Új Szó, 2018. augusztus (71. évfolyam, 176-201. szám)
2018-08-24 / 196. szám
www.ujszo.com I 2018. augusztus 24. NAGYÍTÁS I 9 Az ifjú és a Flexaret Lőrincz János: „Ha 1968. augusztus 21-én otthon van az akkor Magyarországon tartózkodó édesanyám, nyilván megtiltja, hogy kimenjek az orosz tankokkal zsúfolt pozsonyi utcák döbbenetes valóságába" MIKLÓSI PÉTER Van abban valamelyes számmisztika, ha Csehszlovákia 1968-as katonai megszállásának egyik fiatalon is bátor szemtanúja éppen az okkupáció ötvenedik évfordulójának esztendejében 68 éves. Hiszen így kézenfekvő, hogy csupán 18 éves volt, amikor ifjúi elszántsággal és a zsebében két Foma filmtekerccsel kezébe vette a családi Flexaret fényképezőgépet, hogy az események sűrűjébe merészkedve megörökítse a megszállás első napjának mozzanatait. Lőrincz János reminiszcenciái. Lapunk keddi, 21-ei számában eredeti, dokumentumértékű fotóid idézték vissza a Szovjetunió és négy szövetségese haderőinek invázióját, ami durva katonai erőszakkal vetett véget az Alexander Dubcek nevével fémjelzett jelentős reformfolyamatoknak. Egyúttal bő két évtizedre teljes társadalmi dermedtségre is kárhoztatta az akkori Csehszlovákiát. Mivel magyarázod ma, hogy a katonai megszállás drámájában nem maradtál a lakás biztonságában? Az a helyzet annyira meghökkentő és bizarr, már-már abszurd volt, hogy minden bizonnyal ösztönösen cselekedtem. Ráadásul azon az éjszakán az egyik barátomnál aludtam, mert a családjuk egy másik lakásba költözött, én pedig egész előző nap őnáluk segédkeztem. Reggel a barátom apja azzal nyitotta ránk az ajtót, hogy itt vannak az oroszok! Azonnal hazaindultam, és a szélesebb utcákon, mint egy frontvárosban, végig tankok, páncélozott harckocsik, állig fegyverzett idegen katonák között haladtam. Az üzletek előtt élelmiszerkészleteket vásárló emberek sorai kígyóztak, a házak ablakaiból a körkapcsolásban közvetítő, még szabad belföldi rádióadók helyzetjelentéseit lehetett hallani. Az éjszaka történtek nyomán kialakult szituáció lényegében egyértelmű volt, mégis az egyik pillanatban kissé titokzatosnak, a másik percben hátborzongatónak tűnt minden. Az utcákra sereglett tömeg kisebb-nagyobb csoportokban vitatkozott a láthatóan dezorientált szovjet katonákkal. Mindenki azt magyarázgatta nekik, hogy felültették, csúfosan félrevezették őket, mert Csehszlovákiában nyoma sincs holmi ellenforradalomnak. Mások útját állták a sokaság gyűrűiben veszteglő katonai járműveknek, hogy azok ne indulhassanak tovább a belváros más célpontjai felé. Néhány forró helyzetben riasztólövések is eldördültek. Ezekkel az aggasztó benyomásokkal értem haza az akkori Fucík utcára. Gondolkodás nélkül fogtam a család fényképezőgépét, hogy pár perccel később már újra a felindultan tiltakozó utcai sokadalomban legyek. Megszólalt benned a fotós, a dokumentarista? Kissé nagyképűen talán most igennel kellene válaszolnom... Pedig csak a hév, a kíváncsiság fűtötte bátorság fiatalos felelőtlensége hajtott. Bizonyos fokú vakmerőség. Tizennyolc éves voltam, alig néhány héttel az (Somogyi Tibor felvétele) érettségim után. A szónak abban az értelmében munkált bennem a virtus, hogy ha már itt vannak a megszállók Pozsony és az egész ország nyakán, akkor nekem fényképeznem kell! Előzőleg volt már komolyabb tapasztalatod a fotózással? Szakmailag nem. Annyiban viszont konyítottam hozzá, hogy apám eredetileg - amíg a II. világháború után el nem vették jól befutott pozsonyi műtermét - hivatásos fényképész volt. Már ugyan más szakmában dolgozott, amikor én megszülettem, de a különböző családi eseményeken még elővette a fényképezőgépet. Én pedig gyerekként tátott szájjal bámultam a varázslatot, ahogy a fürdőszobai alkalmi laborban a vörös égő sejtelmes fényében, az előhívóba mártott fehér papíron eleinte csak halvány foltokban, azután egyre felismerhetőbben megjelent a fénykép. Maga a fényképezés talán ezért is kísérte/kíséri végig az életemet, bár nagyon sokáig pusztán kedvtelésből fényképeztem. Ez a passzió már diákkoromban annyira természetesnek tűnt nekem, mint bárki másnak a kézírás, az emlékeztető jegyzetelés. Ha tetszett vagy érdekelt valami, rögtön lencsevégre kaptam. Igazán érdeklődni a fényképészet iránt jóval később kezdtem, de akkor annál intenzívebben. Eszerint az 1968-as invázió fotóit is „csak” amolyan történelmi noteszlapok emlékeztetőjéül készítetted? Mondhatni így is, és amíg még bírta a már megkezdett film a Flexaretben, illetve volt két tartaléktekercs is a zsebemben, addig fényképezhettem. Arra törekedtem, hogy a város minél több pontján, minél többet tudjak megőrizni a történtekről. Például a Safárik teret huszonegyediké délelőttjén a Komensky Egyetem homlokzatán zajló felújítási munkálatok miatt épített állványzat első emeleti szintjéről fényképeztem. És a véletlennek köszönhetően pusztán percekkel azelőtt kászálódtam le onnan, hogy ettől a „magaslestől” szinte karnyújtásnyira halálos lövés érte a 17 éves mártír diáklányt, Danka Kosanovát. A Szlovák nemzeti felkelés téren is ott voltam, amikor a megszálló alakulatok katonái minden előzetes ok nélkül váratlanul tüzet nyitottak: lőni kezdték az Irgalmasok templomának tornyát. Nyilván provokálni akartak, hogy konfliktust gerjesztve indokot találjanak akár a tömeggel szembeni éles fegyverhasználatra. Pozsony legismertebb tere azonban másodpercek alatt elnéptelenedett: az emberek a házak kapubejáróinak és fedett folyosóinak, illetve a szűk mellékutcák fedezékébe húzódtak, vagy a Nagyposta előtti járda aszfaltjára vetették magukat. A kiürült téren így szinte csak a dezorientált katonák néztek farkasszemet egy, az akkoriban még működő Praha mozi boltíves bejárata fölött virító angol nyelvű felirattal - a hatvannyolc nyarán már nálunk is vetített híres Beatles-film, a „Help!” (Segítség) hatalmas és találó hirdetőtáblájával. Azoknak a bizonytalan tekintetű katonáknak közben halvány gőzük sem volt arról, hogy hová vezényelték őket, előző éjszaka hová vonultak be megszállókként. Látni lehetett rajtuk, hogy ők talán jobban félnek, mint a hazai lakosság. Az idegen katonák többsége valószínűleg életében először láthatott áruval teli kirakatokat, kelet-közép-európai életstílust, Moped kismotort vagy tranzisztoros rádiót. Amikor azt a parancsot kapták, hogy a járókelőktől kobozzák el a „szocializmus ellenségeinek” híreit sugárzó kisrádiókat, az emberek gúnyosan tojásszenet tartottak a fülükhöz, hogy megvezessék a tanácstalan katonákat... Fél évszázad nagy idő. Napjainkban talán már árnyaltabban látod mind a katonai invázió tényét, mind az azt megelőző hónapok eseményeit. Érettségire készülő diákként mit észleltél az akkori megújhodási folyamat tónusából, a „prágai tavasz“ történéseiből? Tudatosítottad egyáltalán annak az össztársadalmi erjedésnek politikaiközéleti sodrását? Hazudnék, ha most fellengzős szavakkal válaszolnék. Mert nemcsak én, hanem az akkori tizenévesek korosztályának zöme már a hatvanas évek derekától - például a Nyugatról érkező újszerű zenei stílusok elterjedésével - bizonyos fokú változásokat tapasztalt. A zenét nem lehetett szögesdróttal, vasfüggönnyel kizárni az országból. Nem sokkal később más NÉVJEGY Lőrincz János (Pozsony, 1950). Pszichológus, fotóriporter. Pozsonyban a magyartannyelvű gimnáziumban 1968-ban érettségizett; diplomát Prágában, a Károly Egyetem pszichológia tanszakán kapott. Az 1970-1980-as években tanult szakmájában dolgozik; 1986-tól az Új Szó, később a Verejnost; a Národná obroda, a Práca és a SITA hírügynökség fotósa, illetve szabadfoglalkozású fotóriporter. Felvételei rendszeresen szerepelnek publikációkban, egyén i vagy tá rsas tá rlatokon. zsánerű, szabadabb elvű filmek, igényesebb regények fordításai szintén megjelentek az akkori Csehszlovákiában. Mi, tizenévesek akkor voltunk a legérzékenyebb, a legnyitottabb életkorban, a legjobbkor értek bennünket ezek az új szelek. Őszintén szólva, általában fütyültünk a politikára, inkább élveztük a zenét, hosszú hajunk volt, tetszettek a lányok, és persze tanultunk is. Ha előbb nem, hát legalább az érettségi évfolyamban. Tulajdonképpen csak akkor döbbentünk rá, hogy politika is létezik, amikor a szovjet katonai megszállás tényével szembesültünk. Legalábbis én akkor ébredtem rá arra, hogy a politika, a politikai érdekek is keményen befolyásolják az életet. És hogy a realitásokkal szembehelyezkedni egyszer áldozatokat, másszor emberfölötti erőfeszítést kíván. Hogyan élted meg 1969 januárjában a tőled alig pár évvel idősebb Ján Palachnak a megszállás és a konszolidáció elleni heroikus tiltakozását a prágai Vencel téren? Hogy égő felkiáltójelként vállalta mementónak szánt öngyilkosságát! Máig elgondolkodtató elhatározásának jelentősége és üzenete szavakkal kifejezhetetlen. Valóban sokan, különösen mi, fiatalok az ő drámai tette után fogtuk föl igazán a teljes visszarendeződés veszélyének komolyságát. Azt, hogy hová fog vezetni, a hazai társadalmat miként fogja megbénítani a normalizáció, amely végül is az 1989-es rendszerváltásig egyre súlyosbodó nehezékként telepedett rá a csehszlovákiai közpolitikára és közéletre. Tanult szakmádat tekintve pszichológus vagy. Ebből a nézőpontból hogyan vélekedsz Alexander Dubcek személyéről és hatvannyolcas szerepéről? Mi akkor az emberségéért szerettük őt. A rideg Novotny után közvetlenül, egyszerű halandóként tudta megszólítani a tömegeket, beleértve a fiatalokat. Dubcek személye képviselte azt a nyitást is, amit a kultúrában tapasztaltunk. T ény viszont, hogy a politikában sokáig naiv és határozatlan volt. Azt ellenben nem tartom nála a gyengeség jelének, hogy hősködés meg mártíromság helyett Moszkvában augusztus 26-án ő is aláírta a brezsnyevi diktátumot. Hiszen nagyon könnyű valakit utólag elítélni, gerinctelennek tartani, de a „prágai tavasz” okozta társadalmi erjedésben egyértelműen pozitív személyiség volt. Az augusztus 21-ei katonai megszállás pedig az ő pályáját is derékba törte. Addig viszont Dubcek volt a megfelelő ember a megfelelő poszton. A ma már valószínűleg ódivatúnak minősülő Flexarettel készült korhű fotóid napjainkban történelmi dokumentumok. Mit őriztél meg mindmáig: a 6 x 6-os filmkockákat vagy a legendás Flexa retet? A Flexaretet az évek múlásával továbbadtam a családban. A filmkockákat azonban nyolcvankilenc előtt biztos helyen rejtegettem, most pedig már csak őrzöm. Mind az eredeti fekete-fehér negatívokat, mind azok digitalizált formáját.
