Új Szó, 2018. szeptember (71. évfolyam, 202-224. szám)
2018-09-29 / 224. szám
SZALON ■ 2018. SZEPTEMBER 29. V ITAL.'E I S SALON TÁRCA A SZALONBAN Csillag Lajos Húsvét Hongkongban VII w Az alma alul, felül a citrom, közötte a pisztácia. Ezt egy költő is írhatta volna, és ha belegondolok, hogy most még egész jó ezzel a citrommal együtt, még úgy is, hogy egy kis kakaó is belekeveredett. __________________izi www.ujszo.com T alán mondanom kellett volna előre, hogy nem kérek pisztáciát az alma és a citrom közé. És most fogalmam sincs, hogyan fogom ezt átvészelni. Az alma alul, felül a citrom, közötte a pisztácia. Ezt egy költő is írhatta volna, és ha belegondolok, hogy most még egész jó ezzel a citrommal együtt, még úgy is, hogy egy kis kakaó is belekeveredett, men Anna elfelejtette előtte elöblíteni a kanalat. Nem hibáztatom éne. Azt hiszem, zárás élőn már amúgy sincs kedve szórakozni ilyesmivel, és ha belegondolok, hogy kávét is ittam volna, Anna helyben kinyírna. Tíz perce mosta el a kávégépet. Szerintem ez sokkal stresszesebb, mint hátul a műhelyben lekvározni a linzert. Szóval magára vessen, ő akart elöl, a pultnál állni. Anna beindítja a keverőgépet, hogy átmossa a szerkezetet, forró szavós vizet löttyint bele, én pedig esküszöm, hogy megcsap az állott tej szaga. Ezt utáltam az egészben magam is. A gumigyűrűk közül szinte képtelenség kimosni a beszáradt tejet. — Utána egy kávé? - kérdezem halkan, Anna szeme pedig csakugyan villámokat szór, ahogy hátrapillant. - Máshol - vágom rá azonnal. De végül is miért ne ihatnánk kávét, azt hiszem, mégiscsak képtelen vagyok megbocsájtani Annának, hogy pisztáciát rakott a citrom és az alma közé, pedig biztosra veszem, hogy tudja rólam, ki nem állhatom. Hirtelen elegem lesz a várakozásból, a pult mögé sétálok, elveszek egy szivacsot a mosogató széléről, Járt nyomok rá és a meleg vizes csap alá tartom. Párszor kicsavarom, amíg a hab kissé meg nem ritkul, aztán az előtérbe megyek és fél kézzel elkezdtem letörölgetni az asztalokat, a másikban közben tartom a citromot, a pisztáciát és az almát. Apró ostyadarabok, megpuhult csokireszelék meg persze linzer hull a földre némelyik abroszról. A legtöbb egészen tiszta, nem igazán volt ma forgalom. Közelít a pisztácia, és ettől csak ideges leszek. Anna utánam jön a partvissal és kapkodva összehúzza a morzsákat a földön, elé tartom a kislapátot, erre ő halkan azt mondja, hogy „Koszi”. Mondanám, hogy „Nincs mit”, de abban a pillanatban érem el a pisztáciát. Borzongás füt át rajtam. Ráadásul a Samba di Janiéra is megszólal a pult mögötti rádióból. Elengedem a lapátot, fogom a pisztáciát, leveszem a citromról és a lapátra helyezem. Anna abbahagyja a söprést, és csak néz rám. Felém magasodik. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik így el. Aztán hirtelen az egyik asztalnak támasztja a partvis nyelét és elviharzik. Bemegy a pult mögé, és ledarál két adag kávét. Felállók és utánamegyek. Az almába még vegyül némi pisztácia, pont úgy, ahogy az előbb a citromba a kakaó. Itt viszont már végem van. A pénztárgépre helyezem a karom, az ujjaimat bedugom a gombok közé és néhányszor áthúzom közöttük. Mintha zenélni próbálnék rajta, de a mutatóujjamra valami ragadós kerül. Talán oroszkrém vagy joghurt lehetett délelőtt még. Mutatom Annának, ő pedig a háta mögé nyúl egy rongyért. A csap alá tartja azt is, majd áttörli vele a pénztár billentyűzetét, de a gombok közé már nem nyúl be. Azt mondja, már semmi kedve felmosni, hogy fütyül rá, elege van az egészből. Közben vége a Samba de Janierónak. Nem az egésznek. Sosem játsszák le a teljes számot. Hirtelen valaki forgalmi dugóról kezd el hadarni. — Megcsinálom - válaszolom Annának. Leengedem a szavós vizet a keverőgépekből egy kannába. Abban mártom meg a felmosót, de alig húzok néhány csíkot a padlón, Anna kihozza az előtérbe a két kávét meg egy hamutálat. Leül és rágyújt egy Petrára a „nefajciarsky priestor” tábla alatt. Bólint, hogy üljek le én is. Kiszívom a maradék almát az ostyából és a kislapátra dobom. Anna beleszív a cigijébe, belekortyol a kávéjába, és mond valamit az anyjáról, aki egyedül fekszik otthon. A hét húszast már biztos nem érjük el. FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN Szarajevói mahalák II. / Utcák és patakok A káprázatos kilátás itt nem extra, mint a hotelekben, hanem épp unni való hétköznapi dolog, mely felett a bosnyák szem a távolba elmered. S a távol e vadregényes tájban a rónáról jövő tekintethez képest - mely számára legfeljebb a horizont feletti sötét foltként éktelenkedő messzi hegyek zárják le a szemhatárt - nagyon különböző jelentéssel bír. A távol nagyon is közel van: a szemközti oldal az. így aztán a város északi és déli lejtője, a napos és a dohos oldal mindig egymást nézi, s úgy vágyik másikára titokban, mint a sors kényszerűségében elválasztott szerelmesek a régi sevdalinkdkkan. A térben éppúgy kanyarognak a mahala utcái, ahogy e régi szerelmes dalok cifrázó melódiái, az idegen láb és fül számára éppoly követhetetlen belső rend alapján. Énekelni persze csak lefelé menet van esély, felfelé liheg és izzad az ember. Az inverz függvények e városban a térre éppúgy alkalmazhatók, akár a lakosságra — s mindez a mahala utcáján találkozik. Mert itt, ebben az inverz fel-le útrovásban mintha csak gondtalanul dalolászó és törődött, fáradó és gondterhelt emberek találkoznának szembe attól függően, a csarsia felé mennek-e, azaz ereszkednek, vagy onnét jönnek, azaz másznak (a napos oldalon) vagy egyenesen kapaszkodnak (a dohos oldalon) vissza a mahalájukba. Igaz ugyan, hogy megéri az erőfeszítést: minél magasabbra jut a járókelő, minél jobban farad, annál festőibb panorámával, friss levegővel, falusiasabb, a vad természetbe tartó környezettel ajándékozza meg a mahala. Felső fertályai pedig ráadásul magányos sziklákkal és kiszögellésekkel, méltóságteljes borókafenyőkkel, elhagyott temetőkkel, ahol a megfáradt test a vidék gyönyörűségétől meghatva szabad lelkét útjára eresztheti, s meditativ szemlélődésbe merülhet galambok köröző raját vagy ragadozók magas röptét követve a másik oldal felé. Persze, más előnye is van e mindennapos túráknak: a mahala sosincs híján formás comboknak és kerek fenekeknek. S akár az építészete, úgy embere is alkalmazkodott a természethez: az igazi mahalusa dereka széles, csípője keskeny, a mahalae lába hosszú és legalább két méter magas. De mennyire más a járókelő, ha lefelé igyekszik a csarsijára, ha lábait oly fürgén szedi, mintha csak siklana, sőt, gurulna, és mintha egy szempillantás alatt teremne egy másik helyen, ahogy a szentéletű evlijak csodás legendáiban lenni szokott. Az otthon zártságát, a túlsó oldalra való kilátást felváltja a csarsia sürgése-forgása, az üzletek tömkelegé, a tömeg forgataga, a forgalom zaja, az élet zajlása. Mert az élet éppúgy odalenn a völgy laposán zajlik, vagy épp csak folyik, akárcsak a Miljacka, melynek vízszintje a völgy legalacsonyabb pontját adja. Itt folyik össze minden, itt találkozik vevő és eladó, úr és szolga, jövevény és őslakos, keresztény és muzulmán, barát és ellenség, megszálló és ostromlott, vagy az egymást beteljesíthetetlen epekedéssel szemlélő két oldal mahalaca és mabalusája. Ellentétben a keringő galambrajjal, az elhúzó dolmányosvarjakkal és a ragadozókkal a magasban, az ember csak a lesiklás, leiramodás, leereszkedés gyönyörét tapasztalhatja meg, ezt a legősibb, minden prófétán és valláson túli Torvényt, amelyet Szent Nyúton a nehézkedés erejének nevezett. Bizony, a járókelő, akár a sebes patak iramlik a völgy folyama felé, hogy elvegyüljön abban. Szinte minden mahalának megvan a maga patakja: akár az utcácskák kusza füzére, a nehézkedést követve egyesülnek ezek is, s rohannak a Miljackába, akár az ágak-bogak a törzsbe, sebesen, mint a szerelmes a találkára. Bistrik negyede például a patakjáról kapta a nevét, akárcsak Kosevo vagy 99 Persze, más előnye is van e mindennapos túráknak: a mahala sosincs híján formás comboknak és kerek fenekeknek. Kovacici. Máshol pedig az utcák veszik át a patakok nevét, mint például Vratnik negyedében a Ramica banja (Ramie fürdője), vagy a Pirusa (sőt, a szomszéd utca egyenest a Potok nevet viseli), vagy a Potoklinica - szintén a napos oldalon. A dohos oldalon pedig ott van Bistrik mellett a többi Trebevicen eredő patak: Megara, mely Hrid alatt folyik, vagy a Mumi Potok - igaz, e komor név nem öröklődött át utcára. S hogy miért a nevek? Mert sok helyen csak ennyi maradt a patakokból. Vizüket száműzték a föld, vagyis az út alá, amely eddig mellettük fűtött az Osztrák-Magyar időkben, vagy a 30-as évek derekának radikális városalakításai során. Csak a magasabban fekvő részeken bukkan elő néha a betonhengerek szigorú szorításából például a Ramica banja szegényes vize. A Bistrik patak a fenyvesek közül árnyékos, mély és nyirkos völgybe lép ki, mely fölé jobbról alkony-festette sziklák (melyek mint óriás és vad lépcsőfok egy további utcákat sorakoztató fennsík szélét jelölik), balról három emelet magasban lévő. házak és udvarok (a Krka utca) kiszögellései záródnak (ld. a képen). A patakot hatalmas betonzsilip kényszeríti a föld alá - azon túl kezdődik Bistrik, az utca. A patakkal már csak az Atmejdan alatt, a Latin híd tövében találkozunk abban a pillanatban, hogy a szabályozáskor magas kőfallal megregulázott Miljackába torkollik a vizét okádó fekete nyílásból. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
