer­kel) egyre veszít a népszerűségéből, míg a demokrácia ellenségeinek (Er­dogan, Putyin és Orbán Viktor) tá­mogatottsága napról napra növek­szik. Az egyik magyarázat az, hogy az emberiség szerte a világban egyre butul. Az emberek utálják a bonyo­lult és a szakszerű fejtegetéseket. Ol­vasni és gondolkozni nem akarnak, és a felelősséget sem vállalják sem­miért. Cselekvés helyett behódolni és megfelelni akarnak. A pattogó ve­zényszavakat és a pár szavas magya­rázatokat szeretik (lásd Trump Twit­­ter-üzeneteit). Nem pontos elemzésekre, hanem keménykezű vezetőkre vágynak, akik határozottan és egyértelműen beszélnek. Ez fekete, az meg fehér. Ezek vagyunk mi, a Jók, azok meg ők, a Rosszak. Nos, a demokratikus rendszerek ezeknél a leegyszerűsített, autokrati­kus szerkezeteknél valóban bonyo­lultabb alakzatok. Ám azt se feled­jük, hogy az autokratikus rendszerek a történelem során már sokszor át­csúsztak fasiszta képződményekbe. (Cartoonizer) Hetedíziglen KERÉNYI GYÖRGY • A magyar kormányfő szerint „az a magyar, akinek az unokája is magyar lesz”. Vagyis: „az a jó magyar, aki a gyerekét ma­gyarnak neveli”. Ezt mondják a „határon túli” kisebbségi eli­tek 100 éve. Nemzetállami közegben (ahol jó szlovákot, ro­mánt kell nevelni) a magyarság eleve felszólító módban létezik. Itt egy fo­gyatkozó közösség (tíz év alatt 70 ezer ember) kapaszkodik minden tagjá­ba. Amennyire érthető a kapaszkodás, érthető és ismerős a távolodás is. így az is hallja az orbáni mondatot, akinek az unokája már szlovák iskolá­ba jár; az is, aki valami miatt - hogy az könnyebben boldoguljon vagy mert az elérhető - maga is oda adja a gyerekét. Ok nem jó magyarok? Biztosan az a magyar nemzet érdeke, hogy közösségük vezetői (köztük Orbán Viktor) morális imperatívuszokkal fokozzák a hátrányokat, melye­ket eleve elszenved egy kisebbségi magyar? így tarthatjuk meg azokat, akik otthon magyarul beszélnek, a népszámláláson magyar anyanyelvűnek, de szlovák nemzetiségűnek vallják magukat? Nem inkább vonzóvá kéne tenni a magyarságot, a magyar gyökereket, adni a megélhe­téséhez lehetőséget és elfogadó - magyar - közeget? Biztosan egymást kizáró identitáskategóriákban kell gondolkodnunk? így fogyatkozó zárványnak látjuk a kisebbségi magyar közösségeket, ahol minden csak az etnikumról és a megőrzésről szól: ki szeretne egy öregesen zsörtölődő zárvány része lenni? Ha nem végletes identitáskategóriákban gondolkodnánk, nem lenne vonzóbb magyarnak - akár magyarnak is - lenni? És nem inkább mi a magyart kéne kérdezni a ki a magyar helyett? A nemzeti identitásnak nincs sztenderdje, mindenki mást szív magába az őt körülvevő világból: nyelvet, kultúrát, főleg tömegkultúrát, fociválo­gatottat, ezek mixét. Hozzá falusi, városi, regionális és sokféle más identi­tást. A „határon túliak” bonuszként kapnak kontaktusokat is a többségiek­kel, szomszédságot, barátságot, néha szerelmet. És sokszor elnyomást, rossz szót, lenézést is. Mindezt nem ismerik az anyaországiak, ők inkább az esszenciális magyarság meghatározásában jók (székelykapu, Wass Al­bert, a magyar kormány által megmankózott „igazi csíki sör”). Az esszen­cialista a kontaktushatásokat csak degradálódásként látja: pedig az „ízes székely beszédben” mindig ott volt a passaport, a horcsica sem gyengíti a szlovákiai magyart. Lehet őrizni tiszta identitást, homogén Magyarországot, bár az sosem volt az. Legyen minden úgy, mint régen. Megnyugtató szavak, hiszen ki nem vágyik vissza saját gyermeki aranykorába? A magyar legyen magyar, a krumplileves legyen krumplileves. Áz identitást nem kerítésekkel kéne védenünk, mint Magyarországot az idegenektől. Orbán mondata azért sem újdonság, mert az ő állandó nemzetiesítő nyelvezete fontos közösségkép­ző, így politikájának lényege. Téved, aki azt gondolja, ez a nemzetiesítő nyelv csak figyelemelterelés arról, hová züllik az ország az uralkodása aíatt. A politika lényege a közösségképzés, a mi és ők felállítása. Ahhoz, hogy nyeljek, meg kell különböztetnem magam az ellenfeleimtől. Ennek dacára O V nem tudná ezt tenni Magyarországgal, ha nemzetiesítő nyelvé­vel nem teremtené meg hozzá támogató közösségét is. Aki magyar, velem tart. Aki magyar, nem akar európai ügyészséget. A nemzeti szuverenitás és a mi a magyar érvényes kérdések. Közösséget lehet teremteni patrióta ÉS polgári alapon is, ahogy szurkolni sem csak a B középből lehet. A magyarság egyik legfőbb reprezentánsa kormányfőként büszkén mondja, hogy ő mindig is közpénzekből milliárdossá tett barátai magánrepülőjén fog meccsekre röpködni. (Hogy ott büszke magyar le­hessen, hisz meccsekre ezért (is) járunk.) Amit ő képvisel, az vonzó és megélhető magyarság? Ajogállam kigúnyolása és kijátszása? Ezért le­gyen érdemes magyarnak lenni? Ha a magyarságot nem lehet értelmes és igaz tartalmakkal megtölteni, akkor marad a B közép magyarság. A militáns, ha kell, paramilitáris, a po­litika által mozgósított szurkolótábor. Ha csak a B középből lehet szurkol­ni, akkor elszoknak az emberek a meccsre járástól. Kár lenne értünk. A szerző Pozsonyban (is) élő magyarországi újságíró Emlékek és gondolatok egy törvénytervezet kapcsán 2002-ben a nemzetiségi szín­házakat a megyék hatásköré­be utalé törvény elfogadása utáni értetlenségemben és csalódásomban számos szlovák színházi barátom is osztozott. Akinek volt áttekintése a nemzeti­ségi színházak működéséről, tudták, hogy ezek tájoló társulatok (is), me­lyek több megyében tartanak előadá­sokat, és nem értették, miként utal­hatták őket egy megye hatáskörébe. Aggódtak (aggódtunk) a változás le­hetséges szakmai hatásai miatt is. A félelmek hamar igazolódni látszot­tak: a története egyik legjobb, művészileg legszínvonalasabb idő­szakát élő Jókai Színház vezetését el­távolították, és az igazgatói posztra egy szakmailag teljesen inkompetens személyt szemeltek ki. A pályázati bizottságból kihagyták a független színházi szakembereket, s a heves til­takozások után is csak szavazati jog nélküli tanácsadóként hívtak meg há­rom személyt. Az előre kiválasztott „igazgatójelölt” szakmai alkalmat­lansága nekik köszönhetően derült ki a meghallgatás során, de így is cso­dának minősíthető, hogy végül nem mellette döntöttek, és Tóth Tibor sze­mélyében mégis színházi ember ke­rült a társulat élére: megmenekült a szakmaiság becsülete. Tragikusan alakult viszont a többségi szakembe­rek odafigyelése: a szlovák színház­kritika minimális figyelmet szentel a nemzetiségi színházaknak. Ráadásul a későbbiekben a megyei igazgatású szlovák színházak esetében is láthat­tunk néhány abszurd beavatkozást: közülük a legmegdöbbentőbbet Ma­rian Kotleba produkálta, amikor ön­kényesen nem utalta tovább a besz­tercebányai Színházi Stúdiónak a kulturális minisztérium által küldött összeget. Az indoklás: elégedetlen a ténykedésükkel, neki nem tetszik, amit csinálnak. A szakma dühöngött, a kormány tehetetlen volt. A fentiek alapján nyilván nem meglepő, hogy számomra a tervezett változtatás, a nemzetiségi színházak kulturális minisztériumi irányítás alá vonása örömhír. Rigó Konrád állam­titkár Új Szóban megjelent indoklása meggyőző. Örömmel konstatáltam azt is, hogy két színházunk vezetője nem meggondolatlan hurráoptimiz­mussal fogadta a döntést, hanem fi­gyelmeztetett, hogy alaposan átgon­dolva kell előkészíteni és elfogadni a módosítást. Ügyelni kell arra, hogy az új helyzet gazdaságilag előnyös le­gyen, továbbra is biztosítsa az eddigi előnyöket (pl. a külföldi támogatás lehetőségét stb). Az az érv, hogy a megyékben biztosabb a magyar kép­viselet, mint a kormányban, ezért ta­lán jobb lenne ott maradniuk a szín­házaknak, Kassa megyében tárgyta­lan, és Nyitra megye esetében is messze fölülúja az a figyelem, ami az országos intézményeknek az orszá­gos szakmai fórumoktól „kijár”. Nem lehet véletlen, hogy a változást a szín­házi szakma prominens képviselői támogatják, például a Szlovák Tudo­mányos Akadémia Színházi és Filmintézetének egykori és jelenlegi igazgatója, a pozsonyi Színházmű­vészeti Főiskola tanszékvezető pro­fesszora és docense, a besztercebá­nyai Művészeti Akadémia prorektora és tanszékvezető tanára... A Jókai Színház igazgatójának megjegyzése, hogy utoljára a meciari időkben tartozott a színház a minisz­tériumhoz, értelmezhetetlen. Az egy őrült rendszer őrült döntése volt (az ún. „Regionális Kulturális Közpon­tok” létrehozása, ahol a színházakat a könyvtárakkal, galériákkal, planetá­riumokkal vonták közös igazgatás alá). Reméljük, több őrült rendszert nem kell megélnünk Szlovákiában, ha netán mégis, kétségünk ne legyen, hogy az a megyei intézményeket is „megtalálja”). Meggyőződésem, hogy a tervezett változásnak színházi, szakmai szem­pontból örülnünk kell. Viszont min­den illetékes számára fontos feladat, hogy megtalálják a változtatásnak azt a formáját, amely a legjobban segíti és a legjobb lehetőségeket biztosítja a társulatoknak. Hizsnyan Géza színikritikus

Next

/
Thumbnails
Contents