Új Szó, 2018. július (71. évfolyam, 151-175. szám)

2018-07-21 / 167. szám

www.ujszo.com SZALON 2018. JULIUS 21. m Egy törzsfőnök büszke tartásával tűnik fel a távolban, lábán három számmal nagyobb cipő. Arca ér­telmes, mintha készülő könyvéhez gyűjtene élményanyagot egy csa­vargó pózában. Aztán feltűnik az az idős, csoszogó férfi, kis kocsijával, aki minden szemetest végigforgat napjában többször is, és kigyűjti a felhasználható alapanyagokat. A járdák rejtett zugait, passzázsokat, beugrókat miniatűr vodkásüvegek szegélyezik, házi oltárként, dús éj­szakai életről téve tanúbizonyságot. Bele lehetne kortyolni, de az az igazság, hogy még a szagot is kiit­ták belőlük. És nem messze fekszik egy idős hölgy is, három bőrönd­del, mindben személyes holmik, a legterebélyesebb gesztenyefa alatt ütött tábort három hétre - nemso­kára olyan hirtelen tűnik el, mint ahogy megjelent a semmiből. Nem tudja a nevüket, nem kí­váncsi rájuk. Új tervet kovácsol, amelyhez a közeli lakótelepi blokk szemetesébe rakott keménypapír­halmok adnak lehetőséget. Meg­várja, amíg besötétedik, aztán egy kotorékeb szívósságával kezd neki a munkának, kapaszkodik bele dobozokba. Talán egy lakásátépí­tés maradványai, de most ő, egy girhes vénasszony vonszolja végig a parkon, egészen a Hala Gwardii beszögelléséig. A dobozokból, ke­ménypapírból falhoz támaszkodó hajlékot rak össze, amelyekre újság­papin ragaszt. Napok, hetek lassú munkájával rongyokat és újságokat gyűjt, amelyekkel padlótól a tetőig kibéleli a vackot, szinte csak egyem­­bernyi helyet hagyva. Ha mozog, az összegyúrt papírdarabok, rongycso­mók a testével együtt mozognak, így biztosítva bent a meleget. Ami számára talán magától ér­tetődő, természetes fordulat, de a járdán mellette elhaladó gyalogo­sok némelyikét egyenesen elké­peszti, hogy a rövid ideig tartó téli napsütésben most ott ül a papír­kunyhóban, és látni, hogy szinte egyfolytában ír. Papírszeletkékre, füzetlapokra, cetlikre, majd pedig egymás után kiragasztja ezeket a viskó külső falára. Egy élő könyv Németh Zoltán Élő könyv E gyik oldaláról a má­sikra fordul, az évtize­dek óta folyton újjá­épülő város zaja csak homályosan jut el a tudatáig. Már felébredt, de nincs értelme felébrednie, ezért nem éb­red fel. Van úgy, hogy egész délelőtt fekszik a pádon, és nem nyitja ki a szemét, mert fölösleges kinyitnia. A szem próbálkozik, kísérletezik, erőnek erejével tágulna, de az agy lezárja a sorompókat, és nem tud­hatjuk, rejtőzik-e szemgolyó a bőr­redő alatt. Néhány órával később már a szemközti pádon ül, és a tenyerét nézi. A másik kezével geometriai ábrákat ír a levegőbe, mintha a te­nyeréről tekerné le az életvonalakat, és feszítené pókhálóként a levegő­be. Lefejti a bőr csíkjait, kifeszíti az ujjaival, hátradönti a fejét, és a csil­logó háló geometriájából visszatér a fiatalságába? Valamit magyaráz, talán egy Über feliratú zöld pólót viselő pakisztáni biciklis futárt kép­zel maga mellé, vagy azt az elegáns hölgyet, aki lecipzározható kapuc­nis, szőrmés, vastag, pihe-puha béléssel, hátán csont emblémával ellátott kutyaruhás yorkjával dél­előtti sétáját végzi. Annyira hideg van, hogy a teret, a Park Mirowskit szinte teljesen el­lepik a madarak, vadkacsák, varjak, galambok, csókák, száraz kenyér­darabot remélve. Az állatok után a tér lassan megtelik emberekkel is, többségük a közeli Hala Mirowska felé veszi útját, illetve a közeli piacra siet, ahonnét ő is rendszeresen gu­berál. Vannak, akik nem szoktak vásárolni. Már messziről felismeri azt a vén iszákost, akinek az arcán mindig máshol van sebhely, frissen alvadt vércsomókkal körítve. Az út másik oldalán az a fiatal hajlék­talan férfi, aki dühében folyton a közlekedési táblákat és a kerítése­ket rugdossa. Arca elszakállasodva, csuklyát húz a fejére, és most is szid valakit az orra alatt. Varsónak van afrikai, feketebőrű hajléktalanja is. jön így létre lassú, hetekig tartó munkával, amely tudósít lakójá­ról, és egyúttal összetartja és szi­geteli is az építményt. Papírba és rongyokba csomagolva önmagát, kolostori szegénységben rója a so­rokat egymás alá, az írás egyúttal melegíti is elgémberedett, fagyos ujjait. Március táján azonban munká­sok érkeztek, az egykori vásárcsar­nokot, amelynek környékén ezre­ket mészároltak le a Wehrmacht alakulatai, majd boksztermet, ahol Európa-bajnokságot is rendeztek, most kulturális-kulináris központtá alakítják. És amilyen gyorsan épült, egyik napról a másikra eltűnt a csodálatos könyvszobor, lakójával együtt. Néhány héttel később, az első tavaszi napsütésben, a közeli Og­­rodowa utca szeméttárolójának lyu­kacsos épületéhez közeledve szokat­lanul fojtogató, elviselhetetlen bűz fogadta a járókelőket. Talán a ta­vaszi melegben gyorsabban rothad a szemét, de az is lehet, hogy oszló dögtetem árasztja. De nem, ez még ennél is irtóztatóbb szag, ammónia és rothadó, pállott hús talán, a fene tudja. Ha kinyitjuk a tároló ajtaját, valami megmozdul a félhomály­ban, a görgős műanyag tartályok mögé kuporodva egy elkoszolódott matracon. Most már minden vilá­gos. Egy ember az. Kelései, mosdat­­lan hónalja, felpuffadt szája, romló fogai, nyirkos, elevenen rothadó, vizeletben és izzadságban fürdő tes­te, gennyes, széteső izmai. Az em­ber büdösebb, mint a szemét. LAPAJÁNLÓ Tiszatáj 2018. július-augusztus A folyóirat nyári dupla számá­ban erős a kortárs makedón költők jelenléte: Natasa Avramovszka, Zvonko Taneszki, Lidija Dimkovszka, Nikola Madzsirov, Vladimir Martinovszki, Nikolina Andova Sopova, Gyoko Zdraveszki, Elena Prendzsova, Elizabeta Bakovszka, Isztok Ulcsar és Joszip Koncev. Prózát olvashatunk Tolnai Ottótól, Alice Walkertől, Krusovszky Dénestől és Malárbuk Józseftől; drámát pedig Janáky Mariannától. A 70 éve szü­letett Baka Istvánra Bíró-Balogh Tamás: Baka István levelezéséből szöveggel emlékeznek. Figyelemre méltó a Holokauszt - Csend - Beszéd - Emlékezet - Üzenet blokk merítése: Máté-Tóth András és Túrái Gabriella: Poszt genocid teológia Európában, Jablonczay Tímea: Traumatikus és szomatikus emlékezet egy korai holokauszt-regényben (Rudnóy Teréz: Szabaduló asszonyok), Wéber Péter: A romániai holokauszt irodalmi és művészi tanúbizonyságai, Goldmann Márta: „Babij Jár” a művészetekben (A golyók által elkövetett tömeggyilkossá­gok metaforája), Szőke Dávid Sándor: „Világunk Hitler után” (A holokauszt es a háború utáni angol regény etikai kérdései), Kelemen Zoltán: Második eljövetel (Német történelmi recepció Timur Vermes „Er ist wieder da” című regényében). Izgalmas a mérlegen szekció: Kuzder Rita: Lidija Dimkovszka: Tartalék élet, Pozsár Anett: Egy lírai apokalipszis (Totth Benedek: Az utolsó utáni háború), Boldog Zoltán: Machetével az anyaméh­ben (Tolvaj Zoltán: Fantomiker), Nagy Márta Júlia: Eleven ételek, halott tájak (Mezei Gábor: natúr öntvény), Tóth Tünde: „Zenész­ként játszol, zenészként élsz, de a látszatok füstje a szemedbe mar” (Csatári Bence - Poós Zoltán: Azok a régi csibészek - párbeszéd a rock and rollról), Kiss Szemán Róbert: Karel Capek prózáinak 21. századi újraolvasási lehetősé­geiről (Agnieszka Janiec-Nyitrai: V labyrintu mozností; Dvanáct literárnévédnych studií o próze Karla Capka). Végül Nátyi Róbert: Tündérmesék koloritja (Endre Béla gyűjteményes kiállítá­sa a Tornyai János Múzeumban) és Szív Ernő: Kis beszéd a szerszá­mokról zárják a nyári számot. Az illusztrációk Endre Béla alkotásai (reprodukciók: Dömötör Mi­hály). (sz) FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN A könyv exodusa A Szarajevói Hagga­­da története több mint egy különle­ges könyv történe­te. Szimbólum. A könyv páradan értéke többdimen­ziós: a kutató szerint a 14. század közepén, Barcelonában keletkezett a könyv, a különböző kultúrákat ötvöző hispániai aranykor idején. Gazdag díszítése egyaránt emlé­keztet a középkori hóráskönyvekre és az iszlám kéziratok ornamenti­kájára. Ami igazán meglepő, az a figuratív ábrázolás gazdagsága, hi­szen ez a bálványimádást tiltó pa­rancsolat okán a zsidó kultúrában ritkaságszámba megy. A könyv in­timitást sugároz, mivel a Haggadát a meghitt, családi körben megült széder-est rituális étkezését irányí­tandó olvasták. Az egyiptomi ki­vonulás történetére való emlékezés a gyerekek miatt játékos formában történt, találós kérdésekkel, s az ételek gazdag szimbolikájával. Am bármennyire intim, ugyanannyira titokzatos is: hiszen semmit sem tudunk a családról, aki a zsidók (és muszlimok) Ferdinánd és Izabella 1492-es kiűzetése után magukkal vitték a könyvet - amelyet ezek­ben az időkben nem volt tanácsos az embernek magánál tartogatni, ám amelyet így megmentettek a lángoktól. Csak annyit tudni, hogy a könyv ezután Velencében bukkan fel, ahol a különféle vidékekről érkező zsidóknak a város - ugyan a gettó, korlátozások, a megkülön­böztető öltözék fejében - egyedül­álló módon jogokat és védelmet biztosított. A könyvben egy ka­tolikus pap, Giovanni Domenico Vistorini bejegyzése (revisto per mi - általam felülvizsgálva) 1609-ből azt bizonyítja, hogy a könyv át­ment a pápai inkvizíció vizsgáján. (Vistoriniról ugyan semmit sem tudni, ám a katolikus hebraisták többsége kikeresztelkedett zsidó volt.) Boszniában a Hispániából menekülő szefárd zsidók a 16. század derekán kezdtek leteleped­ni. Spalato vagy Ragusa városán keresztül kerülhetett a könyv Sza­rajevóba? - csak találgatni lehet. Csak annyi biztos, hogy a Kohen család 1894-ben az Országos Mú­zeum (Zemaljski muzej) számára eladásra kínálta. Mivel a múzeum alkalmazottai látták, hogy különle­ges anyaggal van dolguk, a könyvet alaposabb vizsgálatra Bécsbe küld­ték, ahol remekműként ünnepel­ték, s a konzerválás során tönkre­tették eredeti kötését. A második világháború ide­jén Bosznia a fasiszta bábállam, a Független Horvát Állam, az ustastfa. kezére került. A zsidókra és a szerbekre likvidálás várt. Egy nap a Wermacht altábornagya, Johann Fortner sétált be a múze­umba, majd rövid kertelés után így szólt az igazgató Jozo Petrovichoz: „Most pedig, kérem adják oda a Haggadát.” A főkönyvtáros, Dervis Korkut fordította a szavait. „De altábornagy úr, az egyik em­bere, aki a Haggadát kérte, már járt itt. Természetesen odaadtam neki” - felelte az igazgató. „Mifé­le emberem? Nevezze meg azt az embert!” „Uram, azt hiszem nem vagyok abban a helyzetben, hogy neveket követeljek” - hangzott a válasz. Hogy az altábornagynak miféle terve volt a könyvvel, nem tudni - valószínűleg a nácik által a prágai Josefovban tervezett, az elfajzott fej kultúráját az ideológiának megfe­lelően bemutató múzeum egy da­rabja lett volna. A könyv azonban megmenekült attól, hogy a nácik kezére kerüljön, mivel Korkut és Petrovic az altábornagy érkezése előtt kivették a könyvet a széf­ből, s míg Korkut fordított, egész idő alatt ott lapult az gondosan a kabátjába rejtve. Ezt követően Korkut egy Treskavica hegyei közti faluba vitte a könyvet az imámhoz, s az egészen a háború végéig a dzsá­mi Koránjai és egyéb iszlám iratok között rejtőzött. A Haggadának a ’90-es évek polgárháborújában kellett újra menekülnie. Szarajevó ostroma nemcsak vér-, de kulturális vesz­teséget is hozott: gondoljunk csald az ekkor könyvtárként fünkci­­onáló, lángokban álló Vjecnica ikonikus képére. A Gázi Huszrev­­bég Könyvtár legértékesebb keleti kéziratait például banános karton­dobozokban mentették biztonsá­gosabb helyre a golyózápor alatt nyögő városban. A múzeum igaz­gatója Enver Imamovic a köny­vet 1992-ben a központi bankba vitte, s ott biztonságban élte túl a könyv a háborút. A háború alatt a Haggadát állítólag külföldi titkosügynökök is próbálták kézre keríteni. Az amerikai médiákban röppent fel a hír, hogy a bos­­nyákok eladták a könyvet, hogy fegyvereket vásároljanak az árán. Részben ezt cáfolandó, egyedüli alkalommal, 1995 pészahja előtt kivették a könyvet a széfből, s a zsinagógában bemutatták a közös­ség előtt. A háború után fakszimile kiadás készült, 2002 óta pedig újra a múzeumban van kiállítva. Az egyiptomi kiűzetésre em­lékező könyv a csodával határos módon élte túl exodusait: a mág­lyák korát, a gázkamrák korát, az ostrom korát. Szarajevó zsidó kö­zössége azonban kevésbé volt sze­rencsés. Száz Pál (Fotó: Wikipedia) A mellékletet szerkeszti; Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 TÁRCA A SZALONBA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents