Új Szó, 2018. június (71. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-02 / 126. szám
www.ujszo.com | 2018. június2. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Kulturális veszteségeink I. Tájainkon a kelleténél többen gondolják, hogy értenek ahhoz, amivel pár hónapja kezdtek el foglalkozni, de csak sejtéseik lehetnek róla JUHÁSZ KATALIN sorszám sokatmondó: sorozat indul most. Mert fontos, hogy számba vegyük, mit veszítünk hétről hétre. Kezdjük az általam igen nagyra tartott Veiszer Alindával, akivel együtt én is azt vallom, hogy a kultúra igenis van annyira fontos a közéleti diskurzusban, mint a politika. Művészeti projektek, színházi, irodalmi kezdeményezések is lehetnek közbeszéd tárgyai, egy-egy színigazgató kinevezése pedig egyszerre politikai és kulturális esemény, és nem kell úgy tennünk, mintha nem vennénk észre, mi folyik körülöttünk e téren (is). Még akkor sem, ha az utóbbi években tájainkon egyetlen politikust sem hallottam kortárs regényre, színházi előadásra vagy netán zeneműre hivatkozni parlamenti felszólalásban, kampánybeszédben, vagy akár a Facebookon. (Régi rossz szokásom, hogy művészeti jellegű rendezvényeken alaposan szét szoktam nézni, vizslatom a közönség sorait, de idén eddig csak Joan Baez pozsonyi koncertjén találkoztam olyan politikusokkal, akik nem akartak beszédet mondani az esemény előtt: Iveta Radicovával és Ivan Snopkóval. Egyébként mindketten ingyenjegyet igényeltek a koncertre, ami nyilván jár nekik, hiszen nem lett volna miből jegyet venniük, mint a többi halandónak (ez egyébként eléggé eltelj edt betegség politikus körökben). De téljünk vissza Veiszer Alindára akinek beszélgetős műsora e héten szűnt meg a Hír TV-n, és nem tudni, lesz-e még valaha ilyen, vagy ehhez hasonló. Úgyhogy temessük el, sirassuk meg mi is, hiszen sokunknak hiányozni fog az általa képviselt profizmus és érzékenység, amely ezeket a beszélgetéseket jellemezte. Ebbe a műsorba presztízs volt bekerülni, az ott elmondottak hivatkozási alapul szolgáltak, a vendégekre további fény vetült, egy ideig érdekesek, felkapottak lettek más sajtótermékek számára is. Alinda korábban a magyar köztévében kérdezgetett éjjelente (Záróra volt a műsor címe, remélem, emlékeznek rá). A „G-nap” óta megváltozott, és ma paradox módon a legnézhetőbb publicisztikai műsorokat produkáló Hir TV három évadot ígért Alindának, amit teljesített is, csókolom, lehet menni. A mezei halandó viszont nem érti, miért kellett megszüntetni egy nagy nézettségi hiánypótló, és első blikkre bagatell költségvetésű műsort. Alinda a keddi, utolsó adásban megerősítette a híreszteléseket, melyek szerint a szlovák közmédiával tárgyal, nálunk folytathatja, hacsak nem alapít pártot, vagy nem kezd internetes felületen tevékenykedni. Mindkettő marhaság, kedves Alinda, gyere ide, hozzánk! Sokat lendítenél rajtunk, hidd el! (Ezt most hadd ne fejtsem ki, talán majd egyszer, személyesen). Mert tájainkon mostanában a kelleténél többen gondolják, hogy értenek valamihez, amivel alig pár hónapja kezdtek el foglalkozni, hogy véleményt nyilváníthatnak olyan ügyekben, amelyekről csak sejtéseik lehetnek, vagy hogy le kell róniuk hálájukat olyan anyagi támogatásokért, amelyek egy másik ország adófizetőinek pénzéből vándoroltak a zsebükbe. Hát nem érdekes jelenség ez? Nem kellene feltenni néhány fontos kérdést ez ügyben a messziről jött idegen szemszögéből? Na, ugye! MILYEN PLAFON? ÉN MÁR Í6Y IS A PLAFONON VA6VOK A NYU&bÍJAM MIATT! (Lubomír Kotrha karikatúrája) Mégis, kinek az egyetemei? KOLLAI ISTVÁN Hamarosan lezárulnak Szlovákiában (is) az egyetemi jelentkezések. A felsőoktatási intézmények küzdenek a diákokért, a városok küzdenek a saját egyetemeikért - de végül kinek termelnek hasznot ezek az iskolák? Az egyetemek elszaporodása egy meglehetősen közismert jelenség, Szlovákiában és Magyarországon is. Különösebben friss és új jelenségnek sem mondhatni az új intézményalapításokat; ez inkább a rendszerváltás utáni időszakra volt jellemző. Akkor a fővárosokban is újabb és újabb karokkal és önálló, új intézményekkel próbálkoztak, de igazán a vidéki városokban kezdtek gombamód szaporodni az új főiskolák, majd az egyetemek. A helyi erős emberek, polgármesterek, mindent megtettek városaik ilyen módon való fejlesztéséért. És ez nem csak valamiféle olcsó presztízsharc (volt), hiszen jogos volt az elgondolás, hogy így majd a tőke, az innováció és a fejlődés más fetisizált áldásai könnyebben megtalálják a várost. Aztán ez végül a legtöbb esetben nem így alakult. Az egyetemalapítások óta eltelt egy-két évtized már elegendő idő ahhoz, hogy mérleget vonjunk, milyen eredménnyel jártak a helyi törekvések. És ez a mérleg nem túl biztató. Leginkább lesújtó adatként általában a diákszám csökkenését szokták idézni. Valóban brutális adatokkal találkozhatunk: a rózsahegyi és a trencséni egyetem hallgatói létszáma az egyharmadára zuhant 2007 és 2016 között, de a nevesebbnek számító besztercebányai Bél Mátyás Egyetemen és a kassai műszaki egyetemen is fele annyian tanulnak, mint tíz éve. Nemrégiben Andrej Kiska államfő is felvetette, hogy a zuhanó hallgatói létszámmal küszködő egyetemek működését felül kéne vizsgálni. Egészen pontosan azt mondta 2017 szeptemberében, hogy az egyetemek harmadát be kellene zárni. Feltehetően a hét legrosszabbul teljesítő iskolára gondolt, melyek közül hat Pozsonyon kívül található, és közülük jó párra az adott város amolyan ékkőként tekint. De nemcsak a zuhanó hallgatói létszám tanulságos, hanem az is, hol helyezkednek el a végzősök. Erre nincsenek egységes országos adatbázisok, de egyes egyetemeknek vannak saját felméréseik. Magyarországon például a Pécsi Tudományegyetem öregdiákjai között készítettek felmérést, ami szerint a diákok mintegy harmada érkezik Baranya megyéből - Pécs megyéjéből -, és nagyjából a végzősök harmada a megyén belül helyezkedik el. Pécs tehát kiműveli saját emberfőit, mondhatjuk. Viszont a szomszédos megyékből is számosán jönnek ide tanulni, akik közül csak minden második tér vissza saját megyéjébe. Hol vannak a többiek? Budapesten. A Pécsett végzettek ötödé végül a fővárosban helyezkedik el, és ezek a számok feltehetően másutt is hasonlóak. A vidéki egyetemek, az itteni városok ezen ékkövei, amelyeket a helyi erős emberek pénzt és energiát nem sajnálva ápolnak és védenek, nem kis részben a fővárosok számára termelik a munkaerőt, valamiféle modem kori adóként. A tőke, az innováció pedig köszöni szépen, és marad a fővárosban. Jó példa erre maga Pécs, ahol a város egyik legnagyobb foglalkoztatója maga az egyetem - ez nyilván nem az ideális szerkezete a munkaerőpiacnak -, az önkormányzatot pedig maga alá temette a deficites költségvetése. Nem azt jelenti ez, hogy a fővároson kívül nem érdemes egyetemet alapítani, inkább csak az látható, hogy az új épületek és az odacsábított professzorok nem bizonyultak elegendőnek a városfejlődés tendenciáinak megfordítására. FIGYELŐ Abramovics vélhetően eladja a Chelsea-t A BBC értesülése szerint visszavonta brit tartózkodási engedélyének meghosszabbítási kérelmét a Chelsea fútballklub tulajdonosa, Roman Abramovics, aki a héten felvette az izraeli állampolgárságot, és le is telepedett ott. Az 51 éves orosz milliárdos izraeli útlevéllel vízum nélkül bármikor beutazhat Nagy-Britanniába, de ez tartózkodási engedélyt nem jelent számára. A Chelsea bejelentette, hogy leáll a klub stadionjának nagyszabású bővítése a „kedvezőtlen befektetési klíma” miatt. London az elmúlt időszakban szigorúbban ellenőrzi az ott élő, Vlagyimir Putyinnal kapcsolatban álló orosz oligarchák vagyonának eredetét, akik a gyanú szerint milliárdokat mosnak át a brit pénz- és ingatlanpiacon. (MTI) Berúgok és napokig alszom - mondja a „feltámadt” újságíró Nem akart az idegméreggel megmérgezett Szergej Szkripal orosz-brit kettős ügynök sorsára jutni, ezért egyezett bele, hogy az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) megrendezi a halálát. „Mindenkitől, aki azt mondja, hogy ez a történet aláássa az újságírókba vetett bizalmat, azt kérdezem: mit tett volna, ha azzal keresik fel, hogy valaki megrendelte a megölését?” - tétte fel a kérdést Arkagyij Babcsenko orosz ellenzéki újságíró. Elmondta: az Ukrán Biztonsági Szolgálat tájékoztatta, hogy az orosz titkosszolgálatok merényletet rendeltek meg ellene, első reakciója az volt: „A pokolba veletek, összecsomagolok és eltűnök az Északi-sarkra”. Aztán tudatosult benne: hova is bújhatna? A 41 éves újságíró elmesélte „meggyilkolásának” körülményeit is. A lakásában kisminkelték, hogy egy lelőtt áldozat benyomását keltse. Golyószagatta pólót kapott, majd sertésvért öntöttek rá, s így kellett halottat játszania a színjátékba beavatott mentősökkel, akik kórházba szállították, megállapították halálát, majd levitték a hullaházba. „Amint becsukódott a hullaház kapuja, fel lettem támasztva” - mondta Babcsenko, aki ezután a híreket figyelte. Az újságírói kérdésre, mihez fog most kezdem, azt mondta: „Lehet, hogy berúgok, és két-három napig aludni fogok”. Babcsenko azt mondja, a kezdeti kételyei ellenére most már biztos benne, hogy orosz összeesküvés célpontja volt, de azt állította, nem tudja, miért akaiják megölni. Bár elismerte, személyesen megveti Putyint, akit több háború kirobbantásával és ezrek halálával vádol. Kedd este jelent meg a hír, hogy a 41 éves orosz állampolgárságú, Vlagyimir Putyin orosz elnököt élesen bíráló újságírót, Arkagyij Babcsenkót kijevi lakása előtt lelőtték. Szerda délután derült ki, hogy életben van, és az Ukrán Biztonsági Szolgálat rendezte meg a merényletet, amely után letartóztatták a megrendelőt, Borisz Hermant. Ő bérelte fel a gyilkosságra egy ismerősét, aki korábban a Donyec-medencében az ukrán fegyveres erőknél szolgált. A felbérelt veterán rögtön jelentette ezt az ukrán titkosszolgálatnak, majd ő maga is közreműködött az álmerénylet megszervezésében, a Hermannal folytatott beszélgetéseit pedig rejtett felvevővel rögzítette. (MTI)
