Új Szó, 2018. június (71. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-29 / 149. szám
m Interjú Szüleimmel és húgommal | f Zolival Delphiben Nyolcadikos tablóképem K özépiskolásként kacérkodtál a matematikával is. Mi döntött végül a bölcsészkar mellett? Több tanárom igyekezett a természettudományok felé terelni, mondván, a bölcsészet semmire sem jó. Amikor rátaláltam a latinra, láttam, hogy ehhez ugyanolyan logika kell, mint a matematikához, emellett ott van mögötte az a humán műveltség, ami mélyen gyökerezik a magyar kultúrában. A körülmények összejátszása folytán épp akkor döntöttek úgy Pozsonyban a latin tanszéken, hogy a magyar tanszékkel közösen nyitnak szakot. Azonnal tudtam, hogy ezt nekem találták ki. Egy „kívülállónak", aki nem beszél latinul, mivel érvelnél, miért olyan szép ez a nyelv? Nem értelmiségi családból származom, otthon nem potyogtak a fejemre latin könyvek, mint ahogy esetleg most a gyerekeinkre, de az olvasmányaimból, Szabó Magdából, Jókaiból azt szűrtem le, hogy a latin olyan világ, ami itt van egy karnyújtásnyira, de valami miatt nem tudjuk kinyújtani a karunkat abba az irányba. A nyelv logikája is megfogott, és az, hogy a latint nem lehet a hozzá tartozó kultúra nélkül elsajátítani. Nem egyszerűen szavakat, nyelvtani szabályokat tanulsz. Nem is érted a mondatokat, ha nem vagy tisztában a mitológiai, történelmi utalásokkal. Van meséje, mítosza is az egésznek, amit a nyelvvel együtt kapsz, és észreveszed, hogy világokat nyit ki előtted. Akár a magyar irodalomban, vagy ha bemész bárhol egy képtárba, sok mindenre rányitja a szemed. A latin tehát nagy szerelem lett. Eleinte úgy gondoltam, elég is lesz, de úgy látszik, telhetetlen vagyok, mert aztán jött hozzá a görög, amit a latin szakosok kötelezően tanulnak, és amitől először idegenkedtem. A latinról rögtön úgy éreztem, mintha a sajátom lenne, csak elfelejtették velem megtanítani gyerekkoromban, pedig kellett volna, valahol hiányzik. A göröghöz nem volt ilyen közöm, de amikor elkezdtem VILÁGOKAT NYITÓ nyelvek vonzásában Ragyogó elme. Olyan otthonosan sétál korok és nyelvek, irodalmak között, mint szenvedélyes kertész a fái,virágai, bokrai közt, melyek mindegyikéhez személyes viszony fűzi. Emberi kvalitásairól sokat elárul, hogy hatalmas tudását, műveltségét szerényen „viseli", nem szeret a középpontban csillogni. Élvezetesen mesél, beszél mindarról, ami az életét kitölti, legyen az a családja vagy az irodalom. Nem csoda, ha tanárként is közkedvelt. Polgár Anikó költő, műfordító, irodalomtörténész, egyetemi oktató a vendégünk. ild tanulni, rájöttem, hogy a világ egyik legszebb nyelve. 1998- ban végeztem magyar-latin szakon, a következő évben nyílt görög szak Pozsonyban, és jelentkeztem. Ezek után jött a finn. A magyar szakosoknak kötelezően van egy szemeszterfinn nyelvből. Amikor beírtam az indexembe, hogy lesz egy ilyen tantárgy, arra gondoltam, nehogy már ebbe is beleszeressek, hiszen latin szakosként akkor már az újgörögöt is választható tárgyként tanultam az ógörög mellett. De a finn nyelvbe is beleszerettem. Pozsonyban akkor nem volt finn szak, viszont ki lehetett utazni, így a finn kultúrába is belekóstolhattam. A rendezett ország, a skandináv fegyelem nagyon tetszett. Abban is olyan rend van, mint a latin nyelvtanban. Ma már a tanszékünkön besegítek a finnoktatásba. Én vagyok a szakfelelős, mivel fordítástudományból van habilitációm, tehát kicsit „mellékágról" kapcsolódom hozzá. Bár fordítok finnből, és vannak a finnel kapcsolatos publikációim, ez volt az első olyan nyelv, amit elkezdtem ugyan itthon tanulni, de még nagyon kevéssé tudtam, amikor kikerültem Finnországba. Ezért jobban benne vagyok az élő nyelvben. Sok kifejezést először nem leírva láttam, hanem hallottam. A latinnál, görögnél nyilván nincs az a veszély, hogy az ember hallja, ahogy mondják, de a finnél fordítva volt. Nem sajnálod, hogy a latin holt nyelv, nem fejlődhet tovább? Belefejlődött a többi nyelvbe, az olaszba, a spanyolba, a franciába. Ez ugyanolyan, mintha azt sajnálnám, hogy a régi magyar nyelvet már nem beszéljük. Beszélünk helyette egy más, mai nyelvet, amely folyamatosan újul, de attól még öröm ol-NŐI SZEMMEL 2018 •JÚNIUS vasni a régi magyar irodai-mat, mert az a nyelv magában olyan szép. Ugyanígy vagyok a latinnal is. Kislányként könyvmoly voltál, vagy mással is foglalkoztál? Többnyire olvastam, írtam. Még most is mesélgetik a családban, hogy mindenre volt valami versidézetem, nem tudtak leütni sem, hogy ne szavaljak már. Ez egy belső világ volt, amit megtaláltam, és kívülre is ezt kommunikáltam. Csodabogárnak számítottál a családban? A családunk nagyon pozitívan viszonyult az irodalomhoz. Bár anyukámnak csak alapfokú végzettsége van, sajnos ő nem képezhette magát, nagyon komoly az olvasottsága, mindenről lehetett vele beszélgetni. Mikor kezdtél írni? Gyerekként a nővéremmel játékból kezdtünk verseket írni. Az én kezdeményeimre ráfogták a családban, hogy nagyon jók, és akkor én elhittem. Ma a gyerekeim nevetnek rajta, hogy ezt tartottátok jónak? Volt egy verses füzetem, abba írtam kézzel a verseimet, ügyetlenül rajzoltam is hozzá. Egyfajta vízválasztó volt, amikor a nemzedéketek színre lépett a hazai irodalomban. A férjed, Csehy Zoltán és teáltalad erős fénybe került az ókor és a középkor irodalma. Nem érezted úgy, hogy hazai berkekben bejáratlan, sivár vidékre léptetek? Nem is így tettem fel magamnak a kérdést. Én a mitológiában találtam magamnak olyan fogódzót, ami nemcsak írni, hanem tulajdonképpen élni is segít. A mitológia tele van életformákkal, életutakkal. Ha az ember döntéshelyzetben van, vagy ha íróként egy problémához keres támpontokat, a mitológiában talál. Kerényi Károlynak az egyik esszéjében van egy párhuzama, hogy amikor a torréró támad, először hátralép egyet, és aztán tud szúrni. Ez egy ilyen hátralépés a mitológiához, hogy fogódzót találva előre léphessünk.
