Új Szó, 2018. április (71. évfolyam, 76-99. szám)

2018-04-21 / 92. szám

www.ujszo.com | 2018. április 21. SZOMBATI VENDÉG I 9 Minden szál Stockholmhoz köti Stellán Skarsgard: „Szeretem Svédországot, mert toleráns, humánus ország, és szabadon mozoghatok benne..." kegyetlenség egy szörnyűséges vi­lágban. Itt van miről beszélni, van mit megmutatni, ez a film nagyon tud majd fájni. De még valamit el kell mondani: van egy színészi stratégi­ám. Egymás után kétszer ugyanolyat soha nem akarok játszani. Sem sze­repben, sem műfajban. Legyen az egyik film könnyedebb, szórakozta­tóbb, a másik komolyabb, súlyo­sabb. Csak azt ne kérjék tőlem, hogy valami olyat adjak, amivel egyszer már elnyertem a közönség tetszését. Ezért szerettem a Mamma Miá!-t is. Soha nem énekeltem, nem táncoltam még kamera előtt, az volt az első al­kalom, és bár épp emiatt nagyon megkínzott a feladat, boldogan csi­náltam végig. Vegyük akkor a másik végletet: Lars von Trier legutóbbi rendezé­petyhüdt hímtagodat.” Úgy lesz, bízhatsz bennem, közöltem vele. Svéd vagyok, vagy nem? Mi a sze­xualitást máshogy kezeljük, mint a nyugati társadalmak. Azt szoktam mondani: mezítelenül születtem, mezítelenül járkáltam otthon, akár­csak a szüleim, és már kisiskolás ko­romban tudtam, hogy a gyereket nem a gólya hozza. így neveltek, és ezt adom tovább a gyerekeimnek. Le­het, hogy én vagyok az egyetlen szí­nész Hollywoodban, akinek a szer­ződésében az is ott áll, hogy jogom van egy kocsmában bármikor meg­mutatni a csupasz fenekemet. Hullámtörés, Tánc a sötétben, Dogville, Melankólia - ezek a fil­mek is Trierhez kötik. Egyik va­dabb történet, mint a másik. Tisztelet a kivételnek, de szerin­olyan szoros szálak kötik, mint Trierhez? Nevezhetném őt udvari rendezőm­nek is, de inkább én vagyok az ő ud­vari színésze. Ha a pályán eltöltött éveinket és a tőle kapott filmszere­peimet nézem, olyanok vagyunk, mint egy idős házaspár. Sok mindent megéltünk együtt. Első két közös fil­münk, az Abszolút nulla fok és az Aberdeen sötét tónusú dráma volt, de a harmadik, a Hajszál híján úriember igazi vígjáték, amelyben nem a dia­lógusok voltak humorosak, hanem a karakterek. A dialógok számos film­ben csak arra szolgálnak, hogy sza­vakkal mondják el a történetet. Szí­nészetem hetvenöt százalékával az elnagyolt forgatókönyveket kom­penzálom. A nimfomániásban ját­szott szerepem is azért volt kihívás számomra, mert rengeteg szöveget „A magyar konyha egyszerűen fantasztikus..." (Képarchívum) SZABÓ G. LÁSZLÓ Százkileneven centijével Stellán Skarsgard, vagy ahogy a barátai nevezik: Skarzie, a gyengéd barbár jól megtermett német altiszt a Jerzy Kosinski Festett madár című, világhírű regényének most készülő, cseh filmváltozatában. A sok nyelvre lefordított háborús dráma főhőse egy zsidó kisfiú, akit a szülei vidéki rokonainál rejtegetnek. Azután, hogy a gyerek elhagyja bú­vóhelyét, a lengyel-ukrán határöve­zetben vándorol faluról falura, ugyanúgy rettegve a németek ke­gyetlenségeitől, mint az érzéketlen falusiak támadásaitól. Stellán Skars­gard, a svédek legismertebb és ha­záján kívül is legtöbbet foglalkozta­tott színésze a Wehrmacht egyenru­hájában állt kamera elé Václav Mar­­houl alkotásában. A Nyugat-Cseh­­országtól MátyusfÖldig több hely­színen dolgozó forgatócsoport tag­jait ugyanúgy lenyűgözte, mint 2001-ben Szabó Istvánt, aki Szem­besítés című, francia—osztrák—angol koprodukcióban készült filmjében a híres német karmester, Wilhelm Furtwängler szerepére kérte fel. Skarsgard a forgatásnak köszönhe­tően többször is járt Budapesten, de már csak két szóra emlékszik ma­gyarul. A borjúpörkölt az egyik, a gulyás a másik. Hibátlan kiejtéssel mondja ki ma is mindkettőt. De Csehországhoz is kötődik érzelmi­leg. A Milan Kundera regénye nyo­mán Philip Kaufman rendezésében készült A lét elviselhetetlen köny­­nyűségében a mérnököt játszotta, Milos Forman utolsó opusában, a Goya kísérleteiben a híres spanyol festőt, legutóbb pedig Björn Borg edzőjét alakította a Prágában forga­tott Borg/McEnroe című filmben. Inteijúzni, ha már vele szemben ül az ember, nem nehéz vele. De most az odáig vezető út is csak kilométerek­ben volt hosszú, hiszen Karlovy Va­ry fesztiválján beszélgettünk már, így mindketten tudtuk, mit várha­tunk a másiktól. Stellán Skarsgard a legközvetlenebb riportalanyok egyike. Könnyen oldódó, beszédes, közvetlen ember, aki örömmel veszi a másik fél érdeklődését. Mit tart élete legerősebb hajtó­motorjának? Nyolc gyermekét vagy azt a csaknem száz filmet, amelyet az elmúlt harmincöt év alatt forgatott? Minden jött magától. A gyerekek is, a filmek is. Már fiatalon nagy családot akartam, és már akkor is filmekről álmodoztam, amikor Stockholmban, a Svéd Királyi Szín­házban Ingmar Bergmannal dol­goztam. A siker óriási hajtóerő, de a gyerekek is gyakran felpörgették az életemet. Ez a kettő így együtt lett fontos számomra, nem tudom kü­lönválasztani őket. A Festett madárban való sze­replését miért érzi fontosnak? Megrázó a történet. Előttünk egy alig tízéves gyerek, aki egyedül vág neki egy életveszélyes útnak. Gyors vagyok és impulzív, azonnal rábó­lintottam erre a felkérésre. Sötét film lesz, nem könnyű ilyet leforgatni. Félelem, megalázás, kirekesztés, sét, A nimfomániást. Ott egy idős korára magára maradt könyv­molyt játszott, egy született entel­­lektüelt. Mennyit kellett győzköd­nie Triernek, hogy elfogadja a sze­repet? Mire hegyezte ki ezt a kérdést? Arra, hogy a történet végén le kellett tolnom a gatyámat? Nem pánikol­­tam. Amúgy sem vagyok szégyellős. Színész vagyok, annyit mutatok ma­gamból, amennyit a szerep és a ren­dező elvár tőlem. De azért elmesélné, mivel cser­készte be Trier A nimfomániásba? Még készen sem volt a forgató­­könyv, amikor jelezte, hogy számol velem. Sokadszor dolgoztunk együtt. Felhívott, hogy: „A következő fil­mem pornó lesz, számolhatok ve­led?” Hogyne! -feleltem. „De te nem fogsz benne szeretkezni, nem baj?” Miért lenne baj? - mondtam. „A vé­gén viszont meg kell mutatnod a tem minden rendező őrült. Trier is. Neki is borzalmas gyerekkora lehe­tett. Biztos egyedül ült a szobájában, mert senki nem akart játszani vele. Magányos lehetett, és az építőkoc­káit rakosgathatta ide-oda. Megvolt a maga világa, és most rendezőként ugyanezt folytatja. Larsszal forgatni nekem mindig szórakozás. Kreatív, fantáziadús elme. Egyedül Nicole Kidmannel volt gondja, amikor a Dogville-t forgattuk. Nem passzol­tak egymáshoz művészileg. Van ilyen. Trier stílusa nekem nagyon bejön, a végeredmény pedig egyál­talán nem izgat. S ha nem hívja Trier? Most se hívott. Az új filmjéből ki­maradtam. Nem neheztelek rá. Leg­alább nem unjuk meg egymást. Többször dolgozott Hans Peter Moland norvég rendezővel is. Ez azt jelenti, hozzá is ugyan­kellett megtanulnom, amit aztán ül­ve, a címszerepet alakító Charlotte Gainsbourg ágya mellett kellett el­mondanom. Eddigi legmegerőltetőbb szere­pét kitől kapta? Molandtól. Az eltűnés sorrendjé­ben című filmjét mínusz 57 fokban forgattuk. Hol? Az Északi-sarkon? Ugye, soha nem járt még Skandi­náviában? Akkor nem tudja, milyen az igazi tél. Hókotrót egyébként sem játszhat az ember kánikulában. Úgy szétfagyott a képem a hidegben, hogy meg sem rezzentek az arcizmaim. De legalább elmondhatom: megtanul­tam hóekét vezetni. Formánnál hogyan került kap­csolatba? Egyik film hozza a másikat. Goya szerepét eredetileg Javier Bardemre osztotta, én még akkor szóba sem jöt­tem, de hirtelen minden megválto­zott. Javier lett az inkvizítor, én pedig a festő. Akkor már olyan filmekkel di­csekedhetett, mint az Amistad, a Good Will Hunting vagy A Karib­­tenger kalózai. Ez utóbbi rendesen kifárasztott! Mindennap hat órán át bíbelődtek ve­lem a maszkosok, míg Bocskor Bilit formáltak belőlem. Apró kagylókat, koraitokat, tengeri herkentyűket ra­­gasztgattak az arcomra, de vagy öt­­venet. Goyaként szerencsére nem várt rám ilyenfajta tortúra. De hogy mi­nek köszönhetem a szerepet? Milos Madridból repült vissza New York­ba, amikor a gépen meglátott Az ördögűző: A kezdet című filmben. Azonnal szólt a producerének, hogy megvan Goya, aki rá is bólintott a vá­lasztására,-mert ismert. Azt mondta Milosnak: „Skarsgard olyan színész, akit nem Skarsgardként jegyzel meg a moziban, mert a karakter marad meg benned, akit ő játszott.” Ez óriási el­ismerés volt számomra. Hollywoodi színész Sean Con­nery oldalán lett a Vadászat a Vö­rös Októberre című kalandfilm­ben, amelyben a hajó orosz kapi­tányát alakította. Nem sokkal ké­sőbb már Spielberggel forgatott volna a Schindler listájában. Ha nincs Liam Neeson! Tudja, mi az érdekes? Sokan ma is összetévesztenek vele. Azt hiszik, én voltam Oskar Schindler. De milyen az élet? Schindler Neesoné lett, én vi­szont már jóval előtte eljátszhattam Raoul Wallenberget, a svéd diploma­tát. Aki ugyancsak rengeteg zsidót mentett meg - Budapesten! Pont a rendszerváltás évében, 1989-ben for­gattuk a Jó estét, Wallenberg úr című filmet, és én, aki a barátaim szerint is­tenien főzök, azt kell, hogy mond­jam: sehol a világon olyan finomakat nem ettem, mint Budapesten. Mivel az utóbbi években egyre több hollywoodi produkcióban játszik, bárki gondolhatja, hogy az év jelentős részét Amerikában töl­ti. Valóban így van? Eszem ágában sincs ott élni. Amint leforgatom a filmet, már repülök is haza, Stockholmba. Várnak a gyere­keim, a barátaim, a gyermekeim anyjai, mert az első feleségemmel is jó viszonyban maradtunk. Stock­holmban egyébként még egyetlen filmet sem forgattam, de minden, ami igazán fontos az életemben, az ott történt meg velem. Dehogy tudnám elhagyni a várost! De még Európát sem. Szeretem Svédországot, mert toleráns, humánus ország, és szaba­don mozoghatok benne, nincs szük­ségem testőrökre. Stockholmban senki sem zaklat azzal, hogy szeret­ne bekerülni a filmiparba. Holly­woodban már a taxisofőrök is forga­tókönyvet nyomnak a kezembe, hogy adjam be valamelyik stúdióba. Vagy hogy rendezzem meg. Ez még eszébe sem jutott? A rendezés? Ki van zárva. Éppen eleget vagyok távol így is a gyere­keimtől. Több időt már nem vagyok hajlandó odaadni a magánéletem­ből. Ha hiszi, ha nem, apának, férj­nek, társnak, barátnak lenni sokkal többet jelent számomra, mint nép­szerű filmszínésznek.

Next

/
Thumbnails
Contents