Új Szó, 2018. augusztus (71. évfolyam, 176-201. szám)
2018-08-18 / 191. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2018. AUGUSZTUS 18. Ü TÁRCAASZALONBAN Németh Zoltán Egy férfi a játszótéren férfi áll a játszótér közepén. Ha egyáltalán egy játszótérnek van közepe. Két oldalról két tizenöt emeletes betontömb övezi. Gyors számítás szerint kb. ezer ember élhet az egyikben, kb. ezer a másikban. A városban tizenkilenc ilyen lakótömb található, az 1970-es évek szocialista realizmusának lecsupaszított modernista építményei, amelynek minden részletén látszódik a spórolás igénye. A mennyezet magassága a lakásokban a lehető legalacsonyabbak közé tartozik, kinyújtott karral majdhogynem elérhető. A férfi végignéz az egyik tömbön, majd a másikon. A játszótér Grzybowska utca felé eső részét betonnal fedték, ide egy félbevágott sportpályát telepítettek, amelyen egyszerre lehet focizni, kézilabdázni és kosárlabdázni is, legalábbis a különböző geometriát követő eltérő színű felfestések erre engednek következtemi. Mellette furcsa kompozíció: szomorúfuzvesszőket fontak össze, majd futtattak fel négy oldalról kupolába. Alattuk fapadok, fonott virágágyások. A férfi nemrég itt ücsörgött. Kb. negyven-ötvenévesnek tűnik. Hosszúkás arca barnás, de lehet, hogy csak azért, mert már túl régóta áll a napon. Divatjamúlt kockás inget visel. Még pontosabb a megfogalmazás, ha azt állítjuk, az ing kockái divatjamúltak Ezek szerint vannak divatos és divatjamúlt kockák, és igen, pontosan ez a helyzet. Ezeket a kockás ingeket valamikor az 1990-es években gyárthatták. Most a férfi észrevesz egy érdekes konstrukciót a játszótéren. Bár lehet, hogy már régebben felfedezte, de csak most indul feléje. Az is igaz lehet persze, hogy már korábban is megközelítette, viszont éppen most frissíti fel a szerkezetről való tudását. Nem lehet pontosan tudni. Mindenesetre lassan odasomfordál, eközben elhagyja az aszfaltos területet és fűre lép. A játék alatt azonban a füves terület kikopott, kigödrösödött a gyereklábak ezrei alatt. Két, földbe betonozott vascsőre falécekkel sűrűn borított forgódobot raktak, vagy inkább hordóra hasonlít, tulajdonképpen egy óriásira növesztett mókuskerékről van szó. A gyerek odamegy, felkapaszkodik rá, belecsimpaszkodik a vaskorlátba, pontosabban vaskarikába, majd pedig lábával teljes erejéből megpörgeti a dobot, valójában fut rajta, de egyhelyben füt. Lehet, hogy nem teljes erejéből pörgeti meg, de a gyerekek általában teljes erejükből szoktak pörgetni, sőt, általában mindent teljes erejükből csinálnak, az öntudadanság miatt, illetve az önirónia hiányának melléktermékeként teljes létükkel vesznek részt az életben. A férfi ezzel szemben csak cipője orrával piszkálgatja a dob felé eső részét, majd lassan, óvatosan átmegy a játék másik oldalára, és most a cipője orrával a dob másik oldalát birizgálja. Mivel az eredetileg színesre festett, de már megkopott hordószerűség közben nem pördült át, voltaképpen tartható ez az állítás. A férfi ott ácsorog a játszótéri eszköz mellett, eltelik egy egész perc, majd eltelik még egy egész perc, majd még egy, már négy perc telt el összesen, már öt, de még mindig csak a cipője orrával piszkálgatja a fadobot, néha átvánszorog a másik oldalra, megint a másikra, piszkálgatja, abbahagyja, piszkálgatja, nem, nem vánszorog, inkább átsétál, a másik oldalra, már vagy tíz perce ugyanez a jelenet. Nehéz ezt a lassúságot nyelvbe áttenni. Mintha lassan, még lassabban, egyre lassabban ketyegne egy óra, a semmiben, teljesen lelassulva. A játszótér másik oldala fünkcionálisan két kategóriába sorolható. Egyrészt fenntartva a játszótér firnkcióját mászó-, csúszó-, hintázó- és ugrálóalkalmatosságok találhatók itt. Egy bordó kőtömbszimuláció kisebb, kék, sárga, zöld, piros plasztik kődarabokkal ellátva. Műanyag sodronyszőnyeg. Faszerkezet, amelyet pókhálószerű kötelek körnek össze: az orra csúszdában végződik. Hinták nagy számban, láncra akasztott gumikülső, kötélkosár. Másrészt, másrészt pedig erőgépek, főleg a szülők hasi zsírrétegének vékonyítására, továbbá az acélosabb láb- és karizmok megcélzása figyelhető meg. Evezőpad, emelőszerkezetek, a derék himbálására szolgáló konstrukciók nagy számban. A férfi nem sétál át a játszótérnek erre a zsúfoltabb felére. Nem megy be a fa- és vaskonstrukciók közé, ahol néhány gyerek és egykét felnőtt mozgatja látványosan az időt. Nem mászik fel a mesterséges domb tetejére sem, amelyről a játszótér a nevét kapta: „Górka”. Nem ül le a tőle ötven méterre található beton körasztal nyolc kerek betonszékének egyikére sem, ahol amerikai zsidók szoktak imádkozni a gettóban elpusztult rokonokén a játszótéri zsivajban. Nem keresi az árnyékot a Krochmalna utca felőli terebélyes, invazív, kőrislevelű juharfák alatt. Most épp a cipője orrát nézi, vagy próbál senkinek sem nézni a szemébe, teljesen fölöslegesen, hiszen senki sem akar szemkontaktust létesíteni vele, mások számára szinte láthatatlan. A galambok, dolmányos varjak, csókák sem kunyerálnak kenyérhéjat tőle. Nem, nem hajléktalan. Nem érezni a szagát húsz méterről, és a ruhája is ápolt, bár ódivatú. Nem, nem a gyerekével, unokájával jött ki a térre, mert elképzelheteden, hogy az ne szaladna hozzá. Nem, nem napozik, zárt ruhát visel, az arcát sem fordítja a nap felé. Nem, nem vár senkit, mert akkor idegesen nézné az óráját, esedeg a telefonját, sőt próbálna felhívni valakit. Nem, nem pedofil, mert rá sem néz a gyerekekre, nem méregeti őket, nem válogat közülük. Nem, nem pihen, mert mozgásába semmiféle relaxációs tevékenység nem látható bele, sőt az igény legcsekélyebb jele sincs erre. Most elsétál a beton pingpongasztal mellett a vadkomlóval befuttatott szánalmas és használhatadan labirintusig, elkanyarodik a szomorúfüz kupola felé, majd vissza a mókuskerék irányába. Ki tudja, hányadszor. Mindezt valami mérheteden lassúsággal, jelentéktelenséggel, igénytelenséggel. Negyven perce. Negyvenöt. Negyvenhat. Negyvenhét. Ötven. Ötvenkét perce. Ötvenöt perce ugyanezek a mozdulatok. Ötvennyolc perce ez a céltalanság. Hatvan perc. Egy órát tudtam követni ennek az embernek az életéből, és nem jutottam semmire. £gy FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Temetőváros a Monarchia ideje alatt íródott útirajzokat olvassuk Szarajevóról az egyik notorikusan visszatérő dolog a muszlim („török”) temetők, azaz mezarjek leírása. Ezek, akárcsak mondjuk a helyi kávéházak (kafanak), a szemlélő számára ismerős helyek, mégis mások: más temető, más kávézó. Egyszerre otthonos és idegen. Igazából mindkét hely már eleve „más tér”, ahogy Foucault a heterotópiát nevezte. Esszéjében a temető heterotóp helyéről értekezve említi meg a szerző, hogy a középkori temetkezéskultúra eltűnésével, amely a temetőt a templom köré helyezte, a felvilágosodással az a lakott területen kívülre kerül. ,A halál mint a temető terjesztette kór nagy témája egészen a tizennyolcadik század végéig élt, mígnem a tizenkilencedik század során el nem kezdték átköltöztetni a temetőket a külvárosokba. Ekkortól a temető már nem a város szent és halhatatlan szíve, hanem a »másik város«, ahol minden családnak megvan a maga sötét nyughelye.” Az Ottomán Birodalomra általánosan jellemző módon, Szarajevóban majdnem mindegyik dzsámi mellett találhatunk apró temetőt, s emellett még ott a völgyet körülvevő lejtőkre felkúszó fehéren derengő nisdnok tömege. A halottak mindenhol ott vannak. S a magukat felvilágosult európainak hívő szemlélőket oly szokatlanul figyelmeztetik a turbános „török sírkövek” a halottak és elevenek együttélésére, arra, hogy az élet a halálon tenyészik, sőt, egyenesen élősködik. Rúzena Svobodová, az elfelejtett írónő írja útirajzában: „Sírok vannak mindenütt. Az utcákon, az udvarokban, a mecseteknél. A halottak nem mennek el, a rokonok mellett laknak, a sarkon túl, az utca túlfelén.” S valóban, soraiban semmi túlzás: a régi mahalákban ott is fejfákra bukkanhatunk, ahol egyáltalán nem várnánk: Kovaci egy háza előtt például a ház előtti virágoskertben (mely errefelé nem igazán divat) a legrégibb típusú, ún. gaziler nisánt láttam (gázinak nevezik az iszlám harcosait, e sírköveket a vidék első muszlim generációi használták). Aztán a Bijela Tahijához menet az út melletti lejtőn egy turbános kő mintha véledenül került volna a szalagkorlát mellé. Nem így Vratnikban, ahol a kis udvarban néhány sírkő a teret szigorúan beosztva ágált a gyerekeknek épített csúszdával és mászókával együtt. Svobodová soraiban ugyan világosan átjön a halál hétköznapi melankóliája, jelenlétének költőisége, a temetők mégiscsak elhanyagolt helyet, melyet bürök nő be, kesernyés illatát hordozza a szél. Strausz Adolf néhány évtizeddel korábbi leírása nem szépirodalmi műfajt követ. Könyve, melyben a leírás található (Bosnyák föld és népé) a kor értékes etnográfiai munkája. S a korhoz méltán szemléletmódja képtelen szabadulni a felvilágosult európai pozitivizmusától. Akárcsak Svobodovánál, a mezarje nála is kaotikus, sőt „piszok és szörnyű elhanyagoltság jellemzi. (...) A mohamedán temetői legnagyobb része terv nélküli. Rendetlen összevisszaságban vannak benne a sírok.” A felvilágosult városrendezés nevében már az osztrák-magyar időkben rendezni szerette volna a városvezetés a temetők kérdését, ám a lakosság ellenállása miatt ez nem sikerült. S ahogy az Keleten lenni szokott, a szocializmus lendületes évtizedeiben az is sikerült, ami addig nem. Az 1966 esztendő harmadik napján az első sír bezárulásával megnyílt Bare, a városi temető (Gradsko groblje Bare) s az összes régi temetőt bezárták: Bakiját, Borakot, Alifakovacot, Carinát, Vrbanjusát, Kosevót, Kovacit. A maga 33 hektárjával igazán impozáns: akárcsak a holtak városa, amely Rómához hasonlóan hét dombra épült (na jó, annyi talán tényleg nincs). Húséin Tahmiscic költő, mellesleg a Poezija Sarajeva antológia összeállítója, cikket írt a városon kívül eső váfosi temető megnyitásáról - melyet az antológiába is beválogatott. A Holtak tájai (Pejzazi mrtvih) kissé nosztalgikusan szól a bezárásról, a temetők a személyes történelem részei is: a gyerekkori játékok, az első randik helyszínei. De tovább kell ezen lépni - a sorok mögül árad az az elragadó jugó optimizmus, amely a jelen veszteségeit a szabad szocializmus felé vezető út újabb áldozatnak tekinti. ,A fold markában, az ég fátyla alatt, bármely felekezetnek, etnikai csoportnak és nemzetiségnek legyenek tagjai, megtalálják itt végső nyughelyüket.” - írja. Középtájt, a temetőben félkör alakban öt pavilon néz szembe egymással, mindegyik ravatalozó egyforma kívül és belül (fekete bársony körfuggöny, műanyag linóleum), hatalmas kapuja színes üveg azaz: plexiberakású. Ezen látható a felekezetre, vallásra utaló jelkép, mely megkülönbözteti őket. Bare, a temető igazi jugó nekropolisz, ahol a vallási elhatárolódás - amelyet a sírok jellege által kirajzolódó parcellák is mutatnak - nem szűnt meg de némiképp feloldódott. Ebben a világban a halál nem igényelt például Istent, Allahot, Gospodint, Elohimot, hiszen ateisták (annál jobb) éppúgy befeküdhettek a végső nyughelyre. Szekuláris temető a felvilágosult városrendezés, a szockós internacionál együttélés szellemében. Mind együtt rothadunk. E kor szelleme olyan távolinak tűnik, mintha csak a bogumil középkor, a régi síremlékek, stecci-k közt sétálnánk. A háború után új nisánok jelentek meg a régiek mellett a dzsámik mellett, Bakije, vagy Alifakovac régi temetőjét pedig azóta ellepték a „friss” nisánok, mivel újra megnyíltak a régi temetők. S nem csak azok. Száz Pál Ha A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
