Új Szó, 2018. augusztus (71. évfolyam, 176-201. szám)

2018-08-11 / 185. szám

IÍ8

SZALON ■ 2018. AUGUSZTUS 11.

www.ujszo.com

(A szerző felvétele)

TÁRCA A SZALONBAN

Csillag Lajos

Húsvét Hongkongban VI.

hiszem, ettől a pillanattól féltem a leginkább. A váróterem két szemközti ablakától a távolság kilencvenkét lépés. Valahol a negyvenharmadiknál ül most odakint anyám egy kopottas műbőr fotelben, két páfrány között. A negyvenötödik lépésnél jártam, amikor kinyílt az ajtó és a „szesztricska” a nevemet mondta. Sokkal jobban szerettem volna, ha épp a kilencvenkettedik lépésnél járok épp abban a pillanatban. Akkor legalább maradt volna még harminc-harmincöt lépésnyi idő, hogy felkészülhessek a törletvételre. Az odabent töltött idő már úgysem telik. Nem is számít igazán. Elolvasni a vasszekrények fölé ragasztott sárga posztereket: „Ockovanie proti hepatitíde A a B - Prevencia zltacky”. Aztán még egyszer, még egyszer és még egyszer. Egészen jól megy már, de azt, hogy a „zltacka“ sárgaságot jelent, már csak hazafelé tudom meg anyámtól, ahogy az állomás felé sétálunk. A háttérben egy boldog és egy síró baba arca mosódik össze.- Ezzel bemész a „doktorkához” ügyesen, jó? - mondja a nővér és a kezembe nyomja a kartotékomat. - Toriét nincs - szögezi le és rám mosolyog. Még egyszer jut idő elolvasni a poszter szövegét, mielőtt benyitok.- Na, jó napot, prajem! - mondja a doktornő, én pedig még mindig nem tudom eldönteni, tényleg tud-e magyarul, men ennél többet sosem beszélünk. Valamit ilyenkor még kikiált a nővérnek, de azt már nem értem, hogy mit Csak mutatja, hogy vegyem le a pulóverem és a pólóm, hogy meghallgathassa a szívem és a tüdőm. Köhögjek, sóhajtsak, köhögjek megint, aztán öltsem ki a nyelvem, mondjam, hogy „á”, ő is sóhajt. Megmutatja, hogyan kell sóhajtani, ő is köhög, bele a zsebkendőjébe. Végül felír valamit, és elővesz egy fiolát, hogy törletet vegyen.- Nagyra tátod! - mondja szigorúan és a következő pillanatban

könny szökik a szemembe, ő meg azt hiszi, sírni készülök, pedig már a legutóbb se sírtam, csak épp az a gondom az egésszel, hogy olyan mintha egy tűt nyomnának le a torkomon. - Kibírtad, vérvétel nincs - mondja ezt is szigorúan. A ruháimra bök, hogy öltözködjek fel, aztán megint kiált valamit a nővérkének.

Mire felhúzom a pulóverem, a

nővérke előttem áll, Nem hallottam őt bejönni. Egy fecskendő van nála és egy gumis fasli.

— Ülj le! — mondja, de ő képtelen szigorú lenni. Arra a lapos forgószékre bök, amire mindig leültetnek, amikor vért vesznek. Lehet, hogy ezúttal már kiverem a balhét. Kicsit elegem van, hogy állandóan hazudoznak nekem. Semmi bajom a tűvel, de ez a színház kezd egy kissé kiborítani.- Nyugodtan legyél - mondja a nővérke. Azt hiszem, anyám egyik ismerőse. Eleinte azzal zsarolt, hogy megmondja anyámnak, ha sírni fogok. Nem tudom, mit akart elérni ezzel, anyámnak sose volt gondja azzal, ha sírtam. Főleg, ha jogosan. Miután harmadszor se talál eret, a doktornő odagurul hozzánk. Nem áll fel a székéből. Megkapaszkodik az íróasztala sarkában, és egy lendülettel ellöki magát felénk. Látom rajta, hogy ideges, a véremmel teli fecskendőt pedig dühösen nyújtja át a nővérnek.

Csak ennyi jut eszembe a negyvenkettedik lépésnél. A kórterem két szemközti ablakától a távolság most hatvanöt lépés. A kopottas bőrfotelek ugyanazok. Nem sétálok el a túlsó ablakig, hirtelen megfordulok és leülök két páfrány közé. Ez az egyeden szabad hely, pontosan szemben az ajtóval. „Neklopat!” Ez áll rajta, ami azt jelenti, hogy ne kopogj, majd szólítanak. Anyámmal azt hiszem, ma szerencsénk volt. Talán fél órát várhattunk, amikor kinyílt az ajtó, a nővér pedig elkérte a kártyákat és a kartotékokat. Körbenézek a teremben, a páfrányok takarásában vagyok, senki nem szól hozzám, ellenben szemmel láthatóan mindenki ismer mindenkit, fojtott suttogásban csevegnek az anyámmal egyidős nők és férfiak. Kezdem azt hinni, csak engem zavar a fertődenítő és az áporodott vizeletszag, amit egyáltalán nem értek. Szemmel láthatóan itt senki sem küzd ilyen problémával.

Ezeken a helyeken az ajtók mindig a legváradanabb pillanatokban nyílnak, és mindig váradanul tűnnek el mögöttük az anyák. Bármikor látjuk is őket újra, mindig falfehérek.- Vettek vért? - kérdezte anyám a kilencvenkét lépés hosszúságú váróteremben.- Nem - válaszoltam, miközben felvettem a kabátomat.- Vettek vért? - kérdezem anyámtól a hatvanöt lépés hosszúságú váróteremben.- Nem - válaszolja halkan, miközben visszagyűri a megbontott papír zsebkendőt a retiküljébe.

A nővér lép oda hozzánk azzal, hogy a kartotékot bent felejtettük. „Minden rendben volt” - mondja, és egy idegen nevet szólít.

LAPAJANLO

Alföld 2018/8

Az augusztusi lapszám gazdag világirodalmi anyaggal indít. Christoph Ransmayr: Cox, avagy az idő menete (3 Zi jin chéng, a bíbor város - regényrészlet)

Publius Ovidius Naso versei: Átváltozások (Athamas és Ino; Cadmus és Harmonia); Pier Paolo Pasolini: Isteni mimézis (I. Ének - regényrészlet!

Lance Henson versciklusa:

Holt zóna (részlet); Kim Shuck versei: A nagy, városi indián költemény; Ez nem a türelem cselekedete; Layli Long Soldier' verse: Irónia;

Olav H. Hauge versei: Tao Csien; Az álom; Ne gyere nekem a teljes igazsággal; Egy szó; Kaur Riismaa versei: Hat gránátalmamag; Kezdetben csak...; Maarja Panna versei: az emlékezés ott kezdődik...; kelet-európában azért...;

Zahar Prilepin: Nagymama, darazsak, dinnye (elbeszélés); Kristina Kocán versei: nádas; későnyár, szabadság; az esőig tartó séta, avagy a vörös kardinális; tervezet; vágányok; Ales Steger versei: Orom, mondta az Úristen...; Az ég fölött, a föld alatt; Valamit; Betű vetette árnyék; Mindnyájan...; Öt állítás;

Czeslaw Milosz versei:

Az a Valami; A költészetről, a Zbigniew Herbert halálát követő telefonhívások kapcsán; Voyeur; Egy régi mogyoróbokorhoz.

Zsigmond Andrea: „Nem tud átvérezni” (XII. Deszka Fesztivál - a kortárs magyar drámáért); Látni azt, hogy hol vagy (Háy Jánossal Szirák Péter beszélget); Hermann Zoltán: Akkor már mindegy

volt (Gimesi Dóra: Az időnk rövid története)

A tanulmány blokkban:

Mravik Patrik Tamás: Rítusok a modern disztópiákban;

Molnár-Kovács Dorottya: Nemzetközi hagyományok és kortárs diszkurzusok a magyar önfejlesztő kultúrában; Kálai Sándor: Szerző, műfej, szerialitás (A kémregény kódjai Kondor Vilmos krimisorozatában). A szemle rovatban: Teleki Anna: Alternatív történelem a társadalmi trauma feldolgozására (Jurij Poljakov: Demagrád; ford. Goretity József); Vass Norbert: Pszichedelikus geopolitika és bűvös szociográfia Észtországból (Andrus Kivirähk: Ördöngös idők; ford. Segesdi Móni; Paavo Matsin: Gogoldiszkó; ford.

Lengyel Tóth Krisztina); Görföl Balázs: Egy helyben toporgás (Háy János: Az öregtó felé); Takács Emma: Csempék és panelek sorsa (Molnár T. Eszter: Szabadesés); Demus Zsófia: A nyelv az egyeden súrlódási együttható (Király Kinga Júlia: Apa Szarajevóba ment). A lapszámot Laczkó Andrea toll- és tusrajzai illusztrálják, (sz)

IRODALMI.

alföld

MOVtezm ÉS sums« POLYÖBAT

H»TV»NH1£NCEDK torOXM

2018/8

FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN

Határsáv II.

„Egyébként igazából nem is kellett volna botot vinnünk...” - mondja Jesenko miután viszszaindulunk a kocsihoz, s az út végén a csenevész bokrokba dobja a botját, amelyet viperadetektorként használt. Követem a példáját. „Azt mondja a legenda egyébként, hogy egyáltalán nincsenek viperák itt az erődben, messzire elkerülik, hála Hadzi Mehmed bég mágiájának. Amikor ugyanis az eredetileg magában álló kú/át erődítménnyé alakítva fellal vette körül, a fel oldalaiba összesen nyolc vésett tábla került Allah neveivel.” Ekkor esett le, hogy ezt láttuk odalenn Hutovon a helytörténeti múzeumban. Pontosabban, a kőtábla szabályos négyzethálóra osztott kockákat mutatott, mindegyik rubrikájába egy-egy arab betűt véstek. Ugyanazon betűk követték egymást akár függőlegesen, akár vízszintesen (persze balról jobbra) olvassuk a sorokat - a betűk sorozata ráadásul soronként változik Ezek összeolvasásából kapjuk meg Allah neveit például: Muktedir (Mindenható), Baki (Örökkévaló), Ehad (Egyedüli). A nyolc kőből csak három maradt fenn, amelyeket a múzeumba szállítottak de az elveszettekről is készültek korábban másolatok, leírások „Hagyományos talizmán, ilyesmiket nyugaton is csináltak, főleg a reneszánszban, és asszem, héber változata is van. De szerintem inkább az ellenségtől kellett volna, hogy megvédje az erődöt, kit érdekelnek a viperák” Ezen a tájon? - sandít rám Jesenko. Értem, költői, nem kell rá válaszolni.

Másnap ugyanekkor már egy teljesen más típusú erődöt csodálok vagyis le vagyok nyűgözve, sőt, földbe gyökereztem, Jesenko úgy rángat tovább a város és az étterem felé, én viszont még fotózni is elfelejtek a városból pedig nem látszik a meredek sziklás domb, amelyre

az erőd fela - két soron! - mértani pontossággal kúszik szeglete súlyosságával kapaszkodik fel rá. Majd ádendül a túlra, s ott a kétsoros fel összeér, majd lefut a lejtőn egészen a tengerig.

Ston városát, ahol időzünk, szintén e felak fogták közre. Az apró dalmát kisváros a tengerbe a parttal párhuzamosan és hetvenhét kilométer hosszan benyúló Peljesacfélsziget kapuja, itt válik el félsziget és szárazföld. A krónikák tanúsága szerint az 1200 méter hosszú nagy felat mindössze 18 hónap alatt húzták fel, nem is volt olcsó (teljes hoszsza 7 km), de hát a Raguzai Köztársaságnak nagyon is kifizetődő volt megtartani a félszigetet, főleg Ston városát. A hosszan elnyúló öbölnek hála, itt, a félsziget tövében virágzó kagylóhalászat folyt, nem beszélve a sólepárlásról, amelynek exportja a kincstárat gazdagította. Az ellenséges Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom között megbúvó olaszos kultúrájú tengerész- és kereskedőországot (városállamot?) a part felől nyilván az utóbbi veszélyeztette.

Maga a Város is félig erőd. Vastag, magas felak mögé bújik Dubrovnik, sarkait óriási bástyák őrzik, a kapuk fölött lőrések vigyázzák az

odabenti rendet, az utcák szabályos rendjét, a belső tér kiszámítottságát, amely az emberek találékonyságát a kis terek belakásában tökélyre fejlesztette. Mondhatni, a védfelaktól szinte alig maradt hely azoknak, akiket a város védett. Ez persze látszat, a középkorban Raguza Európa egyik legnépesebb városának számított. Nem csoda tehát, hegy hála az erődítménynek, a Trónok harcához épp e várost találták meg helyszínnek - nem mellesleg a helyi turizmusban új távlatokat nyitott a dolog. Hadzi bég hutovoi erődje a köztársaság védelmei rendszerével,

a hátán jelző falakkal nemcsak eltörpül, de kissé sajnálatra méltónak is tűnik. Mint egy összedobált szalmakazal a gép által kockára hajtogatott bálák mellett. Igaz, minek a felak, ha Allah nevei védik az erődöt! Vajon a gyaur raguzaiak is használnak védelmi mágiát? Persze, a hatalmas birodalomnak efféle védelemre nincs szüksége, a fenséges padisah akár a legyet csaphatná le a pici és idegesítő(en gazdag) államocskát. Megtehetné, csak a rohadt légy mindig kicsússzam..

Gondolom, miközben citromot facsarok az osztrigára Ston egy éttermében. Nem bírok betelni a felak felséges látványával. Pedig mélyen

kiábrándító. Nemcsak a hátán törvénnyé iktató ellenségeskedés rakott itt kőre követ, de az üzleti érdek és a gazdagság vágya, leginkább pedig a félelem - a haláltól, a szolgaságtól és kiszolgáltatottságtól, a szegénységtől és nyomorúságtól.

A határsáv embere (homo liminalis) állandó félelemben él, s ha mást nem is, legalább szeremé biztosnak tudni az izgő-mozgó határokat, s lehetőleg áthághatatlannak Ha ez sikerül, a felak túlfelén, ha odasüt a nap, burjánzó virágzás kezdődhet. Művészet, kultúra, művelődés, csupa olyan reneszánsz dolgok, amelyek feltételezik a világra való nyitottságot és érdeklődést, az örömközpontúságot. Hedonizmust akár: „Igyunk még ma éjjel, hiszen hátha reggel jönnek a törökök, oszt annyi nekünk! Nem jutnak át azok a felakon, éber az őrség. S ha igen, beugrunk a hajóinkba, csónakjainkba, és uzsgyi.” A hedonizmus tehát mintha csak az állandó szorongást ellensúlyozná: éppúgy, ahogy a tenger nyűtsága a város tömöttségét és az élettér korlátozottságát. A homo liminalis hedonizmusa itt komorabb és éteribb is annál, mint amit mediterrán savoire vivne-nek gondolunk.

Száz Pál

A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com

. Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3