Új Szó, 2018. április (71. évfolyam, 76-99. szám)

2018-04-27 / 97. szám

8 KULTÚRA 2018. április 27. lwww.ujszo.com PENGE A vóg ismétlése, avagy Ekhó csontjai „Beckett Ekhó csontjai (Echo’s Bones) című novellája, az iroda­lomban meglehetősen ritka post mortem elbeszélés 2014-ben jelent meg először nyomtatásban” - ol­vassuk a fordító, Mihálycsa Erika Előszavának felütésében. Beckett e korai művének kiadástörténeté-VI DA GERGELY KRITIKAI ROVATA hez még annyit, hogy anno —1933- ban - a kiadó elutasította közlését, vagyis nem vette fel Beckett More Pricks Than Kicks című novellás­­kötetébe, mert úgy vélte, elijeszte­né az olvasókat. („Valóságos rém­álom. [...] Kiráz tőle a hideg.”) Ez utóbbiakat is az Előszóból tud­hatjuk meg, s tényleg érdemes ez­zel kezdeni az olvasást. De hogy tényleg elborzasztó volna? Ter­mészetesen, de csak annyira, amennyire a becketti életmű ké­sőbbi darabjai azok. Mert lehet úgy is olvasni a könyvet, hogy miképpen előlegezi meg a későbbi nagy műveket. A Godot-ra várva híres sírba szülős jelenetének pél­dául itt láthatjuk a korai előképét. És megjelenik Beckett egyik nagy témája is, az individuum és a nyelv -vagy pontosabban: a beszélés - egzisztenciális kapcsolatának a vizsgálata. Ehhez jó kiindulási alap James Joyce: hatása tán túl­ságosan is érezhető az elbeszélés utalásokkal és nyelvi játékokkal SAMUEL BECKETT /O teli, bahtyini értelemben vett kar­neváli nyelvezetében. Az utóbbiak felfejtéséhez a könyvben Mihály­csa Érika jegyzetei járulnak hozzá (a fordító-szöveggondozó mun­káját nem lehet eléggé dicsérni). Ugyanakkor így utólag olvasva a korai Beckettet, valahogy nem működött számomra a játékos nyelv „szósűrítős” rétege, talán túl sokszor zökkentettek ki az amúgy is erősen kihagyásos történetből. A lustaságáról híres Belacqua hárfakészítő mestert Dante sze­mélyesen is ismerte, aztán a Pur­­gatórium negyedik énekébe he­lyezte, ott várta tétlenül a vezeklés lehetőségét - ezt adja meg neki Beckett, amikor visszahozza őt a túlvilágról. Még ha nem is az evi­­lágra, de valahova a kettő közé. Nem valami szellemlény ő, ahogy azt elsőre gondolnánk, nagyon is testi valójában jelenik meg, vi­szont nincs árnyéka. Afféle intel­­lektualizált élőhalott, az Eliot-féle Átokföldje hagyományához kap­csolódva. Az elbeszélés címe innen nézve is telitalálat. Egyszerre utal Belacqua kettős lényére, valamint a már em­lített nyelvkritikai kérdésre, meg persze a mítoszi előképre. E tekintetben érdemes Ovidiust felütnünk. Az általa elmesélt mí­toszban Ekhó azért kapta a jól is­mert büntetését Junótól (Hérától), mert csacsogásával elterelte az is­tennő figyelmét félje (Zeusz) nim­fákkal folytatott légyottjairól. Beckettnél, úgy vélem, felerősödik ez az eleme a mítosznak: a vissz­hang (ekhó) mint a „vég” ismétlése rontott nyelvként, üres, redundáns beszédként, dadogásként értel­mezhető. Belacqua kedvenc kerítésén üldö­gél, amely így a dantei „várakozás sziklájának” profán megfelelője, kedvenc szivarjait szívja egymás után. Innen indul a vezeklés három próbája. Az első kettő nőügy, egyszersmind nemzésügy, Belac­qua nagy nehézségek, méghozzá végletekig fokozott és kiüresített szócsaták árán szedhető rá a do­logra. Az elbeszélés „kifutása” szempontjából a harmadik próba perdöntő: a temetőszolgával be­szélget, aki épp azt a sírt akarja ki­rabolni, amelyben ő - elvben - fekszik. Fogadást is körnek, mit találnak majd odalent. A szöveg az őrült sírásó képével végződik. Samuel Beckett: Ekhó csontjai. Fordította és jegyzetekkel ellát­ta: Mihálycsa Erika. Európa Könyvkiadó, 2017.112 oldal. Értékelés: 7/10 A Nobel-díj odaítéléséről Stockholm/Koppenhága. A Svéd Akadémia körül kirobbant molesztálási botrány és az irodalmi Nobel-díjat odaítélő testületen be­lüli feszültségek miatt elképzelhe­tő, hogy nem ítélik oda idén az iro­dalmi Nobel-díjat - jelentette szer­dán a Svéd Rádió (SR). Anders Olsson, az akadémia megbízott titkára részletek közlése nélkül elmondta, hogy a „testület éppen mérlegeli a kérdést”, és ha­marosan dönteni fog. Peter Eng­­lund, aki kilépett az irodalmi Nobel­­díjat odaítélő bizottságból tiltako­zásul az akadémián belüli molesz­tálási botrány kezelése miatt, a rá­diónak nyilatkozva úgy vélte, hogy a legjobb döntés az lenne, ha egy évvel elhalasztanák az idei díj oda­ítélését. Göran Malmquist egy má­sik akadémiai tag azonban a TT svéd hírügynökségnek cáfolta az esetleges halasztást, és közölte, hogy az irodalmi Nobel-díjat a nor­mális menetben oda fogják ítélni. Az akadémia a múlt héten kö­zölte: felülvizsgálja összeférhetet­lenségi szabályait. A közlemény­ben elismerték, hogy a botránnyal kapcsolatos hírverés súlyos károkat okozott az irodalmi Nobel-díj presztízsében. XVI. Károly Gusz­táv svéd király tegnap bejelentette, hogy megváltoztatja az akadémia szabályait, lehetővé teszi új tagok felvételét. Az akadémiai tagság ugyanis örökéletű. (MTI) Barcsay Jenő: Sárga kép, 1970 (Képarchívum) Tiszta formavilág tanítványai című vándorkiállítás Pozsonyban A Barcsay mester és TALLÓSIBÉLA A Pozsonyi Magyar Intézetben május 24-ig tekinthető meg a Barcsay mester és tanítványai című vándorkiállítás. A tárlat a magyar konstruktív geomet­ria mestere, Barcsay Jenő szeriográfiái mellett tanítvá­nyai, Balogh László, Deim Pál és Konok Tamás sokszorosí­tott grafikáiból mutat be válogatást. A vándorkiállítás - mely a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány, a Barcsay-jogörökösök, Kónya Márta és Kónya Ferenc támogatásával jött létre - végighalad a Kárpát-medence több magyarlakta településén azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet a 20. és 21. század magyar képzőművé­szetének a mester és tanítványai által megalkotott kimagasló értékeire. (A kiállítás anyagát Komárom, Ipoly­ság, Gúta és Dunaszerdahely közön­sége is láthatta már.) Értékelésében a pozsonyi kiállítást megnyitó Feledy Balázs művészeti író, a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány kuratóriumának tagja ki­emelte: a művek, vagyis a szitanyo­matok azért is különlegesek, mert esszenciájukkal, attribútumaikkal, kompozíciójukkal és struktúrájukkal a négy alkotó művészetének lénye­gét hordozzák. Barcsay Jenő azonban nemcsak alkotásaival került a 20. századi művészek nagyjai közé, hanem ok­tató munkájával is; egyebek mellett olyan tankönyvet adott a világnak, amelyet mind a mai napig használ­nak, a Művészeti anatómiát. A mű­vészeti anatómia és tárgyábrázolás oktatójaként Barcsay Jenő „növen­dékeinek hosszú sorából azok te­kinthetik magukat tanítványának, akik a főiskola után végigjárt mű­vészi útjuk során közelítettek Bar­csay szemléletéhez, egy olyanfajta konstruktivisztikus, geometrikus alapozottságú, jellemzően tiszta for­mavilág ars poeticáját vallva, amely valamikori professzoruk felfogására is jellemző volt” - hangsúlyozza Fe­­ledy Balázs. A kamarakiállítás anyaga kizáró­lag szitanyomatokból áll, melyek nagy része Szentendrén készült. A szitanyomás mint a képzőművészet egyik sokszorosító technikája a múlt század harmincas-negyvenes évei­ben jelent meg az Egyesült Államok­ban, majd alkalmazásának nagy fej­lődése a második világháború után indult el. Magyarországon az első kí­sérletek a hatvanas évek közepén kezdődtek, s a technika eltelj edésé­­ben döntő szerepe volt Kocsis Imré­nek, akinek segítségével - azonkívül, hogy oktatása része lett a főiskolai képzésnek - 1979-ben megalakult a Szentendrei Grafikai Műhely. Erre a technikára Barcsay Jenő fi­gyelmét is fiatalabb szentendrei pá­lyatársai irányították rá, ugyanis azon kevés művészek közé tartozott, aki­nek képi világa - konkrét képei - al­kalmasnak mutatkoztak szitatechni­ka általi sokszorosításra. Szentendre döntően hatott Barcsay festészete és élete későbbi alakulására. Hatott rá a táj, emlékeztette szülőföldjére (az er­délyi Katona községben született), s részese lett a Vajda Lajos és Kassák Lajos által képviselt művészi tenden­ciák további alakításának, formálá­sának, teremtésének. Annyira ra­gaszkodott a városhoz, hogy amikor a műveiből összeállított szentendrei Barcsay Gyűjtemény mint állandó kiállítás létrejött (1978), kijelentette: „Szentendre nélkül nem tudnám el­képzelni piktúrámat.” Barcsay Jenő: Világos-sötét ritmusok, 1972

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents