Új Szó, 2018. október (71. évfolyam, 225-250. szám)
2018-10-06 / 230. szám
www.ujszo.com PRESSZÓ 2018. OKTOBER 6. RIPORT 15 inspirálta a Potter-világ központi helyszínének, a Roxfort könyvtárának megalkotására. Az meg egy másik, hogy máig könyvkereskedésként működik. Vannak, akik vesznek is egy-egy példányt, leginkább az előtérbe kiállított Sherlock Holmes-zsebkönyvből, az ízlésesen összerostált Poe-novellákból. Jonathan Franzen Tisztaság című kötete hiába az utóbbi évek egyik fontos műve az amerikai irodalmi életből, senki sem nyúl utána. így van ezzel az a könyv is, amely Sylvia Plath leveleit foglalja magában, pedig a költő-írónő a szemébe omló szőke fürtökön át, vajszínű fürdőruhában nézi az érdeklődőket a borítóról. A fagerendás, galériás felsőszintű könyvesboltot megéri felkeresni - a színes üvegablak például, amelyben egy mottó és az alapító nevének kezdőbetűje látható, Róth Miksa kreációihoz fogható. A felső szint rejti tucatnyi író, gondolkodó öklömnyi méretű gipszarcképét, a jópofa fejek a vonatkozó szerzők műveire vannak illesztve. Ugyancsak ezen a szinten, leghátul, fakeretes üvegajtó zárja el az utat, bent újabb könyvrengeteg, de azok talán nem eladók. Abból gondolom, hogy az egyik dolgozó nagy precizitással nyúl utánuk Mindenesetre az elzárt ajtó előtt nyúlfarknyi kiállítás van Joan Miró könyvillusztrációiból, egy vagy két vitrinben azok az életében megjelent kötetek sorjáznak, amelyekhez rajzokat készített. A kötetek között van Pablo Neruda, René Char verseskönyve is, látványuk számomra azt tükrözi, hogy ma már szinte elképzelheteden távlatú az a világ, amelyben a kor legjelentősebb költői az egyik legjelentősebb képzőművésszel közösen dolgoztak A portugál városokban nem lehet megkerülni a székesegyházakat, s az igazság az, hogy nem is lenne ildomos. Sétánk során, amely a könyvesbolttól a Séig vezet, elhaladunk egy olyan templom mellett, amely össze van nőve a Klerikusok Tornyával, a Torre dos Clérigosszal. Különböző okokból kifolyólag nem visz rá a lélek minket, hogy felmásszunk a 225 lépcsőfokon a 76 méteres gránittoronyba, így azt sem tudjuk meg, pontosan milyen funkciója lehetett hajdanán. Talán őrtorony, esedeg tűztorony lehetett, vélelmezem, miközben a piszkos, néhol romos házak között kifeszített girlandok alatt ügetünk lefelé. Portóban meredekek az utcák, lépcsőből is jól el vannak látva. Klaszszikus város, zárvány a múltból, de csodálatos. Ezt a képet erősíti a katedrális, habár különleges, erődszerű külsejével már-már rideg látványt nyújt. Ékkövét, a bronzbarna oltárt csak a betérőknek tartogatja. (Közbevetőleg: egy másik templom, az Rengeteg az ember a Livraria Lellóban, vagyis a Lello fivérek kétszintes könyvesboltjában. Az 1990-es években J. K. Rowling a városban angoltanárként dolgozott, állítólag beleszeretett a boltba, s később ez inspirálta a Potter-világ központi helyszínének, a Roxfort könyvtárának megalkotására. A székesegyház gótikus kerengőjének dísze. A kék-fehér azulejo csempekövek számtalan portugál történelmi helyszínen idézik fel a közös arab-ibér múltat. (A szerző felvételei) Igreja Sáo Francisco még nagyobb élményt kínál. Gyönyörű barokk aranybelsőjével - méltóságteljesen aranyozott az oltár, a mennyezet, az oszlopok is - egyike a legszebb egyházi épületeknek, amelyekben jártam.) A puritán, dekoráció nélküli kőfalak évszázados múlt őtzői, engem leginkább az foglalkoztat, ha tudnának, miként mesélnének I. János portugál király és Lancasteri Filippa, a Plantagenet-házi III. Eduárd angol király leányunokája esküvőjéről, amely a windsori szerződés megpecsételéseként itt tartatott 1387-ben. A gótikus kerengő díszei volt fényük hiányában is meseszépek, a kék-fehér azulejo csempekövek számtalan portugál történelmi helyszínen idézik fel a közös arab-ibér múltat. A Sé egyháztörténeti tárlata a félszigeti kalandozásunk során korábban már megtekintett templomi kiállítások ellenére sem unalmas. A fájdalmas Krisztus feszületen, kegytárgyon, Az épületek többsége messze esik mindentől, ami modernnek lenne nevezhető réges-régi könyv lapjain is megjelenik, a díszes papi ornátusok és süvegek mellen az egyik teremben a kazettás famennyezet is megér egy misét, hogy úgy mondjam. Fentről pedig, mint az várható volt, belátni a várost, amelynek ott, a magasban elül a zaja. Úgy tűnik, legalábbis számomra, mintha a lenti, egyszínű gótikus kerengő, a megfeszített istenfiával a középpontban, elnyelné Porto nem szűnő lüktetését. Az óváros kusza utcahálózatáról mi sem tanúskodik hitelesebben, mint potyára megtett leereszkedésünk a nagyszámú templom, zárda és múzeum közül az egyikhez, ahonnan sajnos mégsem vezet út a folyópartra. Némi kerülővel, lejutunk a Cais da Ribeira negyedbe, ahol a régi városfal tövében éttermek, üzletek hada készteti megállásra a vizitelőt. Édesanyámmal mégis egy életkép előtt cövekelünk le: apuka tekerőszerű hangszer karját forgatja, mellette egy szebb napokat is látott asztalon viharvert bábukkal, megtépázott sakktáblán két kisgyerek játszik. Egy hasonló állapotú kisbútoron kakas ácsingózik, elsőre fel sem tűnik, hogy az egyik kisgyerek vállán meg papagáj ül. Tömeg nézi a szokatlan jelenetet, csörögnek a fémeurók a produkció befejeztével. Egyáltalán nem szükséges, de mi jegyet váltottunk a Casa do Infantébe, Portóban meredekek az utcák. Klasszikus város, zárvány a múltból, de csodálatos. amely egykoron királyi vámház és pénzverde, egyben Tengerész Henrik királyi herceg szülőháza volt. A sokszor átalakított épületben kiállítás mutatja be a portugál felfedezési hullámot: egyéb helyszínek mellett Ceuta, az Azori-szigetek, Brazília, Makaó is a meghódított területek közé tartozott, betelepítették az addig lakatlan Madeira szigetét, Vasco da Gama és Magellán pedig sorsdöntő utakat tett. Az egykori expedíciók kiindulópontján, a kikötőben boroshajók (barco rabelos) viszik az utasokat, de mi inkább végigsétálunk a Lajos király nevét viselő hídon, amely úgy 150 évvel ezelőtt a világ egyik leghosszabbja volt. A Portugáliát korrektül bemutató útikönyvünk szerint a Douro felett magasodó fémhídról gyönyörű a Portóra néző kilátás, ez a lemenő napfényében halmozottan igaz. (A szerkezet fenti szintjére, ahova előzőleg tévedtünk, modern villamos vágtat át a két városrész felett, de a magasságpártiak is rendre átsétálnak rajta.) A portugáliai életkörülményekre jellemző, hogy a híd Vila Nova de Gaia-i oldalán napbarnított fiatalok performansszal irányítják magukra a figyelmet. Félmeztelenre vetkőzve másznak fel a híd tartópillérjeire, hogy onnan halált megvető bátorsággal csapódjanak a folyó cseppet sem meleg, se nem langyos vizébe. Van köztük, aki szakozik, aki bombát ugrik, de olyan is, aki felkiált az alatta szétváló vízbe csobbanva. És addig, amíg felkapaszkodnak a sziklákon, hogy mutatványukat újra kezdhessék, társaik egy-egy viseltes sapkát szorongatva körbejárnak: ára van a mutatványnak. A part menti pincék közül a legtöbb egyben múzeum is, de a hangsúly mégis mi máson lenne, mint a portói eladásán és kóstoltatásán. Biztosan érdekes a város lógójává vált Sanderman borkereskedés pincevezetése, de számunkra egy finom bikahús vagy szték, esedeg a tenger kincsei, mondjuk paella formájában a Porto Cruz gyümölcsös előízű, „pink” szekciójával kísérve sokkal tartalmasabb elfoglaltságnak ígérkezett portói vizitünk mindhárom estéje során. Ez az a világ, ahol szívesen élnék - állapítom meg az estebédem után ejtőzve. A folyópartról belátni a meredek sziklafalakra húzott óvárost, a folyó messze kanyarog, a nap éppen lebukik. A múlt itt még él, az épületek többsége messze esik mindentől, ami modernnek lenne nevezhető, ez pedig egy döcögő kis villamossal párosulva olyan esszenciát kínál, amely sok metropoliszra ráférne. A helyiek, noha idegen nyelvet egyáltalán nem vagy csak alig beszélnek, szívélyesek és érdeklődőek. A macskaköves utcákon betűrt inges, öltönyös öregurak és kimért asszonyok bandukolnak felfelé, s a sajttortával lezárt vacsorámat követve egyre inkább nem értem, honnan az a nagy vitalitás, amellyel meg vannak áldva. Amikor később lehetőségem adódik rá, az egyik szépkorúnak fel is teszem a kérdést. Szívből hisznek, már ami a vallásosságot illeti, aztán a munka és a család következik a fontossági sorrendben. Na meg a halételek és a portói borok, szól közbe valaki az utcáról. Tökéletesen érthető. Mészáros Márton
