Új Szó, 2018. július (71. évfolyam, 151-175. szám)
2018-07-14 / 161. szám
6 I KULTÚRA 2018. július 14.1 www.ujszo.com Egy élő Monty Python-karakter Donald Trump a hisztis gyerek, a műveletlen tahó, a hatalomittas politikai analfabéta az alternatív valóságban TŰZ ÉS • • DÜH rRUMP A FEHÉR HÁZBAh MICHAEL WOLFF A JUHÁSZ KATALIN A könyv, amelyből egymillió póldány is kevés volt az USA- ban, magyarul is megjelent. Az eddigi legmegosztóbb amerikai elnök kampányáról ós elnöksógónek első kilenc hónapjáról szól, ami olyan volt, mintha a Monty Python csoport találta volna ki, a Kártyavárat ós Az elnök embereit parodizálva. A hatalmas siker érthető. A könyvet olvasva a demokrata választók kedvükre szömyülködhettek a hajmeresztő sztorikon, a republikánusok felháborodottan kiálthattak hazaárulást. Azzal szinte senki sem foglalkozott, hogy Michael Wolff „tényfeltáró újságíró” kevés tényt tár fel, viszont sokszor saját fantáziájára támaszkodva színezi a cselekményt, a neki tetsző pletykákat igaznak tekinti, és úgy kezeli Trumpot, mint egy regényhőst. Gyakran ismétli önmagát, ettől a könyv nem áll össze kerek egésszé, és komoly zsurnalisztika helyett sokszor bulvárszintre ereszkedik. Azt azonban senki sem mondhatja, hogy a kötet nem szórakoztató. Mi itt, Európában még inkább olvashatjuk fikciós regényként, mivel (naiv módon) úgy gondoljuk, tét nélkül szórakozunk, mert nem tapasztaljuk saját bőrünkön a Trumpadminisztratíva kaotikus tevékenységének eredményeit. A magyar fordítás tempója valószínűleg világrekord, elismerés illeti Ács Eleonórát: május végén márki is jött a Tűz és düh - Trump a Fehér Házban. Michael Wolff legfőbb segítője a munka során az a Steve Barmon volt, aki stratégiai főtanácsadóként tevékenykedett Trump mellett, aki aztán hirtelen kirúgta őt. Képzelhetik, milyen lelkesen szállította az információkat ehhez a könyvhöz! Róla biztosan fogunk még hallani, mert éles eszű, érdekes személyiségnek tűnik. A szerző olyan rögzítetlen interjúkra is támaszkodott, amelyek lehetővé tették a forrásainak, hogy névtelenek maradjanak, a tőlük származó információ viszont bekerüljön a könyvbe. Mások úgy nyilatkoztak Wolffhak, hogy kikötötték: az interjúk anyaga csak a könyvben kerülhet nyilvánosságra. És kíméletlenül kihasználta Trump embereinek tapasztalatlanságát is, akik bizalmas háttéranyagokat, magánbeszélgetések tartalmát terjesztették viszonylag széles körben. Nekik köszönhetőek például az ilyen mondatok: „Trump nem élvezte a beiktatását. Nagy ünnepségre vágyott. /.../ Könyörgött a barátainak, hogy vessék be befolyásukat, és szerezzenek meg egy A kategóriás sztárt, ám senki nem állt kötélnek. Az elnök dühbe gurult, megsértődött, mondván, a hírességek úgy döntöttek, hogy leégetik. ” Vagy: „Egész reggel harcolt a feleségével, aki már a sírás határán állt, és másnap vissza is tért New Yorkba. Trumpéles és ellentmondást nem tűrő hangon beszélt vele. ” Az is kiderül, hogy hősünk egyáltalán nem számított győzelemre, csupán egy grandiózus önreklámnak tekintette a kampányt, de hamar megittasult a hatalomtól. „Idegenkedik attól, hogy megfogadja mások tanácsát, vagy akár csak meghallgassa.” Ez a tulajdonsága első döntéseinél már nyilvánvaló - hajmeresztő fejezetek ezek. És mivel az emberei közül a legtöbben politikai tapasztalat nélkül kerültek a Fehér Házba, a kapkodás, az esetlegesség, a kommunikációs bakik sorozata már nem is meglepő. A szerző ontja a neveket, a stábtagok, tanácsadók, politikusok, közszereplők áradatában nehéz kiigazodni, főleg, ha az illető hatvanhetven oldallal korábban szerepelt a történetben. Érezhető, hogy Wolfif az amerikai közönségnek ír, az ottani közigazgatási eljárásokat, az egyes funkciókkal járó feladatköröket, a jogi folyamatokat mi annyira nem ismerjük, hogy elég legyen egy-egy félmondatos említés. A munkahelyi intrikák viszont ismerősek lehetnek, hiszen nálunk is szeretik hátba döfni egymást a kollégák, nálunk is foglalkoztatnak a cégek alkalmatlan embereket, akik helyett mások végzik el a munkát. És elérkeztünk az „alternatív valósághoz”, Trump legnagyobb találmányához, amelyre ez az egész csikorgó gépezet épül. Ez a szemellenzős politika, a statisztikák „másképp” olvasása, a tények elferdítése tájainkon sem ismeretlen (elég, ha fél órára az Ml-re kapcsolunk). Ezeket a részeket szinte kéjes borzongással olvassa a kelet-európai polgár, és megállapítja, hogy lám, a világ legerősebb országának vezetője sem tud mit kezdeni a valósággal. Az amerikai elnök személyiségéről is sokat megtudhatunk. Döbbenten csóváljuk a fejünket például az ilyen bekezdéseken: „Trump nem olvasott. Valójában még csak át sem futott soha egy könyvet. Ha valami nyomtatott volt, az mintha nem is létezett volna. Néhányan úgy vélték, hogy ez az ember gyakorlatilag alig kicsivel több, mint egy analfabéta. (Ebből aztán volt egy kis vita, hiszen egyedül el tudta olvasni a címeket és a cikkeket, vagy legalábbis az önmagával'kapcsolatosakat, valamint a pletykákat a New York Post hatodik oldalán.) Néhányan diszlexiásnak vélték - kétségkívül korlátozott volt a szövegértése. Mások arra a következtetésre jutottak, hogy azért nem olvasott, mert nem kellett olvasnia, és valójában, mint populistának, ez volt az egyik legfontosabb tulajdonsága. Az olvasás utáni idők embere volt - teljes mértékben a televízióé.” Nyilván nem tudhatjuk, mennyi a fikció ebben a könyvben. Annyi bizonyos, hogy a szerző nem szereti Trumpot, ezért nem is lehet objektív. Viszont remekül bemutatja a kort, amelyben élünk. Belegondolhatunk, mi minden történhet, ha szakmai hozzáértés nélkül születnek fontos döntések. Emiatt hajlamosak vagyunk megbocsátani Wolffhak a gyakorta nyögvenyelős stílust, a széttartó szerkezetet, az ad hoc jellegű építkezést is. Emiatt mondhatjuk ki, hogy a Tűz és düh fontos mű. Michael Wolff: Tűz és düh — Trump a Fehér Házban. Athenaeum Kiadó, 2018.448 oldal. A Színikritikusok Díjának jelöltjei Budapest. A Színházi Kritikusok Céhe idén 39. alkalommal adja át az előző évad legkiemelkedőbb színházi teljesítményeit elismerő Színikritikusok Díját, amelynek jelöléseit tegnap jelentették be. A Radnóti Színház két produkciója - Egy piaci nap, ül. Richárd - kilenc kategóriában várományos, öt-öt kategóriában van jelen a szombathelyi Weöres Sándor Színház (A salemi boszorkányok) és a Vígszínház (Hamlet, Kinek az ég alatt már senkije sincsen). A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház két bemutatója (Alice, Chioggiai csetepaté) négy kategóriában esélyes, valamint a Katona József Színház három előadása (Ithaka, Ascher Tamás Háromszéken, Háztüznéző) is a legjobbak között szerepel. Két-két kategóriában izgulhatnak a Kolozsvári Állami Magyar Színház (Rosmersholm), a Miskolci Nemzeti Színház (Kabaré, A kaukázusi krétakör), az Örkény Színház (A hattyú, IV. Henrik) és a TÁP Színház (Utas és holdvilág) alkotói. Ajelöltek között van az Átrium (A félelem megeszi a lelket), a kecskeméti Katona József Színház (Csárdáskirálynő), a Nemzeti Színház (Bánk bán) és az Újvidéki Színház (Borisz Davidovics síremléke) is. A függetlenek élmezőnyében három, a Trafóban bemutatott előadás (Tótferi, Utas és holdvilág, Vaterland), a gyerek- és ifjúsági előadások kategóriájában a k2 Színház és a szombathelyi Mesebolt Bábszínház is esélyes. A legjobb új magyar drámák között Szilágyi Eszter Anna és Tasnádi István műve is szerepel. Idén 24 színikritikus vett részt a voksolásban, néhány kategóriában második fordulóra is sor került. A jelöltekre azután szavazhattak, hogy legalább 90 premiert néztek meg az évadban. Minden kategóriában három produkciót és alkotót jelölhettek a díjra. A győztesek a szeptember 20-i gálaesten vehetik át az elismeréseket. (MTI) EKHÓ Törzsi trash a nagypapával Max Cavalera a modem metál egyik legfontosabb alakja. A brazil frontember öccsével alapított zenekara, a Sepultura megújította a black-thrash stílust, szokatlan, törzsi ritmusokat csempészve bele. Aztán 1997-ben Max hirtelen kiszállt a bandából, és megalapította a Soulfly-t. Kíváncsiak voltunk, hogyan szól élőben ez a formáció (sokak szerint lemezen jobbak), úgyhogy kihasználtuk az alkalmak hogy 12 év után ismét útba ejtették Pozsonyt. A Majestic Music Club szépen megtelt, huszonévesek és ötvenesek egyaránt kedvelik ezt a szép muzsikát, a lányok azonban kevésbé - úgy 20 százalék volt az arányuk. A metálközönség kevesebbet foglalkozik a telefonjával, csak páran videóztak, ami egészen meglepő. És azt is lehetett látni, kik a szakértők: ők a színpad bal oldalán foglalták el az első sorokat, ahol a csodagitáros, Marc Rizzo szokott zúzni. Főnyeremény volt ő a csapatnak 2003-ban, mert amellett, hogy elképesztő a Max Cavalera (Képarchívum) technikája, koncerteken gyakran két ember helyett dolgozik: akkor is odateszi magát, amikor Max csak üresen penget. A frontember, közel az ötvenhez, nyilván nem a régi már, de ezt ugyanúgy elnézik neki a rajongók, mint Ozzynak vagy Slashnek, mert egy legendát látnak a színpadon, aki ráadásul képtelen lenyugodni, szinte évente kitalál valami új projektet - mostanában például öccsével, a sepulturás Igorral konspirál. Októberben pedig jön az új Soulfly-album -ezt ő maga mondta a színpadon, vagyis akinek augusztus szerepel a naptárban, máris javíthatja. És Max családon belül is példakép, egyik fia menő basszusgitáros (rövid ideig a Soulfly-ban is játszott), a másik dobos, és 19 éves kora óta tagja apja bandájának. Ráadásul a fiúunoka is meg van már fertőzve, hordják a turnékra, Pozsonyban is volt. Minden zeneszerető gyereknek kívánjuk, hogy a kulisszák mögül nézhesse, ahogy a nagypapája azt csinál ezer emberrel, amit akar. Max rendesen ugráltatja, kiabáltatja a nagyérdeműt, sőt, „ozzysan” vízzel locsolja az elöl tombolókat. De milyen volt a zene, kérdezhetik önök joggal. Nos, zúzós, ugyanakkor felszabadult, groove-os, egyszerűnek tűnő, ám súlyosan invenciózus, kompromisszumok nélküli trash metál. A hangosításra sem lehetett panasz, minden hangszer jól szólt. Játszottak két számot az új lemezről is, ami alapján csak a legjobbakat remélhetjük: merész ütemváltásokkal tarkított, színes zene lesz rajta, olyasmi, mint hajdan a forradalmi Rootson. Juhász Katalin
