Új Szó, 2018. május (71. évfolyam, 100-124. szám)
2018-05-26 / 120. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2018. MÁJUS 26. IE TÁRCA A SZALONBAN Németh Zoltán Nem hiányzott semmi A vonat szinte észrevétlenül suhant át a tájon, bár mindent elkövetett, hogy felhívja magára a figyelmet. Zakatolt, fújtatott, kattogott, a kanyarok előtt élesen, csikorogva fékezett, az átjárók előtt hosszasan fütyült. Közvetlenül az ablaknál ült, az étkezőkocsiban, a kiadós ebéd után, sörösüveggel és félig töltött pohárral. Most jött a tegnapi tárgyalásról, elegáns zakóban, elvileg semmi dolga nem akadt, nézte a fákat, mezőket, az elsuhanó piros háztetőket. Miért van az, hogy a hajléktalanok szinte minden város határában éppen a sínek mentén építik fel kalyibáikat pléhdarabokból, keménypapírból, koszlott matracokból, ágakból? - gondolta. Pest határában egész hajléktalantábor nőtt ki a sínek közti senkiföldjén, Brünn és Ostrava mellett a sínek alatti, fával benőtt árokban húzódtak meg a bódék, Pozsony előtt a vágányok menti elhagyott, romos, talán egykori vasutasházakba fészkelték be magukat. Valahol Csehországban járt, pontosabban a morva-szlovák határon, és épp a söröspohárba kortyolt, amikor az ágak takarásában megint csak észrevett egy szánalmas kulipintyót. Lakói, ha voltak, valószínűleg annyira megszokták már a vonatok ide-oda dübörgését, hogy fel sem figyeltek a nemzetközi gyors zihálására. Néhány kilométer után a vonat lassan fékezni kezdett, ő pedig lassan végigitta a sörét, akkurátus mozdulatokkal kivette zakója zsebéből pénztárcáját és iPhone-ját, az étkezőkocsi asztala alá csúsztatott utazótáskába rakta. A vonat óvatosan megállt, ő pedig elegáns Massimo Dutti cipőjében kilépett a peronra. A táska ott maradt az étkezőkocsi asztala alá lapulva, és mint a tárgyak általában, még nem fogta fel pontosan a dolgok értelmét. A kettejük közti kapcsolat végzetesen megszakadni látszott azáltal, hogy nem az aluljáró felé vette az irányt, hanem egészen a peron végéig sétált, majd - mintha hirtelen ödettől vezérelve - a sínek közé lépett. Körülbelül háromszáz métert lépegetett a nyílt terepen, teljes észrevédenségben, a sínpárok közti vasbeton aljakon, majd a pályaudvarról kiérve lefutott a sínpálya alattí árokba, virágzó akácfák, bodza- és csipkebokrok, csalántelepek közé. Gránitkék Pierre Cardin-zakója több helyen felfeslett, amikor egy tüskés ág visszacsapódon: a karjára. Óvatosan kerülgette az ágakat, és valami hiheteden tágasság és mélység fogta el a lelkét így, hogy mindkét keze szabad volt, és a ruháján kívül semmilyen tárgy, külső protézis, eszköz nem határolta. Két és fél kilométer után megtalálta az összetákolt viskót. Izzadt volt, szomjas, újra éhes. Lefeküdt, várta a sötétet, és azt találgatta, ki lesz az első emberi és melyik az első állati lény, akivel találkozni fog. Talán egy őz, talán patkány, esedeg róka vagy borz. A sötét beálltával hideg lett, remegett az egész teste, de aztán elaludt. Az asztalra helyezett Macbook Air megremegett, amikor a Hranice na Moravé-i állomáson lefékezett a vonat. Totális baromság, gondolta, idióta széplelkek ábrándozása, hiteltelen történet. Viszonylag jól ismerte a hajléktalanokat, a szerencséden, lecsúszott, mosdatlan, messziről bűzlő, elviselhetetlenül izzadságszagú, áporodott, ápoladan, olcsó pálinkától vagy kannásbortól tántorgó, bordó, lila, sőt elfeketedett lábszárú, tetves, kukában, szemétkosarakban turkáló, a földről felszedett csikket elszívó páriákat, emberi roncsokat, akiket megvet, kerül a többség, fiatal suhancok rugdossák és felgyújtják, és még a társadalom empatíkusabbja is zavarba jön, mert nincs rá készlet, minta, megoldás, energia, idő, mit (Fotó: Shutterstock) is lehetne és kellene kezdeni ezzel. Hogy egy középosztálybeli szereplő kilépjen megszokott, viszonylag kényelmes életéből, és beleálljon egy másik életformába, amely ráadásul csak külső, avatadan nézőpontból „szabad”, hiszen dehogyis szabad, egész létezésünk biológiai kényszerei, az evés, ivás, alvás, tisztálkodás, a test kényszerítő mechanizmusai szavaznak bármiféle szabadság ellen, nos hát, mit kapna cserébe egy ilyen életmódváltás következtében? Nem inkább valamiféle elhalasztódó öngyilkossági kísérletként foghatnánk fel? Önsorsrontás? Lenne ennek logikája? Mit nyerne azzal, hogy máris bomló testként befeküdne egy rongyokkal bélelt viskóba? Esedeg éjjel, álmában megfojtaná két drogos csavargó. Elhanyagoltan, orvosi felügyelet nélkül hány hétig húzná? Negyven után a gyógyszerei nélkül szinte a korosztály fele hónapok alatt elpusztulna. A protézisei nélkül. A szeretet nélkül. Otthon nélkül. Fedél nélkül. Míg ezen gondolkodott a laptop fölött elnézve, a távoli domb tetején egy tekintélyes vár romjai, az üvegen át kitárult a napfényes táj, már a következő állomás nevét mondta be az udvarias kalauznő. Lassan végigitta a sörét, zakója zsebéből az étkezőkocsi asztala alá rakott utazótáskába csúsztatta telefonját, laptopját és pénztárcáját. Kilépett a peronra. A peron végéig sétált, majd a sínek közé lépett. Körülbelül háromszáz métert lépegetett a nyílt terepen teljes észrevédenségben a sínpárok közti vasbetonaljakon, majd a pályaudvarról kiérve lefutott a sínpálya alatti árokba, virágzó akácfák, bodza- és csipkebokrok, csalántelepek közé. Gránitkék Digel-zakója több helyen felfeslett, amikor egy tüskés ág visszacsapódon a karjára. Valami hiheteden tágasság és mélység fogta el a lelkét, hogy mindkét keze szabad volt, és a ruháján kívül semmilyen tárgy, külső protézis, eszköz nem határolta. Két és fél kilométer után megtalálta a viskót. Izzadt volt, szomjas, éhes. Lefeküdt, várta a sötétet, és azt találgatta, ki lesz az első emberi és melyik az első állati lény, akivel találkozni fog. A sötét beálltával hideg lett, remegett az egész teste, de aztán elaludt. A család két héttel később kapta meg az utazótáskát, benne a telefonnal, laptoppal, pénztárcával, iratokkal. Nem hiányzott belőle semmi. LAPAJANLO Mozgó Világ 2018/5 Václav Havel volt tanácsadójának, Jacques Rupniknak A liberalizmus válsága Közép-Európában című tanulmányával indul a Mozgó Világ májusi száma. Farkas Zoltán, Vásárhelyi Márta és Rab László naplói szubjektív utak a kétharmadig, március 8-tól április 8-ig. Ezt a blokkot követi Bán Zsófia az idei könyvhéten megjelenő novelláskötetének címadó novellája, a Lehet lélegezni'. Radnóti Sándor tanulmánya, A lét és a semmi pedig részlet egy készülő táj-filozófiai könyvből. Markó Bélától, Miklya Zsolttól és Vörös Istvántól közöl verseket a lap. A Hónapló rovat szerzői: Dalos György, Hargitai Miklós, Lángh Júlia, Végei László és Parászka Boróka. Révész Sándor Harari kultuszkönyvéről a Homo Deus-tó\ ír, Csepeli György a Szólíts a neveden című filmről. Kántor Péter a 85 éves Konrád Györgyöt köszönti. A -ról, -ről rovatban Pető Iván Moritz Föllmer A Harmadik Birodalom kultúrtörténetéről, Almási Miklós Kelemen János Lukács György racionalizmusároí, Papp Sándor Zsigmond Richard Flanagan Egy tenyér, ha tapsol könyvéről közöl kritikát. Mélyi József a Ludwig Múzeumban június 24-ig látható Permanens forradalom című kiállításról ír, Csengery Kristóf Liszt Ferenc Zarándokévek - Farkas Gábor zongorajátékáról, Fáy Miklós pedig Bodó Viktor rendezéséről, A szecsuáni jólélekrőA. Győrffy Iván filmkritikája egy magyar fekete komédiáról, a Lajkó - Cigány az űrbentőí szól. László Ferenc írása Csintalan Sándor tévésről zárja a gazdag blokkot és lapot, (sz) Zohin. V *■*«*£*) ulot^ hbn*l>W>l) * vAluatM ’“p^’1Wn rIi>6» ‘ yrrss*'- «-—“sv" MikWfc. Mikló« • Jélia . • JSS•VTM. frrVnr Ivón * ^ FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Aranycsepp I. / La Petite Afrique A párizsiak azt mondják, a Gare du Nord és a Gare de l’Est környéke a legveszélyesebb a városban (már ami a belső Párizst illeti), a 2-es metró vonalán lévő Barbés- Rochechuart, La Chapelle és Stalingrad megállók környékén pedig nem tanácsos éjjel egyedül mászkálni. Épp ide tartunk most, igaz, kora délután van. A Blv Barbesen haladunk, a Sacré Coeur mögött, ahová a turisták már nem csorognak le - szerencsére - a Montmartre dombjáról. A bal oldal már a quartiere de la Goutte d'Or, azaz Aranycsepp negyed. Hatalmas a tömeg, mintha csak valamiféle népünnepély lenne, mindenki siet valahova, kisebb csoportok ácsorognak a járdaszegélyen, pöfékelnek, dumálnak, mindenki árul valamit, akár a járdán kiterített pokrócon, akár a nyitott üzlet előtt álldogálva - mérget vennék rá, hogy itt lehet a legolcsóbb - s nyilván legócskább - cipőt venni a városban, már akár 5-7 € értékben. Annyira elvakít a nap, hogy a házak homlokzatát sem látom, azt hihetném, Afrikába csöppentem: többé és kevésbé sötét bőrű emberek forgatagában Nyugat-Afrika tarka női viseletéi, vagy thobet és jubbát viselő magrebi férfiak tűnnek ki az utcai viseletek hétköznapiságából, amelyekkel a városban máshol is találkozunk - csak épp kisebb koncentrációban, A negyed, helyén valaha La Chapelle falu szőlőskertjei voltak, a 19. század közepén kezdett beépülni, nevét is az itt termelt borról kapta, a szüreti mulatságai pedig elég kétes hírnek voltak. Mindig is szegény munkásnegyed volt, tele kelet-európai, spanyol, olasz bevándorlókkal, a dekolonizáció időszakában leginkább kongóiak jöttek, majd a hatvanas években magrebiek, főként algériaiak a háború után. A nyolcvanas években a frankofon nyugat-afrikai bevándorlók domináltak. La Petite Afrique, így nevezik ma a negyedet. Elkanyarodunk a Rue Dejeanra, itt kezdődik az a piac, amelyen egész Afrikából kapunk árut, ízeket, illatokat. Sózott és hűtött halak, ismerős és teljesen beazonosíthatatlan gyümölcsök és zöldségek vesztegelnek a standok ládáiban, különféle ételek, illatos pálmalevélbe csomagolt, ki tudja, miféle finomságot rejtő étkek, fűszerek, nyárson sütött bárány (ilyet néha Szarajevóban is látni), ürüfejek (állítólag tuniszi ételkülönlegesség), sőt, élő csirkét is lehet venni. A városban talán e negyedben a legmagasabb a gentrifikáció, az itt lakók több mint 40%-nem tősgyökeres, s a lakosság ádagéletkora is a párizsi ádag felett van. Az ádagkereset persze jóval az alatt. Megyünk beljebb és beljebb, ritkul a tömeg kószálunk az utcákon, tarka nyugat-afrikai kelmékben pompázó kirakatok, parókákat és borotválást kínáló fodrászatok, élelmiszerüzletek Togo, Elefántcsontpart, Haiti ételeivel és fűszereivel, könyvesboltok francia és arab könyvekkel. Fehér emberrel ritkán találkozni, de mindez nem sokat számít, nem érzékelni semmi veszélyt. Ami persze nem azt jelenti, hogy nincs bűnözés, csak pusztán annyit, hogy a tényeket nem kell xenofób elfogultságokkal fűszerezni. Van itt minden, kóser étterem (Chez Guichi) a halai élelmiszer mellett, a kapedlit viselő étteremvezető az arabul beszél a tunéziaiakkal az resti előtt. A negyed zsidó közössége is átformálódott: a kelet-európai, főként a kisinyovi pogromot követő menekültek telepedtek meg előtt, ' - majd az algériaiakkal, tunisziakkal, marokkóiakkal érkező szefárdok. így alakult a közeli zsinagóga, a Kedouchat Lévi közössége is a Rue Doudeauville-en. Az együttélésnek persze megvannak a nehézségei. A Sátán (Azazel, Iblisz) elkeveredik a népek között. 2006-ban a marokkói zsidó felmenőktől származó 23 éves, mobiltelefonokat árusító lián Halimit egy gengsztercsapat azt hívén rabolta el, hogy minden zsidó gazdag s így zsarolható. Halimi háromheti kínzás után belehalt sérüléseibe. Az eset a gang neve után laffaire du gang des barbares címen híresült el. Vajon számít-e a barbár gonosztevők származása, nyelve, nemzetisége, sőt vallása - már ha egyáltalán lehetséges vallás, mely az igaz helyett az aljast hirdeti? A kérdést az utóbbi évek párizsi borzalmas neo-antiszemita támadásai után is feltehetjük Ugyanis nemcsak a Kedouchat Lévi közössége fogyatkozott meg az utóbbi időben, a francia zsidók aliázása általános jelenség - s említsük meg a támadások nem itt, a 18. kerületben történtek A „Je suis Charlie” szlogenjét az El AI járatára egyirányú repjegyet foglaló zsidók maliciózusan „Je suis parti”-ra cserélik („elmentem”). Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
