Új Szó, 2018. augusztus (71. évfolyam, 176-201. szám)
2018-08-30 / 200. szám
WWW.UJSZO.COM ■ UJSZO(®UJSZO.COM „Amíg a brit királynő uralkodik, én sem vonulnHők vissza” m Éva Siracká neve a Rákellenes Liga elnökeként került a köztudatba. Jó cserkészként egész életében segíteni akart másoknak, számos állami és nemzetközi elismerésben részesült, az Egészségügyi Világszervezet a világ 65 legkiválóbb orvosa közé sorolta. 92 évesen is rendkívül aktív, mosolygós, életerővel teli. Hogyan jutott eszébe negalapítani a Rákellenes ■igát? Orvosként és kutatóként igész életemben onkoló;iával foglalkoztam. Amior 1986-ban több ország ormány- és államfője negegyezett, hogy valamit enni kell a rák ellen, én is elezdtem érdeklődni a téma ‘ént. A kommunizmus alatt tem lehetett kormányon ívűI i civil szervezetet létehozni, de a forradalom itán, 1990-ben azonnal megalapítottam a mi ligánkat is, és a keleti blokkból mi voltunk az első ország, ahol létrejött. A nemzetközi partnerek örömmel fogadtak és segítettek minket, főleg a norvégok. Anyagilag nem tudtak támogatni, de megtanították, hogyan kell pénzt szerezni. Az ösztönzésükre szerveztük meg a nárciszok napját. Nagyon merész vállalkozás volt, az emberek bizalmatlanok voltak, sőt, a mai napig azok, de azért fokozatosan javult a helyzet, és a nyilvános gyűjtésnek, illetve az adományoknak köszönhetően azon ligák közé tartozunk, amelyek közvetlenül az emberek anyagi támogatásából tevékenykedhetnek. Az emberek ma hogyan viszonyulnak a rákhoz? Az egyik legnagyobb egészségügyi, szociális és gazdasági tehernek tartják, amitől meg kell szabadulni. Ezért jöttek létre az elsődleges és másodlagos megelőzést népszerűsítő programok, melyek arra ösztönöznek, hogy az emberek egészségesen éljenek, hogy kerüljék a rákkeltő kockázatokat. A másodlagos megelőzés pedig azt jelenti, hogy el kell járni a szűrővizsgálatokra. Csakhogy ezeket sokan hanyagolják. Sajnos igen. Egyesek azért nem mennek el, mert nem akaródzik várniuk a kivizsgálásra, kényelmesek, mások félnek az esetleges eredménytől. A liga megalakulásától kezdve mindig volt valamilyen célkitűzésem, hogy valamitel akarok élni. A rákellenes gyógyszer megtalálása túl merész álom lett volna, de az egyik vágyam azt volt, hogy létrehozzuk a mellrákban szenvedők klubját. A kollégáim le akartak beszélni róla, mondván: senki nem fog oda járni. Mégis megpróbáltam, és meglepetésemre 80 nő jött el, akik nemcsak a ligának, hanem saját maguknak is akartak segíteni azzal, hogy a nyilvánosság elé tárják problémáikat. Megdöbbenve hallgattam a történeteiket, hogy amikor otthon bejelentették, milyen betegségben szenvednek, a partnerük elhagyta őket, mert gyávák voltak, de akadtak olyanok is, akik azt hitték, hogy a rák fertőző. Az iskolákban sikerült bevezetni az onkológiai nevelést, hogy a rák ne legyen tabu, illetve hogy az emberek ne féljenek a betegektől. A rák nem fertőző, és az, hogy valaki sugárzásra jár, attól még nem fog semmit kisugározni magából. Úgyhogy amikor elkezdtük a munkát a ligában, nagyon sok előítélet és bizalmatlanság volt az emberekben, s bár a kezdetek nehezek voltak, mégis most. úgy tűnik, akkoriban mindenki előzéke•nyebb volt, még a cégek is. Igaz, nem létezett annyi civil szervezet sem, ma már akárki létrehozhat akármit. Ha önnek állapítanának meg rákbetegséget, megijedne? Az én koromban az ember ilyesmin már nem nagyon gondolkodik. Mindenféle esettel találkoztam, és csak azt tudom mondani: időben el kell menni orvoshoz, mert akkor van esély és remény. Amikor az anyukám megbetegedett, eperákja volt, ott voltam, amikor műtötték, és láttam, hogy nem lehet rajta segíteni, de ezt az egész család előtt elhallgattam. Utólag nézve: ez nem volt helyes. Ma már az a trend, hogy nyíltan ki kell mondani a valóságot, és kölcsönösen támogatni, segíteni kell egymást. És mindig fel kell csillantani a reményt. Ugyanakkor a halálra is fel kell készülni. Az emberek ezt nem szívesen hallgatják, de nem ijesztgetésről van szó, hanem ha valakinek kisgyerekei vannak, biztosítania kell, ki fog gondoskodni róluk. Ha gondok lehetnek az örökséggel, azt is előre el lehet rendezni. Miért lett orvos? Ezen már én is gondolkodtam. Talán ez volt a sorsom, vagy csak az álmom teljesült. Amikor kislány voltam, nagyon jó háziorvosunk volt, aki akár éjjel is házhoz jött. Rendkívül jó ember volt, mindig mindenkit meg tudott nyugtatni, és én is ilyen orvos akartam lenni. Van még egy álmom: szeretném, ha az állam gondoskodna a kigyógyíthatatlan betegekről. Ha a családban olyan beteg van, aki egész napos gondoskodást igényel, egyesek számára ez óriási teher és probléma. A hospice ellátást nem mindenki engedheti meg magának, és a család sem képes mindig vállalni a gondoskodást. Nem beszélve azokról, akikegyedül élnek, akiknek nincsenek rokonaik. Amikor ezt a témát pedzegettem, egyszer azt a választ kaptam, hogy hiszen a beteg embernek is van szomszédja, szükség esetén az is adhat neki egy pohár vizet. Kár a szóért... Mindenkinek, aki segített építeni ezt az országot, aki dolgozott, adót fizetett, rendszeresen adott a közös kasszába, annak biztosítani kellene a jogot, hogy méltóságteljesen távozzon az életből. Már dolgozunk ilyen programokon, de csak lassan lehet előrelépést elérni, pedig szeretném megérni. Azt hiszem, legalább 150 évig kell még élnem... Egyszer azt mondta, addig nem vonul vissza, amíg a brit királynő uralkodni fog. Igen, amíg ő aktív, én is az akarok maradni. Hát, ő még nem akar lemondani, úgyhogy egyelőre nekem is tovább kell dolgoznom. De talán nemsokára már átadja a stafétabotot másnak, és 2018. Augusztus
