Új Szó, 2018. június (71. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-09 / 132. szám
www.ujszo.com ■__________NŐI DOLGOK 13| Diana Mórová gardróbja Nem diktálja a divatot, csak szeret szépen öltözködni. Nem akar trendi lenni, csak néha úgy alakul, hogy mégis az. Nem vadászik kivételes darabokra, csak lecsap rájuk, ha első látásra megtetszenek neki. Nem vásárol kilószámra, csak egy-egy darabért áll be a sorba. Diana Mórová, a pozsonyi Nemzeti Színház egyik vezető színésznője a finom elegancia híve. Tizenhat-tizenhét évesen még azt sem tudta, mi az, hogy divat, meséli önmagát is megmosolyogva. Szertornázott, színpadi táncot tanult, barátnőivel ellentétben egyáltalán nem foglalkozott a ruhatárával. Elég volt neki a trikó és a farmer. Tizennyolc éves korában aztán ráköszönt az első nagy szerelem, s elkezdett másképpen öltözködni. „Nagyon szép volt a barátom, s mivel szépen öltözködött, szólt, hogy én is öltözzek szépen. Előttem csupa csinos, modellalkatú barátnője volt, nem is értettem, mi tetszett neki rajtam. Nálam a csúcs egy helyes blúz, egy rövid szárú, testhez álló nadrág volt akkoriban. A válltömést nagyon nem szerettem, a sportnak köszönhetően ugyanis szép vállam volt, a diszkóban mindig felfigyeltek rám a fiúk De bármi volt is a divat, én azon mindig módosítottam, a saját ízlésem szerint. A magam stílusát alakítottam ki, soha nem öltöztem ugyanúgy, mint mások. Ne tűnjön dicsekvésnek, de 2006-ban, a pozsonyi operabálban én voltam az egyetlen, aki aranycsipkéből készült estélyiben jelent meg, amit ma kezdtek el hordani. Igazából csak a mellemet takarta a csipke, egyébként úgy néztem ki, mintha mezítelen lettem volna. Fénylett az egész ruha, szinte világítottam a bálban. A lapokban megjelent képek láttán sokan elcsodálkoztak, hogy mi volt rajtam. Azóta több kolléganőm visel ilyen csupa csipke ruhát hasonló estélyeken.” Bár szeret az alkalomhoz illően öltözködni, a hétköznapokban nem tartja trendinek magát. Szereti, ha észrevédenül közlekedhet, ezért egy-két kivételtől eltekintve nincsenek is feltűnő ruhadarabjai. A trikó és a farmer minden igényét kielégíti - egy divatos kiegészítővel vagy egy szép ékszerrel. „Egy férfi elsőként egyébként sem azt veszi észre, hogy a nő szépen van öltözve, hanem hogy ápolt a foga, a haja, a körme, és finom az illata. Ha mindehhez zsákot húz magára, akkor is ő lehet a legcsinosabb számára. Én az első szép ruhámat saját pénzemből a szalagavatómra vettem - az akkori valutaboltban. Hosszú ujjú, fekete ruha volt moherből, hátul mély kivágással és masnival. Egyszerű szabásával mindenkit megfogott. A színművészeti főiskola diplomaosztójára már nem öltöztem ki ennyire. Fehér blúz, szarvasbőrből készült, barna miniszoknya. Ma már nem vennék fel minit, szégyellném benne magam, de azokban az években mindig rövid szoknyában jártam. A színek közül egyet nem szeretek. A borvöröset. A többi jöhet.” Színpadi jelmezei között több mutatós darab is volt már. Rosalindájának az Ahogy tetszikben Bartha Andrea kreált varázslatos szoknyát tíz darab hófehér férfiingből. Az ujjakat csomóra kötötte, ettől volt izgalmas és érzéki a kosztüm. Kleopátrájának Katerina Stefková kreált pompás egyiptomi öltözéket. Legutóbbi szerepéhez, a Mézeskalács kisasszonyTobbyjához Lucia Sedivától kapott színében és stílusában is mutatós ruhát. „Szeretem az ilyen exkluzív kosztümöket. Az utóbbi években sajnos egyre ritkábban kapok ilyeneket. Nemrég mutattuk be a Nemzetiben az Antigonét. Még abban sem jöttek vissza a korhű ruhák Pedig sokat hozzátennének az előadáshoz. Azok olyan varázslatosak, méltóságteliek. Hozzáadnak a megjelenéshez. Cesky Krumlovban jártam nemrég, ahol a világ egyik legszebb barokk színháza van. Ott még őrzik a korabeli díszleteket, kosztümöket. Amulva néztem, miben léptek színpadra az akkori színészek A mai jelmeztervezőktől a legtöbbször zakót és nadrágot kapunk, amit a nézők már velünk együtt unnak. Az a fájta kosztüm, amelyik elvisz bennünket egy másik korba, ritkán jelenik meg a színpadon. Szerintem a nők is azért járnak boldogan bálozni, mert felvehetik a szép ruhájukat. Kiöltözhetnek Egyébként mikor ölthetnének magukra krinolint? Egy bálban igazán nőnek érezhetik magukat. A férfiak is ott érezhetik igazán, hogy egy nőért meg kell küzdeni, a nőt védelmezni kell, a nőnek udvarolni kell. A hétköznapokban erre már nagyon kevés férfi figyel.” Színházi jelmeztervezőivel szemben nincsenek különleges elvárásai. Nem szól bele a munkájukba. Nem nehezíti a dolgukat. „Nekem tulajdonképpen mindegy, mit adnak rám. Azonosulok vele, elfogadom, de ha kíváncsiak a véleményemre, elmondom. Örülök, ha a jelmeztervező jön rá, hogy nem jó, amit kitalált. Régen küzdöttem, csatároztam, ma már nem. Színpadon csak a fekete-fehérre és a szürkére vagyok allergiás. Főleg, ha a díszlet is ugyanilyen. Van egy darab a Nemzeti műsorán, amelyben egy laza erkölcsű, ám tekintélyes nőt játszom, akivel végeznek a történet során. A nézőnek tulajdonképpen sajnálnia kellene, végig élesre vasalt nadrágban lát, úgy nézek ki, mint egy ellenszenves tornatanámő vagy mint a várbeli díszőrség tagja. El is mondtam a véleményem a rendezőnek. Meghallgatott, ideges lett, de maradt minden úgy, ahogy volt. Ha neked mindegy, nekem is, gondoltam.” Külföldi útjain nem vásárol bőröndszámra. Legfeljebb egy-két darabot. Első márványfarmerét Budapesten vette. Hajóval utazott Pozsonyból, a kontyába dugta el a forintot, és vett még egy bő ujjú trikót és egy hegyes orrú, fehér bőrcipőt is. Frissebb vétel a Cannes-ból hozott sötétkék bőrdzseki. „Nincs ember, aki ne kérdezné meg, hol vettem, olyan a szabása.” Londonban egy fekete szőrmebundára csapott le. „Azt hittem, valakié, azért lóg egy próbafülke előtt. Iszonyú drága volt, két kártya kellett hozzá, hogy ki tudjam fizetni, de megvettem, mert annyira tetszett.” Los Angelesben egy régiségkereskedőhöz toppant be. „Ott egy gyönyörű gyűrűn akadt meg a szemem. Nem tudtam lemondani róla.” Kérdezem tőle, előfordult-e már vele, hogy nagy boldogan megvett valamit, de mire hazavitte, ki is ábrándult belőle. „Inkább az történik, hogy megveszek valamit, és sajnálom felvenni. Féltem. Nem tudom, honnan jön ez.” Más darabokról könnyű szívvel és végérvényesen le tud mondani. „Ha három évig nem veszek fel valamit, elajándékozom. Szomszédnak, barátnőnek, unokatestvérnek.” Előfordult már az is, hogy ő kapott ajándékba valamit ugyanígy. ,A szomszédnőm hosszú szárú, rózsaszín bőrcsizmája nemrég került hozzám. Egyszerű, mégis extravagáns. Még nem volt rajtam. Várom az alkalmat, hogy felvehessem.” Magánemberként egészen más a ruhatára, mint a sorozatokban. A kettőt élesen elválasztja. „Sok kolléganőm ugyanabban a ruhában akar jelen lenni a képernyőn is, mint az életben. Én nem. Meg is kapom néha, hogy magánemberként egészen más vagyok, mint az általam megformált figurák Szerintem ez így van rendjén, hiszen a kamera előtt másvalaki vagyok. Néha arra kémek, hozzak valamit a saját ruhatáramból, valami olyat, amit szívesen viselek, és illene a figurához. Erre nem vagyok hajlandó. Ne én találjam ki magamat, öltöztessen fel a jelmeztervező, az a feladata.” Cipőktől és táskáktól sem rogyadoznak a szekrényei. „Nekem nyári ruhából van a legtöbb, azok meg kevés helyet foglalnak. Táskából hármat váltogatok. Nincs kedvem rakosgatni, sőt még arra is sajnálom az időt, hogy azon töprengjek, mit mivel hangoljak össze. Nálam nincs olyan, hogy piros cipő, piros táska. Minél idősebb vagyok, annál egyszerűbben öltözöm, és nem a ruhámmal vagyok elfoglalva, hanem a fiammal. De egy farmernadrághoz is képes vagyok magas sarkú cipőt venni. Olyankor sokan azt hiszik, hogy előadás után megyek valahova. Meg is kérdezik Igen, megyek, haza - szoktam mondani.” Arra a kérdésre, hogy változik-e az ízlése az évek során, Diana Mórová egyértelmű igennel válaszol. „Az ízlésem az alakommal együtt változik. Egy tizenöt évvel ezelőtt vett ruha már máshogy áll rajtam. Még ha szép emlék köt hozzá, akkor is elajándékozom. Testhez álló trikót sem hordok már, pedig még mindig megengedhetném magamnak Cicanadrágot sem vennék már fel, mert úgy néznék ki benne, mint egy műugró.” És rövidnadrágot? - kérdezem. „Csak a tengernél. Ott máshogy öltözöm, mint itthon. Cipruson nyaralok idén is. Oda például nem viszek melltartót. Itthon elképzelni sem tudom, hogy ne legyen rajtam.” Szabó G. László