Új Szó, 2018. szeptember (71. évfolyam, 202-224. szám)

2018-09-22 / 218. szám

Híres lakója volt egykor a villának. Világhíres gróf, signor conte Luchino Visconti, Modrone hercege, akit az olasz neorealizmus egyik atyjaként jegyez az egyetemes filmművészet. Nagy múltú, gazdag milánói arisztokrata család sarja volt, hat testvérével együtt mindent megkapott a szüleitől, hogy elindulhasson a művészi pályán. Palotának is beillő, pompásan berendezett otthonukban olyan vendégek adták egymásnak a kilincset, mint Arturo Toscanini, a híres karmester, Giacomo Puccini, a neves operaszerző vagy Gabriele D’Annunzio, a több nyelvre lefordított író, költő. Visconti életében Párizs játszotta a nagyobb szerepet. Harmincévesen ott találkozott Coco Chanellel, ő mutatta be Jean Renoirnak, a kor jeles filmrendezőjének, és ott ismerkedett meg a baloldali eszmékkel is, amelyek nagy hatással voltak későbbi rendezői munkájára. Nevéhez olyan filmek kötődnek, mint a Megszállottság, a Rocco és fivérei, A párduc, az Elátkozottak, a Halál Velencében, a Ludwig, a Meghitt családi kör vagy Az ártadan. Hivatása Rómához kötötte, a nyarakat azonban itt, Ischia szigetén, ebben a romandkus francia kastélynak beillő, hófehér villában tökötte. Itt pihent meg, in töltődött fel, itt látta vendégül a szívéhez legközelebb álló barátait. Nápoly kikötőjéből hajóval érkezett a társasága a harminc kilométer kerületű sziget legnagyobb kikötőjébe, hogy aztán a szőlővel telepített hegyoldalon, dúsan termő citrom- és narancsligetek között feljussanak az erdővel körülölelt, a legközelebbi szomszédtól is távol eső villába, ahol megérkezésük pillanatától mindenki életében egyfajta paradicsomi állapot kezdődött. A Colombaia ugyanis földi édenkertet kínált a vendégeknek. Megbújhattak a lombok árnyékában, meghitten sétálgathattak a fák közti zöld szőnyegen, órákon át csodálhatták a tengert a kert legmagasabb pontján ücsörögve, s olyan lépcsősoron közelíthették meg a villához tartozó, máshonnan meg sem közelíthető partsza-Azúrkék hullámok fölött hófehér villa Nápoly közelében, Ischia szigetén. Poétikus nyugalom, festői kép. Galambház a villa neve, La Colombaia, mondja az olasz. Motorcsónakból nézve szirthegyen áll. Kanyargós erdei úton, kocsival megközelítve alig érezhető, hogy Forio városából felfelé tartunk, dombnak fel. Csak amikor már gyalog folytatjuk az utat, akkor vesszük észre, milyen magasan járunk, hiszen a tenger hullámai alattunk csapdossák a szürke sziklafalakat.

kaszt, amilyet csak giccses festményeken láthat az ember.

Eredetileg egy francia íróé volt a birtok. Visconti előbb csak bérelte, később meg is vette. Tudta, hogy távol Rómától, a Cinecittabeli nyüzsgéstől itt majd kedvére hódolhat mindenfajta vágyának, zavartalanul töltheti napjait, heteit, hónapjait.

Lenyűgöző a hely. Különös varázsával pillanatok alatt megfogja az embert. Már ha bejut a kapun.

A ma már Museo Viscontiként jegyzett építmény harminc évvel a gróf halála után nyílt meg, de csak addig volt látogatható, míg ki nem fosztották. Igaz, Visconti halála után a rokonok sem szerénykedtek. Jöttek és pakoltak, vittek sok mindent. Filmekből őrzött, drága kosztümöket, ékszereket, értéktárgyakat, mívesebb bútordarabokat. A későbbi rablók előtt már kisebb volt a választék, de jutott nekik így is. Főleg fajanszokból. Ami

maradt, az az ablakon keresztül is jól látható. Pár szék, néhány asztal, egy zongora, egy kottaállvány, egy fekete-fehér festmény a kamerába tekintő rendezőről, pár fotó és emléktárgy. Bent már csak a hely szelleme lakozik, a nagy szerencsével bejutó Visconti-rajongó a teraszon sétálgatva indíthatja be a fantáziáját, hogy mi minden történhetett egykor ezen a világtól jól elrejtett, vágyakat ébresztő, luxuskörnyezetben megépült bohémtanyán.

Hogy mi, illetve ki kell a szerencséhez? Elsőként egy, a villa kapujában sepregető, jól megtermett gondnok, aki délelőttönként, hosszas társalgások közepette rendben tartja az erdei bejárat előterét. Fél siker, ha éppen ott találjuk őt. Ám a döntés joga, hogy bejutunk-e a birtokra vagy sem, nem az ő kezében van. A verdiktet Concetta mondja ki, a villa kicsit slampos, de húszeurós jószívűségünkért cserébe igazán

szolgálatkész „idegenvezetője” mondja ki. Nem állítom, hogy a nap minden órájában készen áll a messziről jött kíváncsiskodók fogadására, de a délelőttjeit „nem hivatalosan” mégiscsak erre szánja. Két kezében két kopott műanyag táska, azokból szedi elő a múzeum dokumentumait, hogy pár képet is mutathasson signore Luchinóról, sőt, életének egyik pikantériáját is bizalmasan közli velünk. Mintha még soha senkinek el nem árulta volna, hogy a maestro itt szerette Helmut Bergen, nem egy filmje főszereplőjét, és voltak más hasonszőrű barátai is.

A villán kívül egy kisebb amfiteátrum is van a kertben, ahol rögtönzött előadásokkal szórakoztatták egymást az alkalmi vendégek, fent egy kisebb kilátó, és itt a mester sírhelye is, ahol nővérével együtt nyugszik.

Többet Concetta sem mutathat. Könyörögni kár neki, a villát nem nyitja, nem nyithatja ki, elégedjünk meg azzal, amit közelről láttunk, mondja, mert másoknak még ennyi sem jut. Arról persze ő sem md, pedig már fiatalon is itt lakott a villa alsó részében, mint a conte háziasszonya, hogy volt egy nyár, amikor magyar vendéget is hozott magával a ház ura. Balázsovits Lajost, akinek főszerepet szánt következő filmjében, amelyet Thomas Mann A kiválasztott című regénye alapján akart elkészíteni. Concetta csak Claudia Cardinalét emlegeti, aki többször is lakott a villa mellett felépített takaros kis vendégházban.

A filmből végül semmi sem lett. Visconti - állítólag Helmut Berger hisztérikus rohama után egy római étterem teraszán - agyvérzést kapott, tolószékbe kényszerült, és nemsokára meghalt.

Forio önkormányzata már a kilencvenes évek közepén döntött a villa sorsáról. Megvette, kicsit felújította, azóta viszont egyáltalán nem törődik vele. Concetta is csak a gondnoki lakás környékén sepreget. Frissen mosott lepedőit, alsóneműit szelíden lengeti a szél. Viscontinak hála híres lett a sziget, és ő is az lett egy kicsit. Kezében a kapu kulcsa.

Szabó G. László