Új Szó, 2018. július (71. évfolyam, 151-175. szám)

2018-07-21 / 167. szám

(Fotó: Shutterstock) 2018. július 21., szombat, 12. évfolyam, 28. szám Kalauz a szocialista Pozsonytól Hasonló, magyar nyelvű, zz magyar vonatkozásokra is kitérő összefoglalóknak még híján vagyunk A szocialista Pozsony­tól írt könnyed bé­dekkert Michaela Kompaníková. A néhány hónappal ezelőtt, 700 példányban megjelent könyv az 1948 és 1989 közti idő­szak szocialista realizmus jegyében (vagy részben más stílusban) fo­gant ikonikus pozsonyi épületei­ről és közterületeiről ad vállaltan nem átfogó áttekintést. Nemcsak a szöveg, hanem a tetszetős dizájn és a grafikai elrendezés is a szerző munkája. Mai trendekbe simuló, újrahasznosított kartont idéző a borító, grafikailag és sokszor ta­lán tartalmilag is szellős a textus. Nagyok, színvilágukkal is leegy­szerűsítők, mindazonáltal szépek a rajzok. Az oldott felépítés mellett kicsit fura a zsinóros könyvjelző, de kedves gesztus. Fotók nincsenek a könyvben. Egyrészt talán azért, hogy az olva­só a fantáziája szerint „lásson” az épületekbe. Másfelől 1989 után több szocreál épület is új külsőt kapott, így egy mai fénykép nem az eredeti jelleget adná vissza. Régi és új felvételek összehasonlítgatása pedig megbontaná a szerzői kon­cepciót. Minden adott ahhoz, hogy a kötet a várost lazábban megismer­ni akaró pozsonyi (vagy mostan­ság a városba került) hipstereknek is vonzó olvasmány legyen. Van ugyanis egy rétegigény a helyi (közel)múlt felfedezésére, és ezt számtalan kiadvány, rendezvény vagy tematikus séta is visszaiga­zolja. Ám éppen a fokozottabb érdeklődés miatt nem mindegy, hová kerülnek a hangsúlyok, mi jut a kánonba, vagy mi marad ki belőle. Egy ilyen lazább kalauznál sem lényegtelen. Érthető, ha a mai töredezett fi­gyelmünk miatt frappáns a felütés, rövidek a szövegek. Helyenként találók, másutt azonban zavaró­an túllezserkedettek. Ha példá­ul a szerző utal a főpályaudvar falfestményére, nem elég annyit hozzáfűzni, hogy az értelmezést az olvasó képzeletére bízza, mert ennél többet kell nyújtani. Ha említi: a Szlovák Nemzeti Galé­ria vagy a kormányhivatal épülete történelmi, egy tételmondat arról is kellene, hogy előbbi miért volt vízikaszárnya, utóbbi pedig miért lehetett eredetileg az esztergomi ér­sekek nyári rezidenciája. Értem, mi a tárgyalt időszak, s azt is, hogy ab­n Kompaníkovd könyve természetesen beszámol a szocialista éra legfőbb városképformáló elemeiről ból mint fősodorból csak kikacsint a szerző, de a várost talán kevésbé ismerő célközönségének ennél ko­molyabb fogódzók kellenek. A vá­rostörténet finom szövet, minden szálat el kell varrni. Kompaníková könyve termé­szetesen beszámol a szocialista éra legfőbb városképformáló ele­meiről: a Szlovák nemzeti felkelés hídjáról, azaz az „ufós” hídról, a zergehegyi (Kamzík) adótorony­ról, a ligetfalui lakótelepekről, az Istropolis rendezvényközpont­ról (a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom — ROH volt szék­házáról) és az expóknak helyet adó Inchebáról. Külön-külön kis fejezeteket szentel például a Szlovák Nemzeti Levéltár épü­letének, a Borik kormányszálló­nak, a Szabadság térnek, a vasúti főpályaudvarnak, a Iuventának, a Kő térnek, a Kunsthallénak, a Legfelsőbb Bíróság tömbjének, az első pozsonyi (Kmet téri) panelháznak, a Szlovák Rádió „piramisának”, a Slavín katonai emlékhelynek vagy a már említett galériaépületnek. Foglalkozik to­vábbá a Szlovák Nemzeti Színház új székhelyével, az Új Vásárcsar­nokkal, a krematóriummal, több egyetemi épületegyüttessel (köz­tük a csalogányvölgyi diákkollé­giumokkal és a Mladá Gardával), a közszolgálati televízió „kísértet­­tornyával” stb. A részben korábbi építés és a könyv megjelenése előtti elbontás okán érthető, hogy a PKO kultu­rális és szabadidőközpont nincs a kötetben, noha a pártállami idő­szakban megkerülhetetlen intéz­mény volt. A korszak metróépítési tervére ugyan utal Kompaníková, de a „gyorspálya” elkészült részei­re bővebben nem tér ki. Mivel a könyv pár hónapja már megvan, talán még belekerülhetett volna a nemrég eltűnt malomligeti autó­busz-pályaudvarról (AS Mlynské Nivy) szóló ismertető. Nekünk is érdekes lenne. A vasúti főpá­lyaudvarral, az újvárosi vasútállo­mással, a piacokkal, a gyárakkal és üzemekkel, az iskolákkal meg diáknegyedekkel együtt talán ép­pen a „Nivy” az, ami e városból a leginkább a nem pozsonyi szlová­kiai magyarok zsigereibe ivódott a (poszt)szocialista időszakban. Amikor fentebbb azt írom, hogy nem mindegy, mit (nem) tartalmaz a kötet, főként éppen arra gondo­lok, hogy a buszpályaudvar sztorija hiányzik. És másra is rádöbbent: lassan összefoglalhatjuk, mi nincs meg az „átkos” szocreál épített örökségéből... Szlovákiai magyar vonalon pedig még a Kompaníkováéhoz hasonló, magyar nyelvű, a magyar vonatko­zásokra kitérő summázatoknak is híján vagyunk. Korpás Árpád Michaela Kompaníková: Sprievodca socialistickou Bratislavou, magánkiadás, 2017

Next

/
Thumbnails
Contents