Új Szó, 2018. június (71. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-29 / 149. szám
www.ujszo.com | 2018. június 29. NAGYÍTÁS 19 Egybevetve múltat és jelent Bodnár Gyula: A Csemadokban, az „érted haragszom" jegyében, többet kellene okosan vitáznunk, és nem vállveregetésre meg magyarországi pénzforrásokra várva, hanem önkifejezésünket erősítő új feladatokat keresve! MIKLÓSI PÉTER A legnépszerűbb hazai magyar újságírók egyike májusban volt 70 éves. A Csemadok viszont jövőre márciusban lesz ugyanennyi. Vajon a szövetség „hangja" iránt is mindig élénken érdeklődő kitűnő közíró és gondos szerkesztő miként látja a Csemadok helykeresését az elmúlt hét évtizedben? Tények latolgatására kértük Bodnár Gyulát. A szlovákiai magyarság kereken száz éve él politikai értelemben nemzeti kisebbségben. E rendhagyó évszázad kétharmadában a Csemadok mennyiben volt az itteni magyar lét alapintézménye és tartóoszlopa? Kezdjem azzal, hogy 1954-ben lettem kisiskolás, és ahogy megtanultam olvasni, az édesapám érdeklődési körének köszönhetően a Fáklya című lap a Csemadokhoz köthető első élményem. A második tapasztalatom az iskolai színjátszás, amihez a Csemadoknak szintén köze volt. Gyerekkori eszméléseimben az Irodalmi Szemle 1958-ban megjelent első száma hasonlóképpen a Csemadokhoz fűződik. Fiatal felnőtté válásomig számos impulzus egy olyan szövetté kötődik bennem, hogy első cikkemet - a Bodrogköz kulturális életéről - a Hétbe, tehát a Csemadok hetilapjába írom. A kérdésre válaszolva: az 1989-es rendszerváltásig a Csemadokot én a magyar kultúra egyik fő, ha nem a legfontosabb pillérének tartom. Még ha a lelkesedés, nemegyszer zavarólag, nagyobb volt is, mint amilyen magas a minőség. Szókimondó újságíróként számodra a Csemadok út- és helykeresése vagy az eredményessége, a teljesítménye volt izgalmasabb? Már újságíróként, a hetvenesnyolcvanas években, az útkeresése. Akkorra megismerkedtem a szövetség belső szerkezetével, és láttam, hogy több szempontból néha nagyon felületes, némelykor hanyag meg hozzá nem értő volt az a munka. Például még a Jókai Napokon, de más országos művészeti fesztiválok döntőin sem tudtunk kellő színvonalon, bántó körülmények nélkül díjakat átadni. Viszont ahhoz a tevékenységhez, amely „lent”, a helyi szervezetekben folyt, szükségeltetett az a lelkesedés, amely kovászként eresztette, kohézióként összetartotta a 80 ezres tagságot, mely mára 55 ezerre csökkent. Önmagában ez a létszámbeli apadás még nem jelent fenyegető bökkenőt, hiszen ha az intézmény a rendszerváltást követően is túlélt harminc évet, akkor a Csemadokban a minőségtől független összetartó erő volt a fontosabb. Ami viszont gyakran hatott bosszantón, az a minőség bizonytalankodó keresése volt. Mert bár lehet, hogy közhelyes okoskodásnak tűnik, de bennünket csakis a minőség és az érték képes megtartani. Enélkül föllazulnak a kötődések. Tehát az alapok hetven esztendeje szilárdak. Eszerint a ráépülő felépítményt kellene korszerűsíteni, újból vonzóbbá tenni? Vannak pro és kontra jelenségek. Jólesik észrevenni, ahogy a Csemadok munkájában ismét szaporodni látszanak az értékek. Főként annak fényében fontos, hogy a kilencvenes évek derekára - a meciari időkben - fokozatosan nem jutott és ily módon megszűnt, vagy „csak” szünetelt az állam anyagi támogatása. Pozsonyban mára tulajdonképpen leépült a Csemadok-központ, országosan maradtak a területi választmányok, illetve a 450-nél több alapszervezet, és a művészeti együttesek száma szintén meghaladja a négyszázat. Megfelelő a Csemadok égisze alatt megvalósuló központi rendezvények száma is. Ezeknek a több évtizede hagyományos, illetve újabb országos seregszemléknek, versenyeknek, fesztiváloknak a zömét egy ideje a dunaszerdahelyi Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet szervezi a társrendezőkkel közösen, illetve erejéhez mérten a szakmai képzésekről is gondoskodik. Ezt az intézetet - tulajdonképpen a Csemadok Művelődési Intézetének jogutódjaként - 2012-ben jegyeztette be a szövetség országos elnöksége mint alapító. Az élet hozta társadalmi gondok ellenére megnyugtató, hogy újra bővül a színvonalas, a figyelmet érdemlő rendezvények száma. Viszont az érem másik oldalát tekintve szerintem túl sok például a kopjafa, arányaiban túl sok az emlékezés, a szimbólumok halmozása. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne legyen ott a magyar zászló, a magyar címer. Sőt! De ne félszáz... Vagy akad, aki becsomagolja magát a nemzeti lobogónkba, noha aligha attól lesz magyar! Óvatosabban kellene bánni a nemzeti jelképekkel, nehogy devalválódjanak. A magyarságot egyébként sem szövegelni, hanem tenni, azaz cselekedni kell! Majd a tett(ek) után jöhet az ünnep, akár a szimbólumokkal. Ebben ne tévesszen meg senkit, hogy például a nemzetközi focimeccseken a szurkolók nemzeti színűre festik magukat, ilyen bohócsipka van a fejükön, hiszen együtt nevetnek, együtt sírnak gól láttán; ám ez külön műfaj. Nemcsak az újságíró felülnézetéből, hanem évtizedeken át aktív tevékenykedőként is ismerted/ismered a Csemadokot. Ennek tükrében, a 2020-2023-as évek horizontján, hogyan látod a szövetség jövőjének útját vagy akár további sikerei kockázatát? A múltba kell visszapillantanom. Még a rendszerváltás környékén volt ugyanis Dobos Lászlóval egy közös javaslatunk: hogy hozzuk létre a kulturális parlamentet, amelyben a szlovákiai magyar művészeti műhelyeknek és közművelődési intézményeknek meglett volna a helyük, szerepük meg szavuk. Tehát a kiadóknak, színházaknak, múzeumoknak, természetesen a Csemadoknak és több más intézetnek is. Nekem akkoriban sgm forgott, ma sem forog a fejemben az autonómia kérdése, főként a területi autonómiáé nem; viszont ez a grémium az itteni magyar autonóm gondolkodás és magatartás megfelelő fóruma lehetett volna. A megoldásmódok közös keresésének, a dolgok minőségi felügyeletének megbízható formája. Ez a javaslat azonban, noha volt benne fantázia, a hamvába holt. És így a szlovákiai magyar „diéta” hiánya mellett most egy további komoly gonddal is bajlódunk: a fiatal értelmiségiek elvándorlásával. Ez a Csemadok számára is hatalmas veszteség, hiszen sem Bécsből vagy Londonból, sem Amerikából, de még csak Pestről sem fognak visszajönni, akik akár az egész családjukkal már nem itt élnek. Az elvándorlás és a szülőföldön maradás dilemmája napjainkban lényegében nemzedéki kérdés lett. Természetesen az elvándorolt értelmiség nem csak a Csemadokból hiányzik, ami érezhetően befolyásolja a szlovákiai magyar népesség jövőjét. Mert hát ki szólhat bele azok életébe, akik másutt már megtelepedtek? Az ellenben bőszítő, ha - a magyar nemzetpolitikával összhangban - a szülőföldön maradás fontosságát éppen olyasvalaki hirdeti, aki elhagyva szülőföldjét, innen áttelepedett Magyarországra. A Csemadok jövőképének alakulásán töprengve egy további kihagyhatatlan szempont a jó ideje tartó demográfiai válság. Ez még akkor is igaz, ha a tevékenység kívánt minőségének nem minden esetben függvénye a mennyiség. Viszont a végeredmény szempontjából, képletesen szólva, korántsem mindegy, hogy például egy lakótelepen vagy faluvégén 18 gyerek focizik-e - mint még a nyolcvanas években -, vagy három, vagy egy, vagy üres a grund. Mint ma. A Csemadokban - másfél esztendő híján három évtizeddel a rendszerváltás után - még mindig túl sok a politikai kötődés? Ez sokat árt, sokat ártott a Csemadoknak. Az 1998-ban egyesült MKP és a Csemadok közötti személyi átfedések már jóval korábban, tehát az 1990-től működő elődpártok időszakában is befolyásolták a szövetség munkáját. Ezek a kapcsolódások a mai Magyar Közösség Pártjának létrejötte után meghatározók maradtak, sőt, időnként fölerősödtek, ami óhatatlanul a különböző szálakon és különféle leágazásokon szinte tapintható a Csemadok életében. Például abban, hogy mit ünnepiünk meg, mit nem ünnepiünk meg. Éhhez minden község legyártja a saját kopjafáját, mert végtére is „valamit” meg kell koszorúzni. Történik ez így ahelyett, ha már emlékezésről van szó, hogy átmennénk a szomszéd faluba, vagy akár a harmadikba, és együtt, többen ünnepelnénk. Ennek a külön-külön és mindent ünneplésnek szokása napjainkban már itt él velünk, bennünk. Bár én arra is következtetek - és talán ez a legvalószínűbb hogy a rendszerváltás előtt az emberek nálunk nem élhették ki magukat magyarokként. Most mintha ezt próbálná(n)k bepótolni. Érdemes meglátni azonban, hogy a fiatalok egy jelentős rétegét ez kevésbé érdekli. Talán mert függetlenül attól, hogy magyarok, számottevő hányaduk szlovák iskolába jár. Az asszimiláció uralta modern időkben a Csemadok mivel kötheti le a fiatalok figyelmét, érdeklődését? Azzal, hogy időről időre fölteszi önmagának a kérdést: van-e egyéni arculata? És ha igen, vajon őrzi-e egy olyan korszakban, amikor mintegy ezerötszáz intézmény, civil szervezet, különböző polgári társulás - számtalan településen több is! - hasonlóképpen szervez kulturális, közösségi programokat, tudományos előadásokat, vagy „csupán” szórakoztató műsorokat. De a Csemadoknak ezek nem riválisai, hanem a célközönség megszólításában a versenytársai. A Csemadok belső kötelessége ezért minőséget produkálni. Felmutatni, mivel lehet, mivel lehetne mégjobb. Legyen követelmény a szakmai felügyelet és a magas színvonal, mert aki ebben az irányban keres, az kincset talál. Manapság más időket élünk ugyan, de érdemes visszagondolni arra, hogy annak idej én Ág Tibor egymaga volt egy intézmény! Az általa fölgyüjtött népzenei értéktár mellett megalakított 100-120 daloskört, az ő kezdeményezte Tavaszi szél pedig a maga zsánerében, szerintem, Közép-Európa egyik legjobb fesztiválja volt. Abban mivel tudna példát mutatni a Csemadok, hogy a szlovákiai magyarság ne csak a magyarországi nemzetpolitika pénzügyi mankóiban, hanem saját erőnkben bízva lássa megmaradásunk esélyeit? Gondolom, nemcsak a Csemadokra vonatkozó, hanem szélesebb körű elvárás lehetne, hogy pénzforrásokról lévén szó ne csak Budapestet lássuk, hanem főként Pozsonyt, mert nekünk itt kell talpon maradnunk. És hát sem az anyagiakban, sem a tettekben önmagunkat se felejtsük ki az áldozatvállalásból. A mainál több önerőből valósítsuk meg saját magunkat, mert mind az életben, mind az anyanyelvi művészi önkifejezésben az edz bennünket! Hetvenéves vagy, hamarosan annyi lesz a Csemadok is. Újságíróként, ok-okozati szükségszerűséggel, intézményi kortársad mennyiben hatott közírói munkásságodra? Jóban voltam és ma is jóban vagyok a Csemadokkal. Számos alkalommal szerzett nekem élményt, adott új értéket és lehetőséget arra, hogy újat tanuljak, tájékozódjak, aktivizálódjak. Meg hogy bizonyítsak! A Csemadok a mai napig sokat jelent nekem, mert újfent törekvést látok a minőségre, a tökélyre. Esetleg az értelmes, higgadt vitából lehetne több, ugyanis a vita szóba a vitalitás, tehát az élet is belejátszható. NÉVJEGY Bodnár Gyula (Királyhelmec, 1948). Szülővárosában érettségizik 1966-ban. Egyévigfűtő, két évig nagyraktár-alkalmazott. 1973- ban a nyitrai pedagógiai főiskolán magyar-angol szakon szerez diplomát, majd Pozsonyban az oktatási minisztérium szakelőadója. 1974-től 1993-ig az Új Szó kulturális rovatának szerkesztője, 1989-től a vezetője. 2017-ig lakhelyén, Nagymegyeren a Studio Plus Tv magántelevfzió szerkesztője, riportere; közben a Nap főszerkesztő-helyettese, a Csallóköz és a Katedra munkatársa, az utóbbinak 2001-2009 között főszerkesztője. Több publicisztikai kötet szerzője, egy irodalomtörténeti segédlet társszerzője. 1983- tól a Jókai Napokon többszörös fődíjas nagymegyeri Poloska Színház vezetője-rendezője 1990-ig. Tagja volt a Csemadok városi vezetőségének, Központi Bizottságának, majd Országos Választmányának. (Somogyi Tibor felvétele)
