Új Szó, 2018. május (71. évfolyam, 100-124. szám)

2018-05-12 / 108. szám

www.ujszo.com I 2018. május 12. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 A szabadság pillanata Talán volt, aki észre sem vette, hogy a rohanó buszban nincs sofőr E gyszer írtam egy gondol­kodó villamosról, azaz Viliről, akinek az volt a vágya, hogy sínfutásban induljon az olimpián. Olvasók közt járva kiderült, hogy szeretik Vilit, sőt, az egyik kedves vendéglátó el­mesélte, milyen emlékeket ébresztett benne a történet. Brünnben járt egyetemre. Egyik este, valamelyik kiskocsmából ha­zafelé indulva felszálltak a fiúk a vil­lamosra. Jókedvükben hangosan da­­lolgattak. Aztán az egyik gondolt egyet, és beült a hátsó, üres vezető­fülkébe, s mindig, amikor az elülső fülkében ülő villamosvezető gyorsí­tott, akkor ő fékezett. Ezt többször is megcsinálta, fokozva a srácok egyébként is remek hangulatát. Az­tán egyszercsak megállt a villamos, méghozzá olyan helyen, ahol nincs is megálló. Kinyílt az ajtó és rendőrök szálltak fel. Ez még a szocializmus idején történt, akkoriban a felbukka­násuk még nagy ijedelmet tudott kelteni. A srácok is megszeppentek. Mi történik itten, kérdezte a rend őre. Semmi, semmi, dadogták a fiúk, az­tán egy idősebb cseh útitárs mentette meg őket. Nem történik itt semmi, mondta, csak a „ho§i” egy kicsit da­­lolgattak. Hát ehhez vajon mit szólt volna a Vili, kuncogott még annyi év elteltével is a történet mesélője. Csakhogy az élet, mint oly sok­szor, most is felülkerekedett a kép­zeleten. Úgy látszik, ma már némely buszok is gondolkodnak. Sőt, az én Vilimtől eltérően szabad akaratuk van, ugyanis egy hete a lakóhelye­men, Pozsonyhidegkúton, a hajnali órákban egy pihenő busz fogta magát és elindult. Ment árkon-bokron ke­resztül, robogott ellenirányban, aztán áttépetett az amúgy forgalmas útke­reszteződésen (ahol egyébként a Vili is közlekedik a maga méltóságteljes, sínreszabott döcögésével), elvágta­tott a piac mellett, és 350 méternyi felszabadult (vagy őrült?) rohanás után a park zöld füvén parkolt le, mint aki legelni akar. A közlekedési vállalat feliratokkal ellátott fotókon dokumentálta az önjelölt vágtázó nyomait. Például: „A sofőr nélküli busz okozta rendetlenség az utcán”. Olyan jópofán hangzik, mint amikor egy gyermek engedetlenkedik. Ott a busz is, az egyik képen szégyenlősen elrejtve arcát a lombok közé, a mási­kon meg csak a háta van, de hiába akar elbújni, mindenki látja, hogy ő a nyolcvanhármas. Persze könnyű nekünk kedélyes­­kedni, nekünk, akik szabad akarattal születtünk. A mi kormányunkat a sa­ját kezünk fogja, ezzel együtt sokszor rohanunk a vesztünkbe. Ebbe most a busz is belekóstolt. De szerencséje volt. Meg nekünk is, akik itt lakunk, hiszen senkinek semmi baja nem történt, s maga a busz is megúszta egy-két karcolással. Aránylag oko­san választotta meg a szabadság pil­lanatát. Aki fél hatkor kikukkantott az ablakon, s látott egy rohanó buszt, észre sem vette, hogy nincs benne sofőr. Aki meg igen, azt hihette, hogy még mindig álmodik. Alaposan megkésett főügyészi látlelet MÓZES SZABOLCS M ár nemcsak az elemzők és szakértők, illetve az ellenzék, hanem a főügyész szerint is romlott a rendszer. Jaromír Ciznár felébredt. Beteg rendszer, amely a gazdák tönkretételét szolgálja. Amiről tudniuk kell a működtetőknek, hiszen éveken keresztül épült ki, nem egyik napról a másikra. Nagyjából így foglalható össze a fő­ügyész hét közepén tartott expozéja, amely során erős szavakkal írta le, mennyire bűzlik az agrárdotációs rendszer. Jaromír Ciznár tette ezt a bejelentést az után, hogy Kelet-Szlovákiában személyesen találkozott a megkárosított gazdákkal. Olyan is van köztük, akinek a rendőrök korábban csak annyit mondtak: ha már tízszer egymás után sikertele­nül tett feljelentést, tegye meg tizenegyedszer is! Ha ezeket a vádakat egy ellenzéki politikus fogalmazná meg - aki­nek gyakorlatilag munkaköri kötelessége kritizálni a kormányt -, vagy egy kommentátor, elemző, a kormánypárti politikusok szokás szerint legyintenének. Ám ezúttal a Smer által 2013-ban megválasztott Ciznár mondott lesújtó kritikát. Ezek után senki sem tehet úgy a kormányol­dalon, mintha semmi sem történt volna, csak pár elégedetlen hőbörgő panaszkodik. Ennek ellenére ne legyenek illúzióink, Gabriela Mateöná ugyanúgy marad a helyén, mint az összes sáros miniszter. Pedig a földművelésügyi tárcavezető felelőssége hatványozott. Nemcsak azért kellene távoznia, mivel politikai értelemben 2016 óta felelősséget visel az ágazatért, hanem azért is, mert a főügyész által betegnek nevezett rendszer kialakításában korábban a Szlovák Földalap igazgatójaként aktívan részt vállalt. Itt érdemes egy rövid kitérőt tenni az ellenzékhez, amely több héttel a mezőgazdaságban elhatalmasodó visszaéléseket feltáró riportok után kezdte el gyűjteni az aláírásokat a Matecná leváltását megcélzó parla­menti ülés összehívására. Egy ilyen ülést már régen össze kellett volna hívni, Ciznár kritikája a sokadik szög a miniszter politikai koporsójá­ba. Míg az elmúlt években az oppozíció szinte táboron belül versengett abban, melyik minisztert hányszor akarja leváltani - nem ritkán a nyilvánosság számára értelmezhetetlen okokból -, az utóbbi két hó­napban elaludt. Robert Kalinák parlamenti leváltását akkor kezdemé­nyezték, amikor már tárgytalanná vált, Robert Fico menesztését szin­tén, most pedig Matecnával vártak túl sokáig. Az odáig rendben van, hogy az ellenzék nem akarta lenyúlni a tüntetéseket, nem tolakodott a pódiumokra. Ám a „parlamenti munkát” ettől még el kellett volna vé­geznie, akkor is, ha egy-egy bizalmatlansági indítvány borítékolhatóan kudarcba fullad. Végezetül érdemes elgondolkodni a bilit kiborító főügyész indíté­kain. Ciznár ötödik éve vezeti az ügyészséget, az agrártámogatások lenyúlásában, a visszaélésekben, a gazdák megfélemlítéseiben erősen benne voltak a bűnüldöző szervek is, közte a helyi ügyészségek. Az ügyészek kinevezéséért és munkájáért pedig Ciznár a felelős. Ez az az ország, ahol a számtalan korrupciós botrány ellenére emberemlékezet óta nem ítéltek el vezető politikust vagy oligarchát, a főügyész pedig az ezért felelős hatalmi ág egyik intézményét vezeti sokadik éve. Szép, hogy most rávilágít a problémák egy részére, ám ő sem tehet úgy, mint akit most teleportáltak ide a Marsról. Ahhoz, hogy felbuzdulása hiteles legyen, neki és az általa vezetett ügyészségnek is ki kell vennie a részét a munkából. Különben üres du­ma, alibizmus és porhintés az egész. Kinek fontos még itt Maiina Hedvig? VRABEC MÁRIA Augusztusban lesz tizenkét éve, hogy Maiina Hedviget Nyitrán megtámadták. A napokban, május 14-én pedig tizenegy éve, hogy a szlovák rendőrség eljárást kezdett ellene hamis tanúzás miatt. Hét és fél évig tartó hatósági zak­latás után 2013-ban döntött úgy, hogy felveszi a magyar állampol­gárságot és családjával Győrbe költözik. További három év telt el bizonytalanságban, mert 2011 áp­rilisában a szlovák Főügyészség vádat emelt ellene, és a bíróság 2015 szeptemberére már a tárgyalás idő­pontját is kitűzte. Hedvig kérelme alapján 2017 januárjában Magyar­­ország átvette az ügyet, ő pedig azt remélte, hogy végre lezárhatja éle­tének ezt a hosszú, keserves feje­zetét. És most ott van, ahol a part szakad. A Győri Járási és Nyomozó Ügyészség másfél éve fordítja szlovákról magyarra az aktákat és négy hónapos intervallumokban halogatja a döntést. Állítólag ko­moly nyomozati munka is folyik, de hogy mit tudnak tizenkét éve után kinyomozni, az talány. A lényeg azonban nem is ez, hanem, hogy egyáltalán minek? Kinek fontos még ennyi idő után, egy másik or­szágban annyira ez az ügy, hogy nem lehet ajózan észre hallgatva azt mondani, lezárjuk, úgysem tudunk már kideríteni semmit. A nyitrai helyszint rég beépítették, egy tanú meghalt azóta, az ügyön dolgozó szlovákiai nyomozók közül többen távoztak már a rendőrségtől. Még a Hedvig meghurcolását presztízs­­kérdésként kezelő szlovákiai poli­tikusok - Robert Fico volt kor­mányfő, Robert Kalinák volt bel­ügyminiszter, Dobroslav Trnka volt főügyész - csillaga is leáldozott, ebben a helyzetben pont Magyar­­országon kell újabb évekkel meg­hosszabbítani ezt a vesszőfutást? Valóban akkora horderejű egy állí­­tógos hamis tanúzás - még ha meg­történt volna is —, hogy érdemes rá ennyi energiát és időt fecsérelni? És egyáltalán, fontos itt még valakinek Hedvig annyira, hogy az embert lássa az aktahalmok mögött? Persze, mondhatja bárki, tör­vényszerű eljárás folyik, az igaz­ságszolgáltatás teszi, amit tennie kell, Maiina Hedvig pedig közben éli az életét, hiszen Magyarorszá­gon nem kopogtatnak az ajtaján rendőrök, nem akarják bezárni a pszichiátriára, nem nevezik őt a sajtóban megrögzött hazudozónak, az állam ellenségének. Ez mind igaz, de csak az igazság egy része. A másik része az, hogy milyen te­herrel kénytelen élni ő és a családja. Nem tudom, belegondoltak-e azok, akik dönthetnek a sorsáról, milyen nehéz örökös vádlottként létezni, eltűrni a megjegyzéseket, úgy ten­ni, mintha nem látná a gyanakvó te­kinteteteket, nem hallaná, ahogy összesúgnak a háta mögött. Munkát keresni, amikor az ember nem tud­ja, mikor, milyen kihallgatásra, tár­gyalásra idézik be, és megóvni mindettől a borzalomtól a gyereke­it. Akik egyre nagyobbak és lassan szembesülni fognak édesanyjuk „múltjával”, mert az emberek nem mindig tapintatosak, sőt, gyakran kifejezetten rosszmájúak - igen, Magyarországon is. Itt, Szlovákiában sokan szeretnék úgy látni és sokan hangoztatják is, hogy az anyaország, amely állam­­polgárságot adott Hedvignek, ügyestől-bajostól befogadta, keblé­re ölelte, majd igazságot is szolgál­tat neki; Csakhogy egy tizenkét éve húzódó ügyben már nem lehet igaz­ságot szolgáltami, sőt, minden to­vábbi halogatás csak az igazságta­lanságot tetézi. Hedvig nem azért költözött Ma­gyarországra, mert előnyöket akart. Önerőből teremtett új otthont ma­gának, nem fogadott el semmit, hogy senkinek ne legyen az adósa és le­kötelezettje. Azt sem remélte, hogy ott felelősségre vonják azokat, akik itt pokollá tették az életét. Csupán annyit akart, hogy végre fellélegez­hessen, hogy az életét beárnyékoló ügy nem létezik többé, vége. Éz vol­na olyan nehéz, amikor csak annyit kellene mondani, hogy mivel bőven eltelt a büntetési tétel felső határá­nak megfelelő idő, a bűncselekmény elévült? Csupán egy kis emberi be­látás és együttérzés kellene, na meg politikai akarat. Vagy pont ez hiá­nyozna, mert a V4-ek összeborulása és a migránsellenes együttműködés fontosabb, mint egy ártatlanul meg­hurcolt ember nyugalma? tlmUifcW» mwwwmm­­■*» tm* 'A sofőr nélküli busz okozta rendetlenség" (Pozsonyi Tömegközlekedési Vállalat) LAMPL ZSUZSANNA

Next

/
Thumbnails
Contents