Új Szó, 2018. szeptember (71. évfolyam, 202-224. szám)
2018-09-29 / 224. szám
8 KULTÚRA 2018. szeptember 29.1 www.ujszo.com r Átadták az Igricet, Kristóf György is nívódíjat kapott Pozsony. Csütörtök este a pozsonyi Kis Színpadon átadták az Igric díjakat, vagyis a Szlovák Filmszövetség, a Szlovák Televíziós Alkotók Uniója, valamint az Irodalmi Alap éves mozgóképes elismeréseit. Az életműdíjjal a Leo Stefankovic forgatókönyvíró vezette zsűri Juraj Jakubisko filmrendezőt tüntette ki. A 2017-es termésből válogatva a mozifilmért járó Igricet Martin Ziaran operatőrnek ítélték oda a Vonal című dráma fényképezéséért. Kiemelkedő színészi alakításáért Igric díjat vehetett át Zuzana Krónerová (az Asszony aj ég hátán című filmért) és Robert Roth (a Nina című filmért). Dokumentumfilm kategóriában Igriccel díjazták Sofia Maletzovát, a tavaly elhunyt legendás zenészt, Marián Vargát bemutató portréfilm rendezőjét. Animációs kategóriában Katarina Kerekesová vehette át a díjat a Websterék című sorozatért. A zsűri nívódíjakat is odaítélt, többek között Kristóf Györgynek, a kassai születésű fiatal rendezőnek, akinek Out - Kihűlés című első nagyjátékfilmjét tavaly Cannes-ban is bemutatták. Némiképpen rendhagyó módon idén egy szakíró is volt a nívódíjjal jutalmazott alkotók között: Martin Palúchot Cenzúra és dokumentumfilm 1989 után című kötetéért jutalmazták. (as) A 80 éves Jakubisko kapta az életműdíjat (Képarchívum) Magánnyomozás a pincében Az új szlovák film krimielemekkel tűzdelt dráma arról, mire képes a szülő a gyerekéért TALLÓSI BÉLA A forgalmazó képviselője azzal konferálta fel Igor Volosin orosz rendező A pince című szlovák, orosz és cseh összefogással készült drámáját a sajtévetítésen, hogy bár nem kimondottan kommersz moziról van szó, reméli, a film megtalálja a maga közönségét, és sokan megnézik. Már csak a különlegessége, kuriózuma miatt is (vagy csak azért) I A pince ugyanis hazai viszonylatban nemzetközi alkotógárdájával kuriózumnak számít - elsősorban erre építették a film reklámkampányát. A szlovák többségi részvételű produkció rendezője orosz. A férfi főszereplője a francia Jean- Marc Barr, akire leginkább A nagy kékség című romantikus dráma, Luc Besson kultfilmjének szerethető búvárként emlékszünk. A női főszereplő Olga Simonova orosz színésznő, aki elmaradhatatlan Igor Volosin filmjeiből. A pincét nézve érthető, hogy miért ragaszkodik hozzá. A fájdalom megannyi fokát képes hitelesen megmutatni. Eszelős energiákkal jeleníti meg a belső harcot, a vívódást, a lelki összeomlást és az újra felállást. Amerikai színész is feltűnik a filmben, John Robinson, akit a független Gus Van Sant 2003- as Elefánt című véres iskoladrámájában láthattunk. Epizodistaként villan fel a fiatalok buliján, de - nem véletlen - mindenkinek megakad rajta a szeme. A külföldieknek egyenrangú társai a főbb szerepeket megformáló hazai színészek. A Varga nyomozót játszó Milan Ondrík a fiatal szlovák színésznemzedék egyik legkarakteresebb egyénisége. Mint mindig, ezúttal is erős karizmát von az általa alakított figura köré. Jana OlTiová szó szerint mélyről hozza a Együtt a család: Milan (Jean-Marc Barr), Tárta (Olga Simonova) és a lányuk, Lenka (Simoneta Hladká) (Fotó: Itafilm) FILMKOCKA A pince 1 Szlovák cím: Pivnica ' Színes szlovák-orosz-cseh dráma, 2018, 114 perc 1 Rendező: Igor Volosin 1 Operatőr: Martin Ziaran 1 Szereplők: Jean-Marc Barr, Olga Simonova, Milan Ondrlk, Jana Oíhová, Dalyb, Simoneta Hladká, Bocsárszky Attila, Kassai Csongor A film előzetesét megnézhetik az ujizo.com-on. figurát - a mélyszegénységben élő, a kamasz gyerekét egyedül nevelő anya karakterét szinte csak gesztusokból építi fel. A színészcsapatot Bocsárszky Attila és Kassai Csongor is erősíti. A nagyágyúk mellett több az amatőr és kezdő színész, köztük a Lenkát megformáló Simoneta Hladká, vagy a kulcsszerepet alakító Dalyb - Dalibor Stofan, aki sikeres rapper. Ez az első színészi feladata, és tisztességesen megbirkózott vele. Hátborzongatóak a pincés jelenetei, ahogy kezdi felfogni, hogy egyre jobban szorul a hurok a nyaka körül. A néző pedig mind biztosabban sejti, hogy az ő vallomásában lesz a megoldás, ha sikerül belőle kicsikarni. Azért e hosszú lista a színészekről, mert A pincéből főként az alakításuk élvezhető. Illetve Martin Ziaran fényképezésének köszönhetően a professzionális látványvilág, a gondosan irányított fények és színek páratlan összhangjával. A pince az árván maradt apák és anyák problémájáról szól, arról, mi mindenre képesek a gyerekükért. A film súlyos következményekkel járó drámai eseménnyel mutatja be, milyen mélyre zuhanhat a szülő, ha elveszíti a gyermekét, ugyanakkor azt is érzékelteti, hogy a veszteség és a fájdalom újra összekovácsolhatja, ami széttört, pozitív fordulatot hozhat a megromlott házastársi kapcsolatba. Milant, a rockzenészt Tána, a felesége válással fenyegeti. Azon az éjszakán, amikor csúfos módon sor kerül-Formabontás a Székely fonóban ne a szakításra, rejtélyes körülmények között eltűnik a lányuk. Buliba indult, hogy barátaival megünnepelje a 16. születésnapját, de a megbeszélt időre nem érkezik haza. Varga nyomozó minden követ megmozgat a felkutatásáért, eredménytelenül. Az apa magánakcióba kezd, hogy megtalálja a lányát, élve vagy halva. A családi viszonyokat és a főbb szereplők szociális hátterét hirtelen vágásokkal bemutató, felvezető rész egészen a lány rejtélyes eltűnéséig, valamint a végén az apa magánakciója izgalmas, feszes, pergő. A közbülső rész azonban fellazul. A gyerekéért küzdő félj és feleség újraközeledésének lélektani ábrázolása ez, ami az önsajnálat és az önvád kaotikus érzelmi kitöréseiben nyilvánul meg, mi több, alig él más fordulattal, mint magányos autózgatással a vonzó tájban, vagy elrévedésekkel a befiiggönyözött lakásban jelentősebb akció, előremozdító cselekmény nélkül. Vannak részek, ahol pihentetni lehet a szemet, anélkül, hogy lemaradnánk bármiről is. JUHÁSZ KATALIN Tizennyolc év távolságtartás után idén már harmadszor vendégszerepelt a szlovák fővárosban a Magyar Állami Operaház társulata, ami örömteli tény. Ezúttal két estére költöztek be a Szlovák Nemzeti Színházba, szeptember 26-án Leos Janácek Jenufája került színre, tegnapelőtt pedig Kodály Zoltán Székely fonója - előbbi szerényebb, utóbbi telt házas érdeklődés mellett. Mindig izgalmas, amikor egy ízigvérig magyar művet külföldi rendező állít színpadra. Ez a daljáték, amely a székelyföldi magyar népdalkincset csempészte fel az operaszínpadra nagyzenekari hangszereléssel és klasszikus képzettségű énekesekkel, nyilvánvalóan kedves a szívünknek, hiszen Kodály új kontextusba helyezte az ismert dalokat, amelyek történetté állnak össze. De vajon mi jut eszébe minderről egy lengyel rendezőnek, aki nem kötődik érzelmileg ehhez a dalfüzérhez? (Ha csak annyiban nem, hogy Kodály édesanyja lengyel származású volt). Michal Znaniecki nemzetközileg elismert színházi alkotó, több mint 200 rendezéssel a háta mögött. Érezhetően egyszerre keresett globális és jellemzően magyar motívumokat a műben, előtte magyar szakemberek segítségével tanulmányozta a térség népművészetét, a zenétől a népviseletekig és díszítőelemekig, A Kodály által eredetileg elképzelt történetből keveset hagyott meg. A libretto egymást követő népdalszövegei ugyanis többféle értelmezést is megengednek, mivel bizonyos részletek balladái homályban maradnak. A nyitójelenet például ezúttal nem a fonóban, hanem egy halottasházban játszódik, a kérő helyett egy haldokló férjet látunk, felesége az ágya mellett ül. „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek” - énekli a férfi, majd az anya gyermekét vigasztalja az „Én elmentem a vásárba félpénzzel...” kezdetű dallal, amely alatt a díszletfalon digitális grafikával rajzolódnak ki az állatok. Znaniecki egy univerzálisabb sztorit talált ki, amely kevésbé kapcsolódik a zene által sugallt közeghez. Ebben az előadásban nincs nosztalgiázó népieskedés, ezért tulajdonképpen bárki közel érezheti magához. És annak is elfogadható ez a megközelítés, aki ismeri valamelyik eddigi feldolgozást (1932 óta hatféle rendezésben láthatta a Magyar Állami Operaház közönsége). A rácsodálkozást a vizuális környezet is segíti. Luigi Scoglio olasz díszlettervező és Magdalena Dabrowska lengyel jelmeztervező 1999 óta dolgoznak együtt. Scoglio egy három részre osztott, a kerettörténetet gyakran „igazi” képkeretbe tömörítő színpadképet álmodott meg, amitől izgalmas lett az összhatás, mivel az egyes helyszíneken gyakran hangulatukban egymásnak gyökeresen ellentmondó jelenetek játszódnak. A jelmezek meglehetősen merészek - ha lehet, még a díszletnél is bátrabbak - stilizált népviseletekkel, illetve népi jegyeket csak nyomokban tartalmazó outfitekkel. A szólistákra nem lehet panasz, új dimenziót adtak a népdaloknak, talán csak a némajátékkal elmesélt részeknél tűnt néha „soknak”, modorosnak, illetve klisészerűnek a színészi játékuk. A kórusnak, illetve Kocsár Balázs karmesternek pedig akkor volt legnehezebb dolga, amikor a színpad mögött énekeltek, úgy, hogy nem láttuk őket. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ebből a viszonylag rövid (hetvenperces) műből hogyan lehet kétfelvonásos előadást csinálni. Nos, az első felvonás tulajdonképpen egy népzenei koncert: Pál István Szalonna és Bandája játssza el a Székely fonóban szereplő dalokat, illetve egyéb, a tájegységre jellemző zenei részleteket, rövid kommentárokkal. Kiváló muzsikusok állnak a színpadon, az egyetlen felvidéki népdalt (A csitári hegyek alatt) a közönséggel is elénekeltetik, Szalonna kedvesen okít, mégis kicsit kényszeredettnek, hosszúnak tűnik ez a zenei felvezetés. Az olasz Luigi Scoglio érdekes díszletet talált ki (Képarchívum)