Új Szó, 2018. május (71. évfolyam, 100-124. szám)
2018-05-19 / 114. szám
___________________________________SZALON ■ 2018. MÁJUS 19.____________________ TÁRCA A SZALONBAN Csillag Lajos Húsvét Hongkongban III. A nyámtól tudom azt is, hogy a fodrászunkat Jucinak hívják. Felkészített, hogy tudjak magamnak időpontot kérni. „Pénteken gyere! - mondta a telefonba. - Délután egyre, az teljesen üres nálam.” Valamiért képtelen voltam elhinni, hogy Jucinak hívják, de anyám szerint ezen nincs mit csodálkozni, elvégre a filmekben minden fodrászszalonra jut egy Juci. Időben érkezem. Fogalmam sincs, hogy sikerül, mivel az utolsó pillanatban jutott az eszembe, hogy szeretnék hajat mosni előtte. Még vizes a hajam, amikor leültet a székbe a tükör elé, és fésülni kezdi a hajamat.- Tényleg semmire se emlékszel? Tartsd így a fejed!- Már néhány dolog úgy felvillan néha, tudod - válaszolom mindkettőnk tükörképének.- Istenem, istenem! - sóhajtja, és a fejét csóválja. - Azért ez már milyen dolog! Nagyon lenőtt a hajad is.- Hát, látod - vonom meg a vállam szinte együttérzően.- És engem se ismersz meg? - kérdezi ugyanúgy hitedenkedve, mint anyám aznap a kórházban, mikor felébredtem. — Dehogynem! - válaszolom. - Te vagy a Fodrász Juci! Erre hangosan felnevet, a fésülést is abbahagyja. A csuklójával megvakarja az orrát és aprókat fújtat, mintha néhány apró hajszál ingerelné tüsszentésre. Az ollóért nyúl, és már a két ujja közé csippenti egy tincsemet, amikor hirtelen megdermed egy pillanatra. — Rakok neked mehrt a hajadba, hallod, mit szólsz? - mosolyodik el, és rám néz. Hátrább hajol, úgy igazgatja a hajam, hol oldalt, hol pedig középen választja el. - Szerintem jó lesz. Ülj át oda! - mondja, és az egyik fejmosótálra bök. Szerintem irtó rosszul fog állni, de szó nélkül átülök. Ugyanabban a pillanatban engedi meg a vizet, ahogy hátradöntöm a fejemet. Az egész alig tan pár percig, egy törölközőbe csavarja a fejemet, majd félreültet az egyik székbe.- Mindjárt kifújatom, jó? - mondja lelkesen, miközben egy idős hölgyet ültet a fejmosótálhoz. Né* mán bólintok és az előttem lévő asztalkáról elveszek egy színes magazint. Jobban megnézve egy német utazási iroda lejárt katalógus az. Unottan felcsapom, a dupla oldalon pedig egy ismereden város képe terül el. A fotót köröskörül cseresznyefavirágokkal díszítették. Azt írja, „Töltse a húsvétot Hongkongban!”, meg valamit a szakmákról, de azt már nem tudom lefordítani. — Tavaly volt ott a gyerek - mondja Juci a fejmosótál mögül. - Bécsből repültek, nem is tudom, hogyan intézték el. Lapozok, és a következő oldalon egy park képe látható, a parkban pedig négy-öt méterre egymástól éppen virágzó szakurák, amik alig hullattak még a szirmaikból. Mindkét oldal rózsaszínben úszik, nekem pedig eszembe jut, hogy mindig úgy teszek mások előtt, mintha utálnám ezt a színt, pedig ha valamit igazán szeretek formázni, azok a rózsaszínű marcipánrózsák. Marcipánrózsákat pedig, azt hiszem, jó ideje nem kér már senki a tortára, sejtem is, hogy miért. Pedig piszok jó marcipánrózsákat csinálok, szerintem. Megkérdezem Jucit, hogy szerinte milyenek a marcipánrózsáim.- Piszok jók! - felek és leöblíti az idős hölgy fejéről a sampont.- Meg is eszed őket? - kérdezem és az asztalra dobom az összehajtott katalógust.- Senki se eszi meg azokat, hallod - mindig félre van rakva, amíg ki nem szárad és be nem lepi a por, de nem, senkinek sincs szíve megenni a rózsáidat. A legtöbb ember nem eszi meg a marcipánrózsákat, mint ahogy a legtöbb ember se jut el Hongkongba, hogy megnézze, hogyan virágoznak a szakurák minden húsvétkor. Azt hiszem, nem is akarják látni.- Jöhetsz - mondja Juci halkan, és lazán kitárja felém egy pillanatra a karját. Megint leülök a tükör elé.- Miért nem eszed meg a rózsákat? - kérdezem, a hangom pedig furcsának, idegennek tűnik.- Mondom, hogy nincs szívem, ki tudja, mennyit dolgoztál vele - válaszolja és szétbontja a törölközőt a hajamon. Azt hiszem, egyáltalán nem tart sokáig megformázni egy rózsát. Csak tippelek, de szerintem az pont annyi idő, mint ami alatt úgy legalább háromszor vagy négyszer virágba borulnak a cseresznyefák Hongkongban. LAPAJANLO munkáinak többnyelvű világát bemutató esszéje, Az ismeretlen tükre. Danilo Kis nyelvi szilánkjai. A tanulmányok sorát Jablonczay Tímea Száműzetés, melankólia, a nyelv idegensége Szenes Erzsi költészetében című írása zárja. Ezt követik Veres Erika versfordításai, aki Ahmet Hamdi Tanpinar Ősz, Egész nyáron, Eső és A(dd át a fénynek című műveit fordította magyarra. Tovább lapozva, ismét egy regényrészlet következik Szászi Zoltán A hajószakács fia és a náthás szfinx könyvéből, majd újabb versek, Zsoltár és Amfora címmel Feliinger Károly, illetve a Pótcselekvések és a Varratnyomok György Alida tollából. A folyóiratot Vida Gergely Változatok Agóniára című, Szalay Zoltán Felföld végnapjai novelláskötetéről szóló recenziója zárja. A lapszámot Szúnyog Júlia alkotásaival illusztrálták. Az Irodalmi Szemle legújabb lapszámainak bemutatására május 21-én (hétfőn) 19 órától a Pozsonyi Magyar Intézetben kerül sor. Mizser Attila főszerkesztő és Nagy Csilla szerkesztő beszélgetőtársa Szalay Zoltán író lesz, akinek tavaly a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg a Felföld végnapjai című kötete, (se) Irodalmi Szemle 2018/5 Az irodalmi és kritikai folyóirat májusi száma Szalay Zoltán Faustus kisöccse regényrészletével indul. Ezt követi Gagyi Judit Eszter két verse, A Hold túloldalán és a Csonka testek és Kormányos Ákos Muszáj Herkules és Pilinszky első szerelme című versei. A tanulmányblokkot Csehy Zoltán indítja a Michael Tarchaniota Marullus. Egy második generációs migráns költő a reneszánsz Itáliában című írásával; utána következik Magdalena Roguska Etel és identitás: Identitásépítési stratégiák a magyar származású transzkulturális író(nő)k műveiben címet viselő tanulmánya, illetve Orcsik Roland Danilo Kis FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Ramazan serif mubarek olsun „Je suis née ce marin, je m’appelle Mercy...” - ez a hülye dal szól a fejemben, míg a komor hajnalban szürkéllő Boulevard Pasteur-ön lépdelek a metró felé. Minden kihalt, megelőzöm a munkába igyekvőket. A tegnap előtti eurovision drinking night közösségi trash-szeánsza óta képtelen vagyok megszabadulni ettől az annyira bugyuta szöveggel megírt daltól, hogy még én is értem. A szójáték ellenére (mercylmerci) is látszik: idegen füleknek gyártották, direkt eurovízióra, s bár a dal felszínes, szép a politikai üzenet (a menekültek lélekvesztő utazása, a vízbe fúló gyerekek - „Je suis tous ces enfants que la mer a pris”). Úton a külvárosokon át a Charles de Gaulle reptér felé tér vissza a dal, a Goutte d’Or bevándorlónegyedének forgatagára gondolok, a petite Maghreb illataira, a petite Afrique noire színeire, a petite Inde ízeire. Az orgona hangjára, a gótikus Szent Bernát-templomra, a recitálás ritmusára Ganésa templomában, a szúraolvasás hangjára a me Myrha mecsetében. ,Am I missed the flight to Sarajevo?” Kérdezem csapzottan Ljubljanában a 8-as kapunál. Vajon lehetek-e migráns, ha az otthonom az időben jelen, a térben viszont hiány? Ott-hon leszek itt, itt-hon leszek ott. Hol. „Da l’znate kada ide autobus u grad?” Kérdi tőlem már Szarajevóban az aerodrom előtt egy muslimanka gyerekkel a karján. Kihajtogatom a centrotrans pénztárcámban őrzött menetrendjét - biztosabb, mint az internet! Rövid szabású fekete csadort hord, amilyent Boszniában nem használnak, még az újabb időkben sem, mióta előkerültek a helyi hagyományban ismereden hidzsábok, vagy a még újabbakban, az arcot is elfedő nikábok, amelyet a vehábiják hordanak. Ljubljanában szállt át ő is, a képlet világos, nyilván külföldre ment férjhez, talán valamelyik olajállamba s ramazánra hazalátogat. Mosolyogva gügyög a babához. utat rovom. Látni akarom a várost, lenézni az esti temető nisánjai és türbéi között fénylő hegyoldalakra, a morajló völgyre. Leereszkedem a Miljacka partjára. A bal parton lévő parkban a Vjecnicával szemben mióta elmentem egész sátorfalu alakult. Megérkeztek a menekültek Szarajevóba. Talán újabb útvonalak zárultak le? Nem értem. A hírekben egy szír magyarázza, (A szerző felvétele) Az utazás utáni bóbiskolást követő kávém szörpölgetem, amikor a nagy durranás keresztülhasít a városon. Felhangzik az esti imára (aksam namaz) hívó ezán. A Zuta tahiján eldördült az ágyú, s kezdetét vette ramazán hava. Az ágyú jelzi a napkeltétől napnyugtáig tartó böjt kezdetét és végét. Megújított hagyományról van szó: a szekularizmust pártoló szockós időkben nem szólt az ágyú. Mirza nem szereti a dörrenést, a háborúra emlékezteti, még akkor is, ha más a hangzása, mint a lehulló bombáknak. Nemsokára már Alifákovac régi-új temetőjébe vezető meredek Franciaországba akarnak menni - keserűen gondolok a Canal Saint-Martin északi felének ehhez hasonló sátortáborára. A párizsi bobok odáig már nem mennek. Világos, csakis a tranzitkényszer viheti őket egy ilyen girbegurba, hegyes-völgyes, alig működő országba. Bosznia Horvátországba nyúló szarvánál, Velika Kladusa parkjaiban már jó pár hete táboroznak. A helyiek visznek nekik élelmet, ruhát. A szarajevóiak közül ugyanis, ellentétben az eddigi tranzitzónák lakóival, jó páran tapasztalták, mit jelent menekültnek lenni. Je suis née ce matin. Fiatal férfiak beszélgetnek, megbámulnak, míg átvágok a Latinska cuprija régi török hídján, melyről lekanyarodva ölték meg Ferenc Ferdinándot. Talán épp idáig marad nekik valami otthonra emlékeztető szilánk, az ezán, a börek, fene tudja, gondolom, míg bevetem magam a Bascarsija dzsungeléba zajlik az élet, turisták és helyiek üldögélnek, eszemiszom. A bég dzsámijánál (a Gazi Husrev-begova dzamija Bosznia főmecsete) az udvar is csurig telt, megkezdődött az első ramazáni esti ima, a teravija namaz, az utcára néző rácsos ablakból figyelő turisták közé állok, hallgatom az ima dallamát, amelyet lebomlások követnek, de csak annyit értek, ramazan mubarek. Meg hogy Rahman, a Kegyes, vagyis, azaz Je mapelle Mercy. Egy menekült aszszony mosdatja gyerekét a sarki cesma (kútfő) vizében, műanyag flakonba vizet csapol. A helyi hagyomány szerint, aki a kút vizéből iszik, sosem felejti el Szarajevót, s mindig visszavágyik. „Razvukao kao hodza teraviju”, azaz elhúzta, mint a hodzsa a teráviját, mondják a bosnyákok az ima végeérhetedenségére utalva. Finom eső kezd szitálni. Nem az a hirtelen és nagyszermű, amely nappal jön, amikor a völgy felett viharrá verődnek össze a fellegek - ez igazi, lassú és tartós párizsi eső. A következő lebomlásnál hazafelé veszem az irányt. Három arabul beszélő ifjú halad el a dzsámi előtt, nejlonszatyrukból kilóg a papucs. Benéznek a rácsos ablakon, valami poént sütnek el, két kezét egyikük felemeli, majd továbbmennek. Ramazan Serif Mubarek Olsun. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
