Új Szó, 2018. szeptember (71. évfolyam, 202-224. szám)

2018-09-22 / 218. szám

www.ujszo.com I 2018. szeptember 22.

SZOMBATI VENDÉG

I 9

Mindent eljátszott, amit akart

Magda Vásáryová: „Sokat foglalkozom az unokáimmal. Szélesre akarom tárni előttük a világ kapuját..."

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Ebben az évben újabb rangos elismerésben részesült Magda VáSáryová. Ezúttal a zlíni filmfesztiválon díjazták nívós színészi tevékenységét - harminc évvel azután, hogy elhagyta a színészi pályát.

Azóta nem is inogott meg egyszer sem az elhatározásában. Kaphatott bármilyen felkérést, helyben lemondta. Mindent eljátszott, amit egy színésznő eljátszhat, a drámairodalom legnagyobb szerepei sorakoznak a neve mögött, de filmekben is a legnevesebb cseh és szlovák rendezőkkel dolgozott. Frantisek Vlácillal, Jirí Krejcíkkel, Petr Weigllel, Jaromil Jiressel, Jirí Menzellel, Dusán Hanákkal és Juraj Jakubiskóval. A nyolcvanas évek végén úgy érezte: az élet máshol van, és kiállt a politikai színtérre. Előbb nagykövet lett, aztán parlamenti képviselő, megalapítója a Szlovák Külpolitikai Társaságnak, most pedig Szlovákia legnagyobb nőegylete, a Zivena elnöke, de a krakkói Nemzetközi Kulturális Centrum programtanácsában is aktívan dolgozik. Most, harminc évvel azután, hogy hátat fordított a színészi pályának, elárulja: tavaly, a miskolci CineFesten, ahol őt Európa-díjjal, Jirí Menzelt pedig életműdíjjal tüntették ki, újra felmerült köztük egy közös film létrehozása, s ő nem tiltakozott. Csak az élet aztán közbeszólt.

Prágai kollégája, Jaromír Hanzlík is életműdíjat kapott az idei zlíni fesztiválon. Van is egy közös filmjük: a Sörgyári capriccio. Ám akárcsak ön, Jaromír Hanzlík is úgy gondolta egy idő után, hogy felhagy a színészettel. 1993-ban megvált a Vinohrady Színház társulatától, elhagyta az országot, és tizenöt svájci év után most tért vissza a szakmájába.

Nem csodálkoztam rajta, amikor elment. Értettem őt. Egy idő után az ember óhatatlanul felteszi magának a kérdést, hogy mit keres még ezen a pályán? Nem akatja még húsz évig ugyanazt csinálni. Sem több, sem jobb nem lesz már. A valós élet menne el végleg mellette.

Nővére, Emília Vásáryová bizonyára máshogy gondolja.

Ő is minden évben kimondja, hogy abbahagyja, csak aztán mégis folytatja. Ezt szokta meg. Milkának nem volt más lehetősége, amikor pályát kellett választania, csak a színművészeti főiskola. Az akkori rendszer elöljárói máshova nem engedték. Aztán ismert és elismert színésznő lett, és már nem volt ereje a pályamódosításhoz. De én mást tanultam. Matematikát, ábrázoló mértani, később szociológiát és politológiát. Én más alapokról indultam. Nem kávéztam, nem dohányoztam, az alkohol sem ízlett soha. A forgatások szüneteiben állandóan olvastam, színészekkel nem nagyon barátkoztam, inkább operatőrökkel, rendezőasszisztensekkel, híres rendezőkkel társalogtam, ha nem voltak részegek. De velük sem a színészetről, hanem politikáról. Jaromír Hanzlíkkal egyébként csak egyszer dolgoztam, de amikor már nem játszottam, megkeresett, hogy csináljuk meg a Díszgyászt, a Sörgyári capriccio folytatását Hrabaltól. Azt is Jirí Menzel rendezte volna. De nem vállaltam. És tavaly ősszel, amikor Miskolcon voltunk, Jirka rábeszélt, hogy olvassam el a Harlekin millióit, amelyet ugyancsak Hrabal írt, ez a trilógia harmadik része, mivel most jött meg a kedve filmre vinni. Elküldte a könyvet, kétszer el is olvastam, és annyira tetszett, hogy el tudtam képzelni, hogy újra filmezni fogok. Csak aztán jött a hír, hogy kórházba került, és minden elszállt, amiről beszéltünk. Már nem is kellett megkérdeznem tőle, hogy de mi lesz a fogaimmal, mert a hajdan sugárzó szépségű, életvidám Mariska mára egy nyugdíjasotthon ősz hajú lakója, és elalvás előtt kiveszi a szájából a műfogsorát.

Ezek szerint mégiscsak van olyan történet, amelyre igent mondana.

Ez a regény tényleg gyönyörű, de pár kivételtől eltekintve mégis azt kell mondanom: engem elsősorban mindig a rendező személye érdekelt, s csak utána a forgatókönyv. Nem mindegy, kivel tölt el az ember kéthárom vagy még több hónapot az életéből.

Volt rá példa, hogy egy rendező az idegeire ment?

Amikor a liptói vízerőműnél forgattunk Juraj Kukurával, egyetlen örömöm az volt, hogy mint régi úszóbajnok nagyokat úszhattam. A rendezőtől kitört a frász, de a filmet el kellett vállalnom, mert csak így kaptam meg az engedélyt a Kolibától, hogy utána ismét Csehországban forgathassak. Jirí Krejcíket is fojtogattam párszor. Egy szlovák rendező annyira kihozott a sodromból, hogy hozzávágtam a széket.

Mesefilmet is forgatott Csehországban.

De csak egyszer! Huszonegy évesen. Túl intelligens voltam hercegkisasszonynak. Petr Weigllel operafilmeket forgattam. Ő mondta nemrég, pár héttel a halála előtt, hogy amikor megismert, ott álltam előtte hosszú, szőke hajjal, tiszta tekintettel, lehettem vagy negyvennyolc kiló, már akkor is több nyelven beszéltem, filozófiai tételekre hivatkoztam, és egyáltalán nem vágytam hírnévre, színészi babérokra. Én tényleg nem akartam híres lenni. Selmecbányán gyerekként mindenki ismert, mert az édesapám tanárember volt. A fesztiválokon sem villogtam soha. Tőlem ez mindig távol állt.

Pedig Marcello Mastroianni és Federico Fellini oldalán is villoghatott volna.

Hatvannyolc augusztusa után Nápolyban csehszlovák filmhetet rendeztek. Ott volt Alberto Sordi, Claudia Cardinale, Sophia Loren és ők ketten, Mastroianni és Fellini. Én még díjat is kaptam, készült is egy közös fotó rólunk. Már itt voltak nálunk a szovjetek, de még kiutazhattunk. Napraforgós ruhában álltam Sordi és Fellini között a színpadon. Fellini tudta, ki vagyok, Jakubisko mesélt neki rólam, Sordi látott a Markéta Lazarovában, s vele már korábban is találkoztam. Akkor még nem beszéltem jól angolul, ezért franciául társalogtunk. S ahogy ott viccelődtünk, Fellini rákérdezett az itthoni eseményekre, elkezdtünk politizálni, egyszer csak megbökött, hogy: „És tudja, ki áll mellettem?” Nem tudtam. „Maga nem ismeri ezt a férfit?” - csodálkozott. Nem, mondtam újra. „Marcello Mastroianni!” - közölte kacagva. O ezen jót szórakozott, én meg csak néztem, hogy ilyen alacsony ez a Mastroianni, és ilyen nagy a feje, és hogy él a szeme!

S a két díva? Sophia Loren és Claudia Cardinale?

Nagyon kedvesek voltak, és nagyon magasak. Elképzeltem, milyen trükköket kellett alkalmazniuk az

„Félek a tömegtől, manipulálható..."

olasz rendezőknek, ha például Mastroiannit állították melléjük. Főleg, ha a nőkön kalap vagy magas sarkú cipő volt. Petr Weigl filmjeiben nekem is mindig kétféle cipőm volt. Mást viseltem, ha egyedül álltam a kamera előtt, hogy hosszabbnak tűnjön a lábam, és mást, ha partnerrel játszottam. Litvániában voltam nemrég, ott kaptam meg Petr Weigl utolsó üzenetét, amelyben végleg elbúcsúzott tőlem. „Az utolsó erőmet szedem össze, hogy elköszönhessek. . .’’-írta. Sorra mennek el az életemből azok a rendezők, akik a legközelebb álltak hozzám. Jirí Krejcík

kérdezte tőlem, amikor először látta a Weigllel forgatott Ruszalkát, hogy ki súgta meg nekem, hogyan kell felemelnem a karom abban a jelenetben, amikor a herceg már halott. Neki ugyanis annyira tetszett az a mozdulat. Azt mondta, az nagyon erős momentum volt. Nem súgott senki. A rendező csupán annyit kért tőlem, hogy ott és akkor emeljem fel a karom, de hogy hogyan, azt rám bízta. Weigl egyébként sok mindenre megtanított. Korabeli kosztümökben, magas talpú cipőkben úgy járni, hogy méltóság, előkelőség legyen a

(Szkárossy Zsuzsa felvétele)

tartásomban. Frantisek Vlácil, amikor a Markéta Lazarovát forgattuk, mindig arra kért, hogy gótikusán álljak, előre tolt hassal. Petr Weigl ezt faragta le rólam. Nála szoborszerűen kellett állnom. Az sem okozott gondot, hiszen balettre jártam, úsztam és szertomáztam. Uralni tudtam a testemet. Most, hogy betöltöttem a hetvenet, kezdem elveszíteni ezt a biztonságérzetemet.

A Sörgyári capriccio utolsó jelenetében, amikor a férjével, Francinnal leheveredik a fűbe, azt mondja: írót hord a szíve alatt.

Hrabalnál nem így ér véget a történet.

Ez Jirí Menzel ötlete volt. O írta hozzá.

Anélkül, hogy tudta volna: színésznője valóban babát vár.

Azt még én sem tudtam akkor. Éreztem, hogy valami történik velem, de még nem lehettem bizonyos benne, hogy azok már a terhesség jelei. Augusztus közepén vettük fel a jelenetet, és február végén megszültem Hankát. A harmadik hónapban lehettem. Ultrahangos vizsgálat nem volt még akkoriban, de még terhességi teszt sem. A nagyapámat ötvenévesen szülte az édesanyja. Amikor a nagyapám tizennégy esztendős volt, az anyja hatvannégy, az apja hetven. Igen, volt idő, amikor nagyon erősen uraltam a testemet. Képes voltam egy hétig is visszatartani a menzeszemet. Amikor eldöntöttem, hogy terhes leszek, teherbe is estem. A másik lányom született úgy, hogy elcsodálkoztam. Tizenhárom hónap a különbség kettőjük között.

Nincs nagyobb rendező a természetnél.

Velem kegyetlen volt egyszer. Harminckilenc évesen elveszítettem a gyerekemet. Fiúcska volt. Három gyereket szerettem volna, kettő lett.

Nem titkolja: augusztus végén betöltötte a hetvenet. Annyinak is érzi magát?

Mindegy, mennyinek érzem magam, hetven vagyok. Varsóban töltött éveim alatt találkoztam egyszer az idős Bafával. Megkeresett, mert arra járt a közelben. Fiatal diplomaták azt kérdezték tőle: mitől érzi magát ilyen jó erőben, amikor mások az ő korában vagy a halotti ágyukon, vagy már a temetőben fekszenek. Irakból jött, cipőket adományozott a háborús gyerekeknek, és már készült a következő nagy útjára, Ausztráliába. ,.Dolgozni kell, dolgozni! - biztatta a fiatalokat. - Tűzzetek ki magatok elé újabb és újabb feladatokat, az fog életben tartani benneteket.” Ezt tanácsolta nekik. Ehhez tartom magam én is.

Ön is rengeteget utazik, amellett, hogy Prágában még tanít is, politikai szociológiát.

Litvániában jártam nemrég, és nagyon jól éreztem magam. Nem söpörtek el a turistahordák. Félek a tömegtől. Manipulálható. Színészi tehetségemmel bizonyos értelemben én is képes vagyok manipulálni az embereket, de azt is tudom, hogy az ilyen tömeg mindenre képes. Nagyon veszélyes játék ez. Kenyába nem vágyom. Nekem elég a kép vagy az úti film. Volt egy indiai barátom Varsóban, bankár. Együtt jártunk komolyzenei koncertekre. Kérdezte tőlem, hogy: „Tényleg nem akarod látni a Tádzs Mahalt?” De igen! Azt szívesen megnézném, de a közelében levő óriási szemétdombot nem. Nekem az is elég, ha fotón látom. Rám nézett, és azt felelte: „Igazad van.” Engem az emberek érdekelnek, akikből viszont kapok eleget. Ezért érzem jól magam, ha egyedül lehetek. Vagy az unokáimmal. Már akkor is boldog vagyok. Vásárolom nekik a könyveket, mesefilmeket, cseh, lengyel, magyar szavakat tanítok nekik. Sokat foglalkozom velük. Szélesre akarom tárni előttük a világ kapuját.