Új Szó, 2018. június (71. évfolyam, 125-150. szám)

2018-06-23 / 144. szám

www.ujszo.com I 2018. június 23. SZOMBATI VENDÉG i 9 Hitből és profizmusból építkezik Mohai Tamás: „Ha találok egy helyet, ami sokat adott nekem, akkor nagyon iparkodom, hogy visszatérjek oda..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Három filmben lépett közönség elé. Előbb Török Ferenc alkotásában, a Senki szigetében, majd Vékes Csaba Hetedik alabárdosában, legutóbb pedig Sándor Pál Vándorszínészek című rendezésében. Mohai Tamás arca az érzelmek legszélesebb skáláját képes közvetíteni a mozivásznon. Romantikus vígjáték, humoros karriertörténet, a magyar színjátszás korai időszakába invitáló komédia. Ezekben kapott neki való szerepet a huszonkilenc éves színész, aki egy kellemes Duna-parti beszélgetésre Guy de Maupassant-t, A szépfiú szerzőjét hívná meg, s ha el akar va­lamit rejteni, akkor lazasággal lep­lezi. Kallódó kosaras srácot játszott férfias bájjal a Senki szigetében, Majdnem Adám volt a Hetedik ala­­bárdosban, bujdosni kényszerülő if­jú katona a Vándorszínészekben. Öt évvel a Senki szigete után ke­reste meg Sándor Pál, hogy el­játssza nála a Vándorszínészek ta­lán legizgalmasabb figuráját, a Hetedik alabárdosban ugyanis ki­sebb szerepe van. Mivel telt a köz­tes öt éve? Építettem magam. Színházban játszottam, utaztam, éltem. Közben vártam az újabb lehetőségeket. Most is várom. Hét előadásom volt a Thá­­lia Színházban. Amikor eljöttem, hogy eljátszhassam a Vándorszíné­szek szökött katonáját, mind a hét szerepemet elvették. De már van nyolc, és nem a Tháliában. A sza­badúszást választottam. Ha most a Vándorszínészek után valaki azt mondja, ez a szőke gyerek kell ne­kem, a döntésem elérte a célját. Na­gyon kíváncsi vagyok, milyen visszhangja lesz a filmnek. Örülnék, ha gondolkodnának bennem. Eddig is gondolkodtak. Nem a semmiben lógott. Nem is az a típus vagyok, aki csak úgy lógni tudna a semmiben. Na­gyon nyitottan járok itthon és a vi­lágban is. Ha találok egy helyet, ami fontos volt és sokat adott nekem, ak­kor nagyon iparkodom, hogy visz­­szatéijek oda. Az apró dolgokkal is így vagyok. Sok pillanatba, gesztus­ba azonnal bele tudok szeretni. Most például hónapok óta szerelmes va­gyok. Bementem egy virágboltba, megtetszett egy dekoráció, és utolért a Take Me to Church. Jó a szám, kel­lemes illat volt a boltban, néztem a dekort, és valaki hátulról megszólí­tott. Ránéztem a lányra, és úgy érez­tem, a feleségem lesz. Kókusz- és vaníliaillatú volt a keze, egész nap azt szagolgattam magamon, miután kézfogással bemutatkoztunk egy­másnak. Fél óra múlva küldtem neki egy üzenetet, mert megadta a szá­mát. írogattunk egymásnak, majd egy hónap múlva találkoztunk. Az­óta együtt vagyunk. Éreztem, hogy nem engedhetem el őt, s már boldog szerelemben élünk. Nézem, ahogy van, ő meg azt szereti, ahogy én va­gyok. Régebben, amikor a Senki szi­getét forgattuk, úgy éreztem, milyen jó ez a stáb, olyan, mint egy család. Kávét kapok, amilyet szeretek, cset­­tintek egyet, és már jönnek is a ru-Folyamatosan figyelem magam, (Talabér Tamás felvétele) hások, minden magától működik, mint egy jó kis brigádban. Aztán vé­ge lett, és nagyon nagy űrt éreztem magamban. Harminc nap után szét­rebbentünk. Sejtem, mi következett. Kereste a helyét. Az első nap még pihentem, de a másodikon már fészkelődtem, nem tudtam, mi lesz, hol vagyunk, hova kell mennem, mit kell másnap csi­nálnom. Hiányzott a csapat. Mert: „Kell egy csapat.” Idézet Sándor Páltól. A filmes család. Mára beletörőd­tem, hogy ez arra az időre szól, amíg együtt vagyunk. Addig nagyon jó, a szerepek ki vannak osztva. Ezt iszo­nyú intenzíven meg kell élni, hogy minél jobb lelkiállapotból megszüle­tett produkció legyen az eredmény. Hogy az igazság legyen odatéve. De miután vége, el kell engedni az egé­szet. Nem szabad abban a tévhitben élni, hogy ez valódi család, hiszen nem az. Külföldön lenni is ilyen, amit nagyon szeretek. Ott vagy egy bizo­nyos életstádiumban, lelkiállapot­ban, bizonyos közegben, majd haza­jössz, elraktározod magadban mind­azt, amit ott megéltél, s amikor újra elmész ugyanoda, vagy csinálsz egy újabb játékfilmet, akkor azt újra lehet élni, bár ugyanolyan biztosan nem lesz. Még akkor sem, ha csak a nü­­ánszok fognak változni. De már azt is tudod, hogy a pálmafáról potyog a kókuszdió, ezt már megtanultad egy országban, és nem az alatt fogsz aludni, nehogy rád essen. Nyitott, kedves gyerek vagyok, nem egy fennhéjázó, nyilatkozta nemrég. Kedvező fényben mutat­ja magát. Folyamatosan figyelem magam. A Vándorszínészekben nagyon sok baleset ért a forgatás első felében. Sándor Pali mondta, hogy: „Nyu­godj meg, kérlek, ez a szerep már a tied, meg fogod csinálni faszán! Nézd meg a Csámpit, hogyan jön be!” Igaza volt. Nagyon összesze­dett energiával jött be a Csámpi, vagyis Gáspár Sándor. Onnantól fogva megnyugodtam, készültem arra, hogy mi hogyan fog történni. Esztergályos Károlynál, a Férfiakt­ban volt egy picike szerepem. Po­fázás, találós kérdések, és úgy kezd­tem eljátszani. Sándor Palinál meg­értettem: össze kell fognom az ener­giáimat. Nem lehet szanaszét ap­rózni magam, és abban fürödni, hogy milyen jól érzem magam. Az a feladatom, hogy koncentráljak. A szerepre, a történetre, a partnerre, a filmre. Tanultam valamit Palitól. Apám, nagyapám, haverom, pajtá­som lett. Hogyan kapta meg tőle a szere­pet? Megnézett Ljudmila Ulickaja hő­seként, Surik szerepében a Rózsa­völgyi Szalonban. Megvárt, és el­mondta: „Van egy főszerep, ami rád van írva.” Eltelt két-három év, meg­történt a Thália színházi tortúra, en­gednek, nem engednek, kiadnak-e vagy sem a forgatásra. Szörnyű volt ez a végeláthatatlan huzavona. Kap­ják be, gondoltam, és eljöttem. Na­gyon jó érzés volt otthagyni őket, de nemrég, a Csak színház és más sem­mi című sorozat miatt kénytelen voltam visszamenni a helyszínre, mert ott forgattunk a Tháliában. Sándor Pálról azt rebesgetik a szakmában: dühöngős, veszekedős rendező, de a végeredmény mindig őt igazolja, az pedig minden eset­ben komoly értéket hordoz. Tőlem megkérdezte az elején, hogy van-e valami, amit nem szere­tek. Amire allergiás? Akkor mégis­csak figyel a színészeire. Ha üvöltöznek velem, mondtam, azt nehezen viselem. Stresszelek. Kikészülök. Ha simogatnak, azt mondják, hajrá, az oké. Rögtön az első napon vérig sértett.,,Mi ez a má­sodkategóriás szar?” - süvítette hat­van ember előtt. Leizzadtam, na­gyon fájt, de megcsináltam, amit kért. Másnap fel kellett ugranom a lóra. Hívták a kaszkadőrt, mondtam, hagyjátok, nem kell, majd egyedül! „Isten vagy, Moha!” - kiáltotta. Kaptam tőle hideget-meleget. Meg­edzette rendesen a lelkemet. Rudolf Péter volt az egyetlen, aki vissza­­üvöltött rá, ha indokolatlanul kiabált velünk. Egyébként minden rendben volt. Vágy, szerelem, minden benne van, ami része a filmkészítésnek. Ha nem úgy cseppen az eső, ha nem úgy fúj a szél, ha nem úgy szólal meg a színész, újra megyünk, és megint új­ra. Ez a fanatizmus meglátszik a filmben. A forgatás elején én is min­dig fura vagyok, aztán felkap a tör­ténet, és repülni tudok. Ki ez a katona, mi elől szökik? Fekete a neve, de ez egyszer sem hangzik el. Becsületes fiú. Bekerült valahogy a katonasághoz, de nincs sok köze hozzá. Egy nap eltávot kap, huszonnégy órára elhagyhatja a se­reget, s találkozik a színház varázsá­val. Rápislog, hogy mi a csoda ez? Vándorszínészek a színpadon a cső­cseléknek játszanak, akik reagálnak, kiabálnak, és ő is hat rájuk. Papri­kázza a kedélyeket, majd kitör a ve­rekedés, megvédi az egyik színész­nőt, de kap egy jó nagyot a husáng­gal, és három nap múlva ébred fel a csepűrágók szekerén. Szökevénnyé vált, bujdosnia kell, nincs lehetősége visszamenni a seregbe, ezért csatla­kozik a trupphoz. Ott marad velük, és egyre nagyobb, fontosabb feladato­kat kap. Éordulatos dolgok történ­nek veíe, a szerelem is megjelenik az életében. Sok apró csoda rakódik egymásra a filmben, minden jelenet épít a sztorin. Amikor forgattuk, nem tudtuk, de a végén, az utolsó elő­adásnál Pali úgy fűzte össze az összes szálat, olyan szépen összegez, hogy kiráz a hideg. Nagyon erősen hat a történet. Szavaiból kitűnik: ez most a leg­fontosabb filmje. S eddig a legjobb munkám. Mély­víz volt, amelyben össze kellett kap­nom magam. Nagyon bíztam Pali­ban. Remek ember, remek rendező. Török Ferenc filmjében, a Senki szi­getében volt egy közeli jelenetem Margitai Ágival. Szólt Feri, hogy ne nyalogassam a számat. „Mi ez? — kérdezte? - Szünet!” A Vándorszí­nészek forgatásán Pali csak úgy mellékesen megjegyezte: „Apukám, ha hazudok, én azt élvezem!” Szí­nésznek remek instrukció. A Senki szigetében hazudnom kellett Margi­tai Áginak, hogy kicsaljam belőle a pénzt, mintha az unokája lennék. Amikor újravettük az ominózus je­lenetet, bementem, és csak annyi volt a kisagyamban, hogy csinálom, és ettől jól érzem magam. „Megvan, kész!” - szólt Feri. A Vándorszíné­szekben az állóképességemet is pró­bára tette, hogy felakasztanak, vagy hogy egy vadkant kellett kicsalogat­nom éjjel háromkor az erdőből ifj. Vidnyánszky Attilával. Aztán bele kellett fulladni a Dunába, mert be­leestem a szekérről. Vagy ki kellett tömöm egy ajtót! Ez mind borzasztó nagy kihívás volt. Miközben önmagát is törte­­zúzta. Ugrottam bele minden helyzetbe, mint egy friss egyetemista. Utána jött a beszélgetés Palival, hogy: „Várj már egy kicsit!” De ha nyolc­szor felakasztanak, persze hogy be­­vérzik a szemed. Az is durva volt. Másnap kis piros pötty a szemem­ben, a harmadik napon már az egész tiszta vér lett. Pali nem bírt instru­álni. „Azt látom, hogy tiszta horror vagy. Nem tudom ezt így!” - mond­ta. Áztán jött a leállás a forgatásban, s az alatt meg is gyógyultam. Sérü­lésem volt több, de Pali már nem ki­abált velem. Szerette, amit adtam neki. Hit és profizmus. Ebből épít­kezem. „Adj valamit - szólt Pali, - és majd megmondom, mennyi kell belőle.” Tudta, mi áll jól, mit sze­retne. Török Feri nem szerette, ha visszanéztem a felvett jelenetet. Pa­li engedte. Nekem ez fontos volt. Látnom kellett, mit adtam, és min kell változtatnom. Ez a gyűrű az ujján... igazán extra darab! Olyan, mint egy hosszú madár­csőr. Szeretem. Összenőttünk. Le sem veszem már.

Next

/
Thumbnails
Contents