Új Szó, 2018. április (71. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-14 / 86. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2018. ÁPRILIS 14. U TARCAASZALONBAN Krusovszky Dénes Misu Mint egy nehéz dunyha, mindent beterített a hőség, és leheteden volt kikászálódni alóla. Ebéd után a nagyanyja ledőlt aludni a házban, a fiú pedig a nyári konyha félhomályában keresett menedéket magának a forróság elől. A sarokban álló öreg ventilátor nyikorogva forgatta a fejét jobbra-balra, elkeseredetten kavarta a levegőt, de hiába küszködött, nem lett tőle hűvösebb. Az ajtó fölé szögeit lécről bágyadtan lógtak le a színes műanyag szalagok, képtelenek voltak kint tartani a legyeket, azok is inkább bemenekültek a napsütésről. A ventilátor zúgása elkeveredett a légyszárnyak ideges zümmögésével, és mivel más nesz nem hallatszott, a fiú szinte elviselhetedenül hangosnak érezte ezt a zajt. Félretette a képregényt, amit olvasott, és az ablakpárkányról felemelte a légycsapót. Egy szál fürdőnadrág volt rajta, de így is szakadt róla a víz, miközben fel-alá járkálva próbált minél több legyet agyonvágni. Szívesen beült volna a tévé elé, az se számít, ha valami baromságot kellene néznie, gondolta, bármi jobb, mint ez itt, de a nagyanyja biztos felpofozná, ha bekapcsolja a tévét, amíg ő alszik. Elsőre meg sem hallotta a füttyöt, vagy ha meghallotta is, a csapkodás közben nem fogta fel, hogy neki szól. Aztán mégis, elnyújtott, vékony síphang vágott végig az udvaron. Ilyen szabályos, magasan kitartott füttyre nem képes akárki, például ő maga sem, ismerte el kissé irigykedve, a szomszéd srác akar valamit, egyértelmű volt. Kézfejét bedugta a műanyag szalagok közé, óvatosan félrehúzta őket, és úgy bámult ki a hátsókért felé. Valóban ott állt a kerítésnél a srác, a rozsdás drótháló felett integetett neki, az öccse is vele volt, lábujjhegyen pipiskedve leste, történik-e valami. A fiú eleresztette a szalagokat, gyorsan belebújt a szandáljába, aztán fújtatva megindult a napsütésben ájultan reszkető udvaron át a másik kettő felé.- Mi van? — nézett az idülten vigyorgó szomszéd srácra, ahogy a kerítéshez ért.- Ráérsz?- Szerinted?- Mutatni akarok valamit. Azzal elindultak a kerítés két oldalán, szótlanul, a kiskapu felé. A két hátsóudvart elválasztó kerítés egyik oszlopára, amikor építették, felhegesztettek egy ügyeden kis ajtószerűséget. Sok értelme nem volt, nyilván csak azért tették oda, hogy ha valami sürgős dolog akad, ne kelljen az egész udvart meg a házat is megkerülni, de alig használták. Jobban mondva, a felnőttek nem használták, ő meg a szomszéd srác, amióta sikerült az elveszett kulcsú lakatot lefutészelni róla, ezen járkáltak át egymáshoz.- Na, mi az? - kérdezte a fiú türelmedenül, ahogy átért a másik kettő oldalára.- Lőttél már?-Mi?- Lőttél már valamivel?- Persze - vágta rá, aztán, mert a másik kettő hitedenkedve nézett egymásra, még hozzátette: — A céllövöldében.- Az lószar, ezt figyeld - mondta a szomszéd srác, és a karját megragadva berángatta maga után a rozzant szerszámospajta mögé. A deszkafalnak támasztva egy csillogóan szép, áramvonalas testű távcsöves puska állt előttük- Ez egy Hammerli, öregem, ezt nézd.- Hammerli — ismételte meg a kisebbik, kidüllesztett hasát simogatva. A fiúnak fogalma sem volt, hogy mi az a Hammerli, de rábólintott, biztos, ami biztos.- Honnan van?- Apám hozta tegnap.- És szabad? - kérdezte a fiú, miközbén a mutatóujjával úgy csinált, mint aki meghúzza a ravaszt.- Naná - vágta rá a másik - Most úgysincs itthon. A szomszéd srác úgy vette kézbe a. puskát, mintha valami nagyon kényes tárgy lenne, végigsimított az oldalán, és mint egy szakértő, elmagyarázta, hogy kell felhúzni, hová kell tenni a lőszert, és hogyan érdemes célozni. Aztán, mint egy kiképzőtiszt, mutatott az udvar vége felé. A gazos előtt, egy korhadt farönkön egymás mellett színes műanyag palackok sorakoztak, nyilván előkészítették a terepet, mielőtt szóltak neki. A srác rögtön felhúzta a puskát, célra emelte, lőtt, de nem talált el semmit. Elpirult képpel mormogva álh'tgatott valamit a távcsövön, aztán ismét célzott. A puska jó nehéz lehetett, mert alig bírta egyenesen tartani a csövét, de aztán egy kicsit szélesebb terpeszbe állt, szusszant egyet, és ismét lőtt. Egy sárga mosogatószeres flakon pörögve berepült a kókadtan himbálózó gyomok közé.- Te jössz - adta át a puskát diadalittas mosollyal. Valóban elég súlyos volt, nem is ment könnyen a célzás vele, hiába volt rajta távcső. A fiú elsütötte, de nem mozdult semmi. A kisebbik rögtön nyújtotta felé a következő lőszert. Töltött, célzott, de megint nem talált. Erre a nagyobbik odaszólt „várj csak”, és bement a pajtába, aztán egy malteros fabakot húzott ki odabentről. A fiú szó nélkül letérdelt a bak elé, rátámasztotta a puskát, és úgy célzott. Rögtön el is talált egy műanyag palackot, ami hangos pukkanással vágódott hátra az előző mellé. Felváltva lövöldöztek ezután, egyik palack a másik után zuhant a gazba, és amikor már mind ledőlt, a kisebbik gyereket szalajtották el, hogy állítsa őket vissza. Ha már lőni nem bír még, legalább ennyivel hadd vegyen részt a dologban. A kicsi boldogan lihegve fiitott is kétszer, háromszor, ahányszor kellett. Jó érzés volt ezt a nehéz tárgyat megtámasztani a bakon, jó volt belenézni a távcsőbe, a célkeresztet lélegzetvisszafojtva ráállítani a soron következő palackra, aztán meghúzni a ravaszt, megérezni a tus rúgását a meztelen vállán, és közben az elvágódó célpont teheteden röptét figyelni. Mégis, ahogy újra és újra lelőtte a kijelölt palackot, észrevédenül elszivárgóit az izgalom, a gyorsan megtalált rutinnal együtt gépiesek lettek a mozdulatok, és egy idő után azt érezte a fiú, hogy tulajdonképpen egy kissé unja is már. A szomszéd srác se volt már olyan lelkes, célzott, lőtt, talált, és azonnal nyújtotta is vissza a fegyvert.- Nincs valami más? - nézett fel rá a fiú.-Más?- Aha - mondta a fiú és a palackok felé biccentett.- Nem nagyon. Akkor visszafordult a távcső felé, lőtt, és egy újabb műanyag repült be a gazba. A kisebbik megint el-i szaladt, hogy visszarakja a célokat, ahogy visszaért, a nagy egyből lőtt, és ismét rögtön a fiú felé nyújtotta a puskát. O belenézett a távcsőbe, sóhajtott egyet, és a következő cél felé fordult. Ekkor alig láthatóan megmoccant a gazban valami. Azt hitte, csak a távcső torzított így, de aztán megint, valami tényleg volt ott. Félrepillantott a puska mellett, és szabad szemmel is észrevette, hogy egy macska lépked óvatosan a gazosban. Hirtelen visszahajolt a távcsőre, célzott, és lőtt. Éles visítás csattant fel nyomban, ahogy a puskatus megütötte a vállát, és nem is hallgatott el gyorsan. Hunyorogva nézett a lövés irányába, de az állatot nem látta már, csak a hullámzó gaz mutatta meg, hol vergődhet. Aztán fájdalom hasított a fiú oldalába és elterült a porban.- Mi a faszt csináltál bazdmeg? - üvöltött rá a nagyobbik srác, miután belerúgott egyet. Fölé hajolt, kitépte a kezéből a puskát, majd a testvérével együtt a gazos felé rohant. A fiú az oldalát dörzsölgetve nézett utánuk egy darabig, aztán félig-meddig feltápászkodott. A másik kettő eltűnt a szeme elől, csak egy-egy pillanatra látta felbukkanni valamelyikük bozontos fejét vagy meztelen hátát. A hangjukat viszont tisztán hallotta, a nagy egyfolytában káromkodott, a kicsi meg hüppögve ismételgette, „Misu, Misu”. Arra gondolt, inkább nem várja meg, amíg ismét előkerülnek, összeszedte magát, leporolta a combját, oldalát, és elindult á kiskapu felé. Ahogy átért a maguk oldalára, észrevette, hogy a nagyanyja épp kilép a házból. Akkor bemehet tévézni végre, gondolta, és meggyorsította lépteit. Mit olvas? Kosa András újságíró Oroszország és a Nyugat jövője Vlagyimir Putyin irányításával. Bár ezt a viszonyt egyre több dolog terheli, nyilván nem tehetjük meg, hogy ne foglalkozzunk Oroszországgal, már csak azért is, mert erről Putyin rendszere maga gondoskodik, így jó, ha legalább megpróbáljuk megérteni a sajátos orosz hatalmi logikát. Szívesen olvasok szépirodalmat is, de mostanában sajnos kevesebb az időm erre, leginkább csak esténként, a kislányom lefektetése után marad valamennyi, így igyekszem olyan könyveket választani, amelyek nemcsak érdekesek, de a munkám során is tudom hasznosítani őket. Valamiért megrögzött ruszofil vagyok, és nagyon érdekelnek a politikusok mozgatórugói, motivációi, az, hogy milyen kép élhet a fejükben például saját országuk jövőjéről, érdekeiről, ezért is írtam nemrég könyvet ebből a szempontból Orbán Viktorról, és ezért szeretem nagyon azokat a könyveket, amelyek más politikusokat elemeznek hasonló módon. így mondhatni adott a választás, Walter Laqueur egyebek mellett azt elemzi, hogyan alakult, alakulhat FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN A kecskehíd „Kad je podoh na Bentbasu / na Bembasu na vodu / Ja povedoh belő janje, /belő janje sa sobom.” - ezt a sevdalinkáx dúdolom, ez vezet utamon, míg a Miljacka partján bandukolok. A Bentbasu Szarajevó keleti végén kezdődik, amely tulajdonképpen az eleje, hiszen itt áll a Vjecnica s mögötte a Bascarsija, a város szíve, az egykori seher Sarajbosna, az ottomán város. A Bentbasánál szűkül a völgy, a Miljacka fölé hatalmas sziklaszirtek merednek, a baloldali felett a Bijela tahija, a régi török erőd, a jobb oldali felett Alifakovacon a mezarje (muszlim temető) nisanjai (sírkő), türbéje tűnik fel. A kelet-nyugati fekvésű szűk völgy az alkony közeledtével árnyékba borul a szirtek alatt. A faágak virággal telnek meg (behar). Fiatal szerelmesek sétálnak, idős házaspárok beszélgetnek ráérősen. Közben a sevdalinkát dúdolom, amely ide vezetett. Boszniában szabadon dalolhat az ember, itt nem néznek rá görbén, hogy tán részeg, vagy be van lőve, mint a rideg Pozsonyban. A járdán egy felirat: „ljubav je kao struja” / ,A szerelem akár az áram.” A dal a szerelemről szól, az ősiktói, a Bentbasára bárányait terelő srác a babájával találkozik, aki az ablakban (pendzer) könyököl, s estére találkára hívja a kedvesét (dilberce). De minden máshogy alakul: a srác csak másnap este megy a babájához, ám addigra az hozzámegy máshoz. A virágzó ágak (behar) mögött a zavaros folyó zúg, a völgy kitágul, a túlparton legelők, lankák, kaszálók, később a magasban átívelő viaduktok szelik át a völgyet alagútból alagútba vezetve - a szarajevói bekötőutak. A török korban ez a Miljacka partján vezető út kötötte össze a várost Visegraddal, Belgráddal, Sztambullal. A folyón régi török híd vezetett át, afelé tartok, ám soká kanyargók még a folyóval együtt. Újabb sziklák szűkítik a völgyet, újabb kanyarulatokban zúg a folyam, mögülem a napfény már egyre magasabbra kúszik körötti meredélyeken. A sevdalinka újrajátssza magát a fejemben, a szembejövők egyre gyérülnek, a besötétedéstől tartok, gyorsítok lépteimen. Kétezer másik mellett a cseh Ludvík Kuba ezt a dalt is felgyűjtötte. A kutatók mellesleg nem tudtak dűlőre jutni az eredetét illetően - egyesek úgy vélik, egy hávdálakor (a sábeszt bevégző rítus) énekelt szefárd dal, amelyeket a szarajevói zsidók hoztak magukkal óspanyolországból. A helyzetet bonyolítja, hogy a dalnak későbbi helyi szefárd változata is van (Mi querido, mi amado). Mások egy ottomán katonaindulóra gyanakodnak. S most épp azt az utat rovom, amelyet a bégek és vezírek hadai. Nem mellesleg a Bentbasa is török szó: bent = gát. Már árnyékba borul a völgy, amikor a kanyarulaton túl megpillantom a hidat. Az út egy sziklapadkára fut, s akárha a szírt folytatódna, az öklömnyi köveken lépdelve máris észrevéden a hídon, a folyó fölött vagyok. A híd mellett kőépület romjai, valaha tán az utazókat fogadó hán volt. A Sarajbosnába látogató vezír elé ide jöttek ki a városi agák és bégek. Az építő és építtető nevét a híd alatt zubogó történelem folyása elsodorta. Annyit tudni, hogy a 16. század közepén épülhetett, abban az időben, amikor a magyarországi végvárak egymás után estek el. A népi legenda szerint egy testvérpáros, Mehmed és Sinan pásztor legeltetés közben kincsre lelt egy barlangban. A pénzt elosztották egymás közt, Sinan dzsámit, Mehmed hidat építtetett belőle, innét a híd neve: kozija cuprija - kecskehíd. Méltóságteljessége, arányossága, kecsessége és magassága (a bolt íve 17,5 m fesztávolságú) csak a partra érve tűnik fel. A török híd a két szemközti szirtet összekötő elegáns változatot képviseli, hasonlóan a mostari öreg hídhoz, vagy a Zepa hídjához, melyről Ivó Andric elbeszélést is írt. Míg lefelé kapaszkodom a meredek parton, a bokrokon a jól ismert sárga szalagot pillantom meg: POZOR MINE. A kitaposott ösvényt követem, ott nem rejtőzhet akna. Az elhagyatott, ma csak a városból kirándulók (teferié) és a bicajosok által látogatott híd legutóbb 1992-ben volt stratégiai fontosságú, mielőtt az ostromgyűrű bezárult Szarajevó körül. Amikor visszaindulok, már az aksam namaza hívó ezan szólal meg a híd fölé magasodó csúcs apró dzámijából. Száz Pál (A szerző felvétele) A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3