Új Szó, 2018. május (71. évfolyam, 100-124. szám)
2018-05-12 / 108. szám
20 SZALON ■ 2018. MÁJUS 12. www.ujszo.com A nemzetközi helyzet egyre fokozódik (Lukács Zsolt karikatúrája) HADITUDOSITASOK (Képarchívum) Transzban Kellett nekem haditudósítani! Már fel se merek menni a fészbukra, nemhogy még én mentsek ki civileket az idegen ajkú dezinformátorok gyűrűjéből. Pedig mekkora volt a szám, ugye? Hogy eljött a mi időnk, a hidegháborús generációé! Itt a fordítók digitális reneszánsza! Elkapkodtam a dolgot, nemzeti hátországomra nem gondoltam. Pedig onnan jött a letorkolás: „Külhoniként nem ismerheted a magyar valóságot.” Hm. Talált. Ebből a mondatból például a tagadáson kívül semmit se értek. Nyelvtanilag persze megvan (rejtett alany, állítmány), de az értelemkereső motor üresben jár a fejemben. Vajon az övében mi járhatott, amikor azért tepert fel a világhálóra, hogy egy úgymond külfölditől visszaszerezze a magyar valóságot? És miből gondolja, hogy odaadom neki? S ha már nyelvújítás, miért nem külország (Fogarasi)? És miért lennék én exoticus (Helmeczy), amikor itthotws (Dugonics) vagyok a földön, aminek született polgárja vagyok? Bár kissé orthodox nyelvi ízlésű, mert Vörösmartyval értek egyet: „angolhoni, némethoni tűrhetök, mert a szónak első része a másik szó törzsökös értelmével (hon=heimath) semmi ütközésbe nem jő. De mily képtelenség a külhon, külhoni!” Abban viszont igaza van a belországi kollégának, hogy az aktuális belhoni kérdésekben kissé járadan vagyok. Nincs tévém, se plakátkampányom. Csak a Pátriám mondja a honi híreket. Dénesd-Torcs-Misérdnél torlódik a forgalom, és már tárcsázzák is a közlekedési minisztert, hogy tessék intézkedni. Magyarul. Mert mink ittend úgy szoktunk beszélni a valóságról, igaz, kicsit tótosan, de a lényeg, hogy ércsük egymást. Egyelőre. Szarkazmus, tudom, de mindig idegállapotban vagyok (Mónikashow), ha piszkálják a nyelvhatárvédő abtájlungomat (anyu). Közéjük születtem, ott kaptam meg a hidegháborús kiképzés alapjait a 70-es években. A szomszéd városba jártunk alapiskolába (Jakab István), a nyelvhatár szlovák feléről érkező munkásbuszra szállt fel reggelente iskolatáskás különítményünk. Nem szerettük. Rossz volt anyu-apu nélkül belépni egy idegen világba, ráadásul nyelvjárásiba, amiből az iskolai nyelvtudásunkkal édeskeveset értettünk. Zsörtöltek velünk, ha tülekedtünk, ha csiviteltünk, ha leültünk - mindig volt valami bibi. 30 kilométerrel korábban keltek, mint mi, morcosak voltak, bóbiskolhatnékjuk volt. Ebben a szlovák melósbuborékban utazva vezetett számunkra az út a magyar iskolába. Többségi magyar közegből többségi magyarba. Utólag úgy látom, hogy testre szabott feladat volt nekünk ez a tízperces menetidő. Kisebbségi létezés - tízévesnek tíz percben. Idővel aztán ügyesen kivágtuk magunkat ebből a nyelvileg ellenséges buborékból: megnőttünk. Gimnazistaként már válltáskásan ácsorogtunk a munkásosztály fölé magasodva, és ha mégis beszóltak nekünk a zsinatért, beindult az érdekérvényesítés, adtuk az ívet rendesen (Jaffas Gyuri). Irodalmi szlovák nyelven. Hogy máshogy? Azt tanultuk az iskolában. És hatott! Még a magázás is kijárt nekünk, pedig érettségin innen voltunk még. Beállt az egyensúly, elpárolgott a frusztráció, helyükre kerültek a dolgok: a munkások szenderegnek, a gimisek duruzsolva okosoznak, mindegy, hogy milyen nyelven. Nincs többség, nincs kisebbség. Utasok vannak. Nekünk, peremvidékieknek persze könnyű. Korán kezdtük az ismerkedést azzal a gondolattal, hogy szülemi bárhova lehet. Szoktunk is, jelenleg több mint hétmilliárdan élünk ezzel a lehetőséggel. És mindnyájan — kivétel nélkül - egy életen át erről az úgynevezett valóságról próbálunk valamiféle képet alkotni a rendelkezésünkre álló egy darab elménkben. Mindenki a maga módján, de ami biztosan közös bennünk, hogy ennek a világmodellnek az anyanyelv is szerves része. Tehát ha valaki az én valóságétzékelésemből valamit ki akar iktatni (pl. a magyart), akkor valójában az én neuronhálózatomat cincálja. És akkor én ne sikítsak? Megmutassam, milyen az? Visszacincálhatok? Lenne ödetem. Ezt a törvényszerűséget ugyan meg lehet interpellálni (Mikszáth), de a világ három harmada se tud rajta változtatni. Ahogy a gravitáción sem. Bár ki lehet próbálni. Tessék törvénybe iktatni a kétharmados gravitációt, hátha megdumálható a valóság, legalább a magyar. Aki nyelvileg homogén környezetbe született, mindenhova ezt az igényét viszi magával a fejében. Megszokta, hogy sokan van, hogy mindenki az ő anyanyelvén fedi le a valóságot, és hogy neki ehhez a komfortérzethez joga van. Ez a tipikus többségi gondolkodás — akármilyen nyelven van is behuzalozva az elmében. Egyszer már nekem is sikerült többségi transzba esnem. Kassáról Stószra váltottam jegyet, hogy megnézzem a Fábry-emlékházat. Amikor elindult a busz, még mindenki szlovákul beszélt, Mecenzéfhez közeledve (exállamfőnk szülőhelye) már egyre sűrűbben kavarogtak az örgönmörgön-félék a nyelvi buborékban. Amikor pedig már a buszsofőr is (hivatalos ember!) ezen a madárnyelven kezdett csivitelni a felszállókkal - bepánikoltam. Rossz buszra szálltam fel? Elraboltak? Pedig tudtam a márnákról. Az elmélet megvolt, csak zsigerileg nem volt kigyakorolva. Még jó, hogy nem hördültem fel - én, a vox humana népének leánya -, hogy: Na Slovensku po slovensky! Amire jogosan vághatta volna a képembe egy mánta, hogy: ío si, Madár? Legszívesebben én is ezt kérdeztem volna odaáti kritikusomtól, de félreértett volna. Még egy harcedzett fordító se tud belekódolni egy ilyen sokrétegű, valóságtól átitatott kontextust a nyelvtanilag egyszerű mondatba. Fordítani csak egy bizonyos határig lehet. Ezen a határon túl már csak abban lehet bízni, hogy odabent (elmében) valahogy mégiscsak megfordulnak a dolgok. Hizsnyai Tóth Ildikó A HÉT SZEMÉLYISÉGE Szilágyi Zsófia A héten zajló cannes-i filmfesztiválon az egyeden magyar film Szilágyi Zsófia Egy nap című filmje, melyet szerdán mutattak be - mind a kritikusok, mind a közönség szerette a Kritikusok Hete versenyprogramjában induló alkotást, amely egy háromgyerekes anyuka (Szamosi Zsófia) egy napját követi végig. A hétköznapok során, a mindennapos gondokkal küszködő anya helyzetét érzékenyen mutatja be a film. (ú) fffrfffffffffffffrrfffffr Ul Ul Ul Hl Hi Ul tt MT HI HI lit M IM <M Hl Hl Ut Hl Hl UI m <A> Hl lü A HÉT ESEMÉNYE És Orbán Viktor újra miniszterelnök lett. 1989 novemberét követően egy rövid interjút adott a Szlovák Televízió egyik kultúrműsorának. Az enteüektüel szakállas, ifjú politikust a fiatal politikusgeneráció tagjaként mutatták be, aki a nyugati liberalizmus követője és a régi, totalitárius rendszertől érinteden figura. Bő negyed évszáddal később ugyanaz a személy - immár konzervatívként - Brüsszel ellen lázad, a nemzeti értékek mellett áll ki, a hatalmi gyeplőt szorosan tartja. Bár óvatosan kell ítélkezni, mert nem könnyű, annyi terhet cipelni, amennyit a magyar választól kap. Érdemes azonban megnézni a magyar választások történetének alakulását: még soha nem került sor előrehozott választásokra. Háromszor nem töltötte ki miniszterelnök a megbízatási időszakát - Antall József elhunyt, Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc pedig lemondott. Ehhez képest a cseh kormányok története sokkal izgalmasabb: a tizennégyből csupán három kormány töltötte ki négyéves mandátumát. Előfordult, hogy egy-egy kormány idejekorán befejezte, vagy mások meg sem kapták a bizalmat. Topolánek - Babishoz hasonlóan - a képviselők többségi támogatása nélkül kormányzott. Két alkalommal pedig hivatalnokkormány vezette Csehországot. Fölidézhetjük, hogy 1989-ben mindannyian a startvonalon toporogtunk, s azt gondoltuk, hogy a demokráciát nem kell tanulnunk. És ma látjuk, hogy mindenki másképp képzeli el, máshogy viszonyul hozzá. És mi a helyzet a szlovákokkal? A negyedszázados ftiggedenségünk ideje alatt több mint öt évig Meciar, és több mint tizenkét évig Fico kormányzott. Ez együtt több mint tizenhét éves önkényes kihasználása a politikai és gazdasági hatalomnak. Mi köd össze ezt a három, első ránézésre eltérő történetet? Az az érzés, hogy a posztkommunista választónak nincs kedve vagy elszántsága többet akarni, és kevesebbet engedélyezni a politikusoknak. MÁRIUS KOPCSAY a TASR hírügynökség munkatársa A hét legfontosabb magyar eseménye a régi-új miniszterelnök eskütétele. Orbán Viktor kormányfőként negyedik ciklusát kezdi, zsinórban a harmadikat, először 1998-2002 között állt négy évig az ország élén. 12+4 év a végrehajtó hatalom élén, erős kvázi kancellárként nem elég a rutinban és tehetségben a magyar mezőny fölé magasodó veterán politikusnak: tettvágya és ambíciói új inspirációkra találtak a nemzetközi pályán, a migráció európai ügyében kivívott jelentős szerepe új lendületet ad karrierjének, amint beiktatási beszédében ez kifejeződött. Orbán Viktor ugyanis nem egy ciklusra tervez, hanem 10-12 évre még 2030-ig, vagyis becsvágyához kevés, ha az általa vezetett Fidesz 2022- re 16-16-os döntetlenre hozza a rendszerváltás óta ellenzékben, illetve hatalomban töltött időt. A kormányfő a következő bő évtized végére az öt legjobb életminőségű EU-s ország közé vezetné a magyarokat, mely ígéret a makroadatok, illetve a biztonságérzet területén teljesíthető elsősorban. Stratégiai tervei középpontjában áll a különleges lengyel szövetség, Budapest erősítése, a kultúra elsődleges összetartó szerepe, a külföldi beruházók vonzása, s a demográfiai trendek megfordítása. A miniszterelnök világképe Magyarország mozgásszabadságát a multikultinak adott hadüzenettel növelné. Vízióinak otthon egyelőre nincs kihívója, alternatívája: amíg Kunhalmi Ágneseket lát az ellenzék vezetéséről álmodozni, nyugodtan törölheti szótárából a belpolitikai izgalom kifejezést. A hét legkomolyabb nemzetközi hírei Donald Trump amerikai elnökhöz köthetők: az USA kivonul az iráni atomalkuból, s a szankciók útjára lép, miközben megvan a Kim Dzsongunnal tartandó csúcstalálkozója helye és időpontja. Két front, két taktikai fázis: előbb tehát a harc, hogy utána jöhessen a megegyezés.
