Új Szó, 2018. szeptember (71. évfolyam, 202-224. szám)

2018-09-22 / 218. szám

www.ujszo.com I 2018. szeptember 22. SZOMBATI VENDÉG I 9 Mindent eljátszott, amit akart Magda Vásáryová: „Sokat foglalkozom az unokáimmal. Szélesre akarom tárni előttük a világ kapuját..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Ebben az évben újabb rangos elismerésben részesült Magda VáSáryová. Ezúttal a zlíni filmfesztiválon díjazták nívós színészi tevékenységét - harminc évvel azután, hogy elhagyta a színészi pályát. Azóta nem is inogott meg egyszer sem az elhatározásában. Kaphatott bármilyen felkérést, helyben le­mondta. Mindent eljátszott, amit egy színésznő eljátszhat, a drámairoda­lom legnagyobb szerepei sorakoz­nak a neve mögött, de filmekben is a legnevesebb cseh és szlovák rende­zőkkel dolgozott. Frantisek Vlácillal, Jirí Krejcíkkel, Petr Weigllel, Jaro­­mil Jiressel, Jirí Menzellel, Dusán Hanákkal és Juraj Jakubiskóval. A nyolcvanas évek végén úgy érezte: az élet máshol van, és kiállt a politikai színtérre. Előbb nagykövet lett, az­tán parlamenti képviselő, megalapí­tója a Szlovák Külpolitikai Társa­ságnak, most pedig Szlovákia legna­gyobb nőegylete, a Zivena elnöke, de a krakkói Nemzetközi Kulturális Centrum programtanácsában is ak­tívan dolgozik. Most, harminc évvel azután, hogy hátat fordított a színészi pályának, elárulja: tavaly, a miskolci CineFesten, ahol őt Európa-díjjal, Jirí Menzelt pedig életműdíjjal tüntették ki, újra felmerült köztük egy közös film létrehozása, s ő nem tiltakozott. Csak az élet aztán közbeszólt. Prágai kollégája, Jaromír Hanz­­lík is életműdíjat kapott az idei zlí­ni fesztiválon. Van is egy közös filmjük: a Sörgyári capriccio. Ám akárcsak ön, Jaromír Hanzlík is úgy gondolta egy idő után, hogy felhagy a színészettel. 1993-ban megvált a Vinohrady Színház tár­sulatától, elhagyta az országot, és tizenöt svájci év után most tért vissza a szakmájába. Nem csodálkoztam rajta, amikor elment. Értettem őt. Egy idő után az ember óhatatlanul felteszi magának a kérdést, hogy mit keres még ezen a pályán? Nem akatja még húsz évig ugyanazt csinálni. Sem több, sem jobb nem lesz már. A valós élet men­ne el végleg mellette. Nővére, Emília Vásáryová bizo­nyára máshogy gondolja. Ő is minden évben kimondja, hogy abbahagyja, csak aztán mégis foly­tatja. Ezt szokta meg. Milkának nem volt más lehetősége, amikor pályát kellett választania, csak a színmű­vészeti főiskola. Az akkori rendszer elöljárói máshova nem engedték. Aztán ismert és elismert színésznő lett, és már nem volt ereje a pálya­­módosításhoz. De én mást tanultam. Matematikát, ábrázoló mértani, ké­sőbb szociológiát és politológiát. Én más alapokról indultam. Nem ká­véztam, nem dohányoztam, az alko­hol sem ízlett soha. A forgatások szüneteiben állandóan olvastam, színészekkel nem nagyon barátkoz­tam, inkább operatőrökkel, rendező­­asszisztensekkel, híres rendezőkkel társalogtam, ha nem voltak részegek. De velük sem a színészetről, hanem politikáról. Jaromír Hanzlíkkal egyébként csak egyszer dolgoztam, de amikor már nem játszottam, meg­keresett, hogy csináljuk meg a Dísz­gyászt, a Sörgyári capriccio folyta­tását Hrabaltól. Azt is Jirí Menzel rendezte volna. De nem vállaltam. És tavaly ősszel, amikor Miskolcon voltunk, Jirka rábeszélt, hogy olvas­sam el a Harlekin millióit, amelyet ugyancsak Hrabal írt, ez a trilógia harmadik része, mivel most jött meg a kedve filmre vinni. Elküldte a könyvet, kétszer el is olvastam, és annyira tetszett, hogy el tudtam kép­zelni, hogy újra filmezni fogok. Csak aztán jött a hír, hogy kórházba ke­rült, és minden elszállt, amiről be­széltünk. Már nem is kellett meg­kérdeznem tőle, hogy de mi lesz a fo­gaimmal, mert a hajdan sugárzó szépségű, életvidám Mariska mára egy nyugdíjasotthon ősz hajú lakója, és elalvás előtt kiveszi a szájából a műfogsorát. Ezek szerint mégiscsak van olyan történet, amelyre igent mon­dana. Ez a regény tényleg gyönyörű, de pár kivételtől eltekintve mégis azt kell mondanom: engem elsősorban mindig a rendező személye érdekelt, s csak utána a forgatókönyv. Nem mindegy, kivel tölt el az ember két­­három vagy még több hónapot az életéből. Volt rá példa, hogy egy rendező az idegeire ment? Amikor a liptói vízerőműnél for­gattunk Juraj Kukurával, egyetlen örömöm az volt, hogy mint régi úszóbajnok nagyokat úszhattam. A rendezőtől kitört a frász, de a filmet el kellett vállalnom, mert csak így kaptam meg az engedélyt a Kolibá­­tól, hogy utána ismét Csehországban forgathassak. Jirí Krejcíket is fojto­gattam párszor. Egy szlovák rendező annyira kihozott a sodromból, hogy hozzávágtam a széket. Mesefilmet is forgatott Csehor­szágban. De csak egyszer! Huszonegy éve­sen. Túl intelligens voltam herceg­kisasszonynak. Petr Weigllel opera­filmeket forgattam. Ő mondta nem­rég, pár héttel a halála előtt, hogy amikor megismert, ott álltam előtte hosszú, szőke hajjal, tiszta tekintet­tel, lehettem vagy negyvennyolc ki­ló, már akkor is több nyelven beszél­tem, filozófiai tételekre hivatkoz­tam, és egyáltalán nem vágytam hír­névre, színészi babérokra. Én tény­leg nem akartam híres lenni. Selmec­bányán gyerekként mindenki ismert, mert az édesapám tanárember volt. A fesztiválokon sem villogtam soha. Tőlem ez mindig távol állt. Pedig Marcello Mastroianni és Federico Fellini oldalán is villog­hatott volna. Hatvannyolc augusztusa után Ná­polyban csehszlovák filmhetet ren­deztek. Ott volt Alberto Sordi, Cla­udia Cardinale, Sophia Loren és ők ketten, Mastroianni és Fellini. Én még díjat is kaptam, készült is egy közös fotó rólunk. Már itt voltak nálunk a szovjetek, de még kiutazhattunk. Napraforgós ruhában álltam Sordi és Fellini között a színpadon. Fellini tudta, ki vagyok, Jakubisko mesélt neki rólam, Sordi látott a Markéta La­­zarovában, s vele már korábban is ta­lálkoztam. Akkor még nem beszél­tem jól angolul, ezért franciául társa­logtunk. S ahogy ott viccelődtünk, Fellini rákérdezett az itthoni esemé­nyekre, elkezdtünk politizálni, egy­szer csak megbökött, hogy: „És tud­ja, ki áll mellettem?” Nem tudtam. „Maga nem ismeri ezt a férfit?” - cso­dálkozott. Nem, mondtam újra. „Marcello Mastroianni!” - közölte kacagva. O ezen jót szórakozott, én meg csak néztem, hogy ilyen ala­csony ez a Mastroianni, és ilyen nagy a feje, és hogy él a szeme! S a két díva? Sophia Loren és Claudia Cardinale? Nagyon kedvesek voltak, és na­gyon magasak. Elképzeltem, milyen trükköket kellett alkalmazniuk az „Félek a tömegtől, manipulálható..." olasz rendezőknek, ha például Ma­­stroiannit állították melléjük. Főleg, ha a nőkön kalap vagy magas sarkú cipő volt. Petr Weigl filmjeiben ne­kem is mindig kétféle cipőm volt. Mást viseltem, ha egyedül álltam a kamera előtt, hogy hosszabbnak tűnjön a lábam, és mást, ha partnerrel játszottam. Litvániában voltam nemrég, ott kaptam meg Petr Weigl utolsó üzenetét, amelyben végleg el­búcsúzott tőlem. „Az utolsó erőmet szedem össze, hogy elköszönhes­sek. . .’’-írta. Sorra mennek el az éle­temből azok a rendezők, akik a leg­közelebb álltak hozzám. Jirí Krejcík kérdezte tőlem, amikor először látta a Weigllel forgatott Ruszalkát, hogy ki súgta meg nekem, hogyan kell fel­emelnem a karom abban a jelenet­ben, amikor a herceg már halott. Ne­ki ugyanis annyira tetszett az a moz­dulat. Azt mondta, az nagyon erős momentum volt. Nem súgott senki. A rendező csupán annyit kért tőlem, hogy ott és akkor emeljem fel a ka­rom, de hogy hogyan, azt rám bízta. Weigl egyébként sok mindenre megtanított. Korabeli kosztümök­ben, magas talpú cipőkben úgy járni, hogy méltóság, előkelőség legyen a (Szkárossy Zsuzsa felvétele) tartásomban. Frantisek Vlácil, ami­kor a Markéta Lazarovát forgattuk, mindig arra kért, hogy gótikusán áll­jak, előre tolt hassal. Petr Weigl ezt faragta le rólam. Nála szoborszerűen kellett állnom. Az sem okozott gon­dot, hiszen balettre jártam, úsztam és szertomáztam. Uralni tudtam a tes­temet. Most, hogy betöltöttem a het­venet, kezdem elveszíteni ezt a biz­tonságérzetemet. A Sörgyári capriccio utolsó jele­netében, amikor a férjével, Fran­cinnal leheveredik a fűbe, azt mondja: írót hord a szíve alatt. Hrabalnál nem így ér véget a tör­ténet. Ez Jirí Menzel ötlete volt. O írta hozzá. Anélkül, hogy tudta volna: szí­nésznője valóban babát vár. Azt még én sem tudtam akkor. Éreztem, hogy valami történik ve­lem, de még nem lehettem bizonyos benne, hogy azok már a terhesség je­lei. Augusztus közepén vettük fel a jelenetet, és február végén megszül­tem Hankát. A harmadik hónapban lehettem. Ultrahangos vizsgálat nem volt még akkoriban, de még terhes­ségi teszt sem. A nagyapámat ötven­évesen szülte az édesanyja. Amikor a nagyapám tizennégy esztendős volt, az anyja hatvannégy, az apja hetven. Igen, volt idő, amikor na­gyon erősen uraltam a testemet. Ké­pes voltam egy hétig is visszatartani a menzeszemet. Amikor eldöntöt­tem, hogy terhes leszek, teherbe is estem. A másik lányom született úgy, hogy elcsodálkoztam. Tizenhárom hónap a különbség kettőjük között. Nincs nagyobb rendező a termé­szetnél. Velem kegyetlen volt egyszer. Harminckilenc évesen elveszítettem a gyerekemet. Fiúcska volt. Három gyereket szerettem volna, kettő lett. Nem titkolja: augusztus végén betöltötte a hetvenet. Annyinak is érzi magát? Mindegy, mennyinek érzem ma­gam, hetven vagyok. Varsóban töl­tött éveim alatt találkoztam egyszer az idős Bafával. Megkeresett, mert arra járt a közelben. Fiatal diploma­ták azt kérdezték tőle: mitől érzi ma­gát ilyen jó erőben, amikor mások az ő korában vagy a halotti ágyukon, vagy már a temetőben fekszenek. Irakból jött, cipőket adományozott a háborús gyerekeknek, és már készült a következő nagy útjára, Ausztráliá­ba. ,.Dolgozni kell, dolgozni! - biz­tatta a fiatalokat. - Tűzzetek ki ma­gatok elé újabb és újabb feladatokat, az fog életben tartani benneteket.” Ezt tanácsolta nekik. Ehhez tartom magam én is. Ön is rengeteget utazik, amel­lett, hogy Prágában még tanít is, politikai szociológiát. Litvániában jártam nemrég, és na­gyon jól éreztem magam. Nem sö­pörtek el a turistahordák. Félek a tö­megtől. Manipulálható. Színészi te­hetségemmel bizonyos értelemben én is képes vagyok manipulálni az embereket, de azt is tudom, hogy az ilyen tömeg mindenre képes. Na­gyon veszélyes játék ez. Kenyába nem vágyom. Nekem elég a kép vagy az úti film. Volt egy indiai barátom Varsóban, bankár. Együtt jártunk ko­molyzenei koncertekre. Kérdezte tő­lem, hogy: „Tényleg nem akarod lát­ni a Tádzs Mahalt?” De igen! Azt szí­vesen megnézném, de a közelében levő óriási szemétdombot nem. Ne­kem az is elég, ha fotón látom. Rám nézett, és azt felelte: „Igazad van.” Engem az emberek érdekelnek, akik­ből viszont kapok eleget. Ezért érzem jól magam, ha egyedül lehetek. Vagy az unokáimmal. Már akkor is boldog vagyok. Vásárolom nekik a könyve­ket, mesefilmeket, cseh, lengyel, ma­gyar szavakat tanítok nekik. Sokat foglalkozom velük. Szélesre akarom tárni előttük a világ kapuját.

Next

/
Thumbnails
Contents