Új Szó, 2018. május (71. évfolyam, 100-124. szám)

2018-05-05 / 103. szám

www.ujszo.com | 2018. május 5. SZOMBATI VENDÉG 9 Nem veszett el, játszik eleget Molnár Xénia: „Kopogtatni nem fogok. Nem kérek, és nem koldulok. Sem munkát, sem szereteted sem odafigyelést." SZABÓ G. LÁSZLÓ Koltai Róbert Világszám című filmjébe Pogány Judit ajánlotta be, miután látta őt Kisvárdán, az Ibusárban. Parti Nagy Lajos, a darab szerzője azóta is felsőfokon beszél Molnár Xániáról, aki a Pozsonyi Színművészeti Főiskola elvégzése után a Komáromi Jókai Színházhoz szerződött. Öt éve már, hogy megvált, mert meg kellett válnia a társulattól. Az igazgatói döntés teljesen megvál­toztatta az életét. A felkínált súgói állást nem fogadta el, inkább ugrott egy nagyot - a semmibe. Azóta szí­nésznőként is talpra állt, s már csak annyit vállal, amennyihez valóban kedvet érez. Mint mondja: így tud igazán teljes odaadással, a maga örö­mére is játszani, ráadásul azokkal, akiket magánemberként is közel érez magához. Dráfi Mátyással, Gál Ta­mással, Mokos Attilával, Benes Il­dikóval és másokkal. Öt évvel a történtek után ho­gyan tekint vissza azokra a napok­ra, amelyek akkor valósággal fel­forgatták az életét? Nincs már bennem fájdalom. Annyira más dolgok váltak fontossá a magánéletemben, hogy nem iga­zán figyeltem a színházra. Inkább a fiamra, magamra és a hozzám tarto­zókra. Több barátomat, családtago­mat veszítettem el. Az, hogy nem hosszabbították meg a szerződése­met a színházban, az utolsó csepp volt a pohárban. Az életet élni kell, nézzen előre az ember, megérteni csak utólag lehet bizonyos történé­seket. Én már összeraktam, mi min­denen mentem keresztül. Minden rosszban van valami jó, mondom ma. Még ha fáj is, amikor közük veled. A „színészi állás megvonásában” mi volta jó? Színésznőktől gyakran hallom ma is: nekünk az anyaság a legszebb, a legnagyobb, a leginkább várt sze­rep. Valóban az. De azt még nem ta­lálták ki, hogyan lehetnénk egy idő­ben két helyen. Az ugyanis kivite­lezhetetlen, hogy este, amikor mű­vészetet csinálok, ott tudjak lenni a kiskorú gyermekem mellett. Hogy fürdessem, etessem, mesét mondjak neki. Ami egy anyukának igenis a feladata. Főleg, ha nem számíthat a pár­jára. Nyolc éve váltam. Az exférjem a mai napig rendszeresen jön a gyere­kéért, törődik vele, testével-lelkével mellette van. Zolival mi tényleg együtt neveljük a fiunkat, csak nem élünk együtt. Az utolsó pár .évben egyébként már nem is éreztem olyan igazán jól magam a színházban. Lel­kileg is kimerített, hogy tíztől kettő­ig próba, utána rohanás, vártak az otthoni teendők, jó esetben olykor még egy kis szusszantás is belefért, aztán szaladtam vissza az előadásra vagy az esti próbára, ami néha még éjjel fél tizenkettőig is eltartott. Ez nem volt buli a gyereknek. Sokszor a műszakbeli kollégák vigyáztak rá. Hiába vittem neki kakaót, másra volt szüksége. Otthon akart lenni. Én meg szétforgácsoltam az energiámat. Az elmúlt öt év alatt beállt a rend az éle­tében. Nagyon jó fejű gyerek, kitűnő tanuló. Most végzi a hatodik osz­tályt, földrajzból és történelemből jeles, közben focizik, korosztálya nyugat-szlovákiai válogatottjának egyik kapusa, rengeteg díjat nyert. Tavaly, nemzetközi szinten, negy­vennyolc kapus közül választották ki a legjobbnak. Ez óriási elismerés ne­kem is, miközben már attól is izom­lázam van, ha végigülöm az edzése­it. Nemrég Csehországba utazott a válogatottal. Azt kérdezte: „Anyu, hogy fogok én ott beszélni, amikor szlovákul sem tudok még rende­sen?” Védjél fiam magyarul! - biz­tattam. Ő az egyedüli magyar a vá­logatottban, mégsem érzi elveszett­nek magát. Van, amikor az édesapja is vele megy a meccsre, van, hogy az edző jön érte. Fura érzés. Rossz idő, jeges utak, és ott áll előttem egy ide­gen ember, akire rá kell bíznom a fi­amat. Van gyereke? — kérdezem az edzőt. Azt mondja: „Van.” Akkor úgy vezessen, azzal a tudattal, hogy a gyereke ül hátul. Ezzel veszi át tő­lem Adorjánt. Nem tarthatom őt bu­rokban. Tudja, mit tud, de megtanul­ta tőlem: az út, amely az ember előtt áll, hosszú folyamat. Olyan nincs, hogy én már kész színésznő vagyok. A tehetséget fej leszteni kell. Ha nem dolgozol magadon, elveszíted azt is, amit már megszereztél. Adorján szorgalmas, kitartó, küzdőképes gyerek. Megy és dolgozik magán. A sport komoly fizikai munka. Megtanít becsületesen győzni, és emelt fővel veszíteni. Ezt Heming­way mondta. A foci, akárcsak a szín­ház, csapatmunka, amely barátságo­kat szül. Köztünk, szülők között is. Mivel délutánonként tanítok, előfor­dul, hogy Adorjánt a barátnőm viszi edzésre. De akkor is! Az elmúlt öt évben ott tudtam lenni a fiam mel­lett, és a pálya szélén, őt figyelve megpihenhettem egy kicsit. A szín­házban be voltam zárva. A szép zöld gyep mellett pedig nem Molnár Xé­nia színésznő vagyok, hanem Ador­ján anyukája. Ott a szókimondó ra­­gyolci lányt szerették meg bennem. Imádom nézni, ahogy a gyerekek együtt küzdenek. A színházban, ha nézek egy előadást, azonnal észre­­veszem, ha a színészek nem együtt játszanak, hanem túl akarják szár­nyalni egymást. Ez alatt az öt év alatt nem is érez­te a csapatmunka hiányát? Egyfolytában érzem. Nem mintha belefáradtam volna a nagy szerepek sorába, de a „felvidéki karrieremet” feltettem a legfelső polcra. Félreér­tés ne essék, nem adtam fel. Szeret­nék még egyszer bekerülni egy jó csapatba. Van még erőm hozzá, és tudom, hogy el fog jönni ennek is az ideje. Tüskét, haragot hordoz még ma­gában? Már nem. A hét főbűn egyike a ha­rag. Hívő ember vagyok, többször átgondoltam már, mi történt az éle­temben. Engem megaláztak a szín­házban. Nem dicsekvésképp mon­dom, de vörös diplomával végeztem a színművészetin. Egykori tanárai, évfolyamtár­sai, jó nevű szlovák kollégái is meg­döbbentek a történteken. Hogy súgói státuszt ajánlottak „A hitem sok mindenen átsegített..." fel... igen! Rémületemben majdnem elfogadtam. Az első kérdésem az volt, mennyit fizet a súgói állás, el tudom-e tartani belőle a gyerekemet. Poénnak vettem, hogy én leszek a Jolly Joker. Ha valaki kiesik, majd beugrók helyette. Aztán mégis a „kiugrás” mellett döntött. Pedig nem tudtam, hogyan to­vább. De rá kellett jönnöm, hogy a felkínált formában nem maradhatok a színházban. Nem is maradtam. Egyetlen napig sem voltam súgó. Hozzáteszem: vendégként játszhat­tam volna, de a saját színházamban legyek vendég? Diplomával a zse­bemben Komáromba szerződtem, mert magyarul akartam játszani. Marasztaltak Pozsonyban, jól ment a szlovák, de én nagy elánnal Komá­romba jöttem. Aztán, mint egy ró­zsaszín lufi, kipukkant az egész. Hogy neheztelek-e valakire? Értel­mét veszítette a kérdés. Lenyomtam tizenegy-tizenkét évet a Jókai Szín­házban, szíwel-lélekkel játszottam, persze, hogy vannak dolgok, ame­(Talabér Tamás felvétele) lyek még ma is érzékenyen érinte­nek. Egy nézőtéri ügyelő kérdezte a minap, hogy mikor megyek vissza játszani. Vissza? Hiszen már nem is vagyok állásban, feleltem. A közel­múltig három ember barátsága hatá­rozta meg az életemet. Benkő Géza elment. Maradt Gál Tomi, az öcsém és Mokos Attila, a bátyám. Szakma­ilag és emberileg ők azok, akik mel­lettem állnak. Mennyi esélyt lát arra, hogy is­mét társulati tag legyen a Jókai Színházban? Én csak azt tudom, kopogtatni nem fogok. Nem kérek, és nem koldulok. Sem munkát, sem szeretetet, sem odafigyelést. A Jóisten úgy megse­gített, hogy van annyi munkám, fel­kérésem, előadásom, hogy tisztes­ségesen meg tudjak élni belőle a fi­ammal. S hol játszik mostanában? Itt, ott, amott. Ahol lehetőséget kapok. Úgy rakom össze az élete­met, mintapuzzle-t. Gál Tamással az Ibusár után új bemutatóra készü­lünk. Charles Bukowski, a 20. szá­zadi amerikai irodalom híres fene­gyerekének Ponyva című regényét visszük színre. Dráfi Mátyás Teát­rumával a Görgey című darabot utaztatjuk, bár most éppen Matyi bá­csi műtét utáni felépülését várjuk. Benes Ildikóék csapatával József Attila-verseket mondok, Mokos At­tilával felújítjuk és átrendezzük Spi­­ró György Prah című darabját, amely mindkettőnknek régi szíve vágya. A Beugró is Gál Tamáshoz köt. Me­gyünk, ahová hívnak. A színházon kívül is van színház, szoktam mon­dani. Vagy ahogy Törőcsik Mari nyilatkozta: „A színész addig szí­nész, amíg van néző, aki nézi.” Ne­kem teljesen mindegy, hol vagyunk, hol lépünk fel, én tizennégy ember­nek is boldogan játszom. S mindeközben tanít is. Eljöttem a színházból, és egy ideig irodai alkalmazott voltam. Aztán jött a tanítás egy művészeti magánisko­lában. Eredetileg magyar-történelem szakos pedagógusnak készültem. Furcsa is volt az első két év a szín­­művészeti főiskolán. Végül színészi diplomát szereztem, és most tanító néniznek. Komáromban van két csoportom, de Izsára és Farkasdra is járok. A falu, a vidéki lét mindig kö­zel állt hozzám. Valérral, az új pá­rommal egyszer családi házba sze­retnénk költözni. Könnyű szívvel fogom otthagyni a kétszobás panel­lakást. A Barackliget óta volt más fil­mes felkérése? Most találtak meg egy készülő szlovák filmhez. Még csiszolják egy kicsit a forgatókönyvet. A fiamtól már zöld utat kaptam. Mehetek. Ha nincs más megoldás, egyedül is el­van otthon, nem kell izgulnom mi­atta. Volt olyan periódusa az elmúlt öt évnek, amikor azon bánkódott, miért döntött a színészi pálya mel­lett? Nem. Emiatt nem voltak nehéz éj­szakáim. Egyébként sem azért let­tem színésznő, hogy ide nekem a 10 ezer Wattot, és ünnepeljetek! A dip­lomamunkámat is a közönségről ír­tam. Azért mondtam az előbb, hogy engem egyáltalán nem zavar, ha nem ötszázan néznek. Sokkal lényege­sebb számomra, hogy kikkel ját­szom és mit. Nekem az együttjátszás jelent igazi örömet. A partner tekin­tete. Már ha van neki! Szeretem, ha tehetséges, őszinte emberek vesznek körül. Magánemberként képtelen vagyok maszkot ölteni, mert látom, egyszer minden álarc félrecsúszik. Akkor nem állt meg, megy to­vább a maga útján. A hitem sok mindenen átsegített. Hét évig társ nélkül, egyedül éltem. Ennek is vége. Boldog a lelkem. Nem hiszek a véletlenben. Valémak és nekem találkoznunk kellett. Család, kertes ház, és néha egy jót játszani. Ez minden vágyam. Valér intelligens, karakán férfi, erős jellem. Apukám azt szokta mondani: „Szendike, te olyan vagy, mint egy lepke. Repülsz, szárnyalsz, egyszer csak puff, le­csapnak!” Igen, így van. De aztán megrázom a szárnyaimat, és újra fel­repülök. Ha túl magasan szállók, a barátom visszahúz a földre. Kezében a zsinór.

Next

/
Thumbnails
Contents