Új Szó, 2018. április (71. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-11 / 83. szám
201 SPORT 2018. április 11. | www.ujszo.com Egy magyar az észak-koreai zászlóval BŐDTITANILLA Hogyan kerül az éazak-koreai zászló egy magyar aráé kezébe a paralimpia záróünnepségén? Erről is kérdeztük a budapesti Tor Tamást, aki önkéntesként vett részt a pjongcsangi olimpiai és paralimpiai játékokon. Mik azok az elengedhetetlen készségek, amelyek nélkül ne is gondoljon valaki arra, hogy önkéntesnek jelentkezik? Nagyon hosszú folyamat, mire valaki ténylegesen eljuthat egy olimpiára. Nem is csak azért, mert előtte hosszú évekig tapasztalatot kell gyűjteni, de maga a jelentkezés is általában két évvel a játékok előtt nyílik meg. A rendszer három hónapig szokott nyitva állni, ezután elkezdődik a jelentkezések feldolgozása. Mivel rengeteg jelentkező van, ez nem egyik napról a másikra történik. A feldolgozás után angol nyelvi teszt, valamint interjúk következnek, de olykor szokott lenni más online teszt is, hogy mennyire vagyunk rátermettek. Ezután döntik el, kit milyen területre osztanak be, vagy éppen nem vesznek fel. Azt tanácsolom, az angol nyelv ismerete nélkül senki ne vágjon bele, még akkor sem, ha valamilyen más nyelvet beszél. Ezenkívül legyen kommunikatív, talpraesett a jelentkező, ezeknek amúgy is hasznát fogja venni, ha kijut. Ha valaki korábban már volt önkéntes, nagyobb eséllyel indul. A lehetőség egyébként mindenki számára adott, csak élni kell vele! Voltak korábbi tapasztalatai is e téren? Természetesen nem volt számomra ismeretlen az önkéntes tevékenység a sporteseményeken. 2013-ban kezdtem el önkénteskedni, az első eseményem a Gyulai Memorial atlétikai verseny volt. Azóta szinte az összes hazai rendezésű Ehrt, vb-n vagy nagy nemzetközi versenyen ott voltam, például a vívóvb-n, a vízilabda-Eb-n, a kézilabda- Eb-n, a női kézilabda BL Final Fourján, a lacross- Eb-n stb. 2015 óta külföldi eseményekre is járok, volt lehetőségem az ifjúsági téli olimpián vagy az európai játékokon is közreműködni. Tehát volt lehetőségem belekóstolni ebbe a világba, de most jött el az alkalom, hogy végre egy „nagy” olimpián is részt vegyek önkéntesként. Mennyire általános, hogy valaki mind az olimpián, mind a paralimpián ott van önkéntesként? Általában csak az egyik szokott beleférni az emberek idejébe, lehetőségeibe... Külföldiek részéről valóban az az általános, hogy csak az egyiket tudják bevállalni, a helyiek viszont nagy számban részt vettek mindkettőn. A magyarok közül én voltam az egyetlen, aki mindkét játékokra maradt. Egyébként ez nagyban függ attól is, hogy mennyit tud ráfordítani az ember, bár itt most a szervezők biztosították a szállásunkat és háromszori étkezést, ezért nem ez volt a fő tényező. Az is fontos, hogy a munkahelyén hogyan tud valaki megegyezni a főnökkel. Nekem fel kellett mondanom a munkahelyemen, hogy ki tudjak utazni. Milyen feladatkörei voltak az olimpián és a paralimpián? Ugyanazt csinálta mind a kettőn, vagy eltértek a feladatok? Mindkettő alatt a magyar csapat kísérője voltam. Az olimpia alatt főként a mindennapi teendőkben kellett segíteni, a beköltözéskor és elmenetelkor volt több feladat, de ez megszokott. A köztes időszakban volt egy-két extra kérés, mint például az otthon hagyott laptoptöltő pótlása vagy kulacstartó szerzése. A paralimpia már komplexebb volt a kisebb csapat miatt. A csapat az olimpián szerzett tapasztalataimra is többször támaszkodott, így sokszor nem volt megállás az iroda és a falu egyes részei között. Izgalmas volt, mert sosem tudtam, hogy mit hoz a másnap. Mi jelentette a legnagyobb kihívást a két hónapos kintlét alatt? A helyi ételek, az időeltolódás, a hideg vagy a honvágy? A legnagyobb fejfájást számomra az ételek, valamint a nyelvi akadályok jelentették. Teljesen máshogy étkeznek, mint az európaiak, így nagyon szokatlan volt. Vannak sztereotípiák, hogy az ázsiaiak mennyi rizst esznek - nos, ez nem csak sztereotípia. A reggeli, ebéd és vacsora fő eleme a rizs volt, és ez két hónapon keresztül már nagyon sok volt nekem. Az ételeik ráadásul nagyon csípősek, fűszeresek. Mi, magyarok is nagyon csípősen eszünk, de ez még rajtunk is túltett. A nyelvi akadályok pedig nemcsak kihívást jelentettek, hanem olykor bosszantóak is voltak. Nagyon kevesen beszéltek jól angolul, így a tájékozódásban és a mindennapi munka során is nehéz volt megértetni magam. Hála Istennek egyébként ezeken kívül nem volt nagy nyűgöm, bajom. Az időeltolódást hamar megszoktam, az itthoniakkal a kommunikáció néha problémás volt, de ez velejárója a dolgoknak. A hideg pedig nem volt szokatlan számomra, a 2016-os lillehammeri téli ifjúsági olimpián már megtapasztalhattam, milyen a -25 fok. Mi volt a legnagyobb élmény az olimpián és a paralimpián? Ami mind a kettőben közös, az az, hogy egyáltalán kint lehettem. Csak négyen mondhatjuk el ezt magunkról, óriási megtiszteltetés volt már ez is. Szerintem nem lepek meg senkit sem azzal, ha azt mondom, az olimpián a shorttrackváltó aranyérme volt a legnagyobb élmény. Szerencsés voltam, hogy egyáltalán a csarnokban lehettem. Nem sokan mondhatjuk el, hogy a Magyarország történetének első téli olimpiai aranyát hozó váltóversenyt élőben nézhettük, izgulhattuk, sírhattuk végig. Megható érzés volt, jó volt magyarnak lenni. Mindenki minket nézett, de amikor mondtuk, miért örülünk ennyire, mások is osztoztak az örömünkben. A paralimpián pedig egyértelműen az volt a csúcs, hogy én vihettem az észak-koreai zászlót a záróünnepségen. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezzel teszem fel az i-re a pontot. Több ezren a helyszínen, több millióan a tv-k előtt figyeltek, hogy egy olyan ország zászlaját viszem, amelyről mostanában nem túl sok jót hallhattunk. Hogyan került pont az ön kezébe a zászló? Az a tény, hogy külföldi, ebben az esetben előny volt vagy hátrány? Még a szállásomon voltam, éppen indulásra készen a paralimpiai faluba, amikor hívott a felettesem, hogy sürgősen beszélnünk kéne személyesen. Ekkor nagyon megijedtem: mi lehet ilyen sürgős és fontos? Siettem, amennyire csak tudtam. Amikor találkoztam vele, mondta, hogy nem kell izgulni, de két másik önkéntessel együtt engem is jelölne arra, hogy az észak-koreai zászlót vihessem a záróünnepségen. Ekkor nagyon megörültem, de persze titokban kellett tartani, amíg ki nem jelöltek. Részletes önéletrajzot kellett küldenem az útlevelemmel együtt a Nemzetközi Paralimpiai Bizottságnak, ugyanis ők választottak hármunk közül. Egy nappal később pedig jött az üzenet, hogy én vagyok a szerencsés! Természetesen nem kell mondanom, milyen nagyon örültem. Arról, hogy mennyire volt előny vagy hátrány a nemzetiségem, csak annyit mondok, csak külföldieket jelöltek, rajtam kívül egy amerikai urat és egy brit hölgyet nomináltak. Nehéz volt a zászló? Melőtt megkaptuk a zászlót, kérdezték, szükségem van-e zászlótartó övre. Nagy mellénnyel mondtam, hogy nincs szükségem rá, de egy önkéntestársam folyamatosan aggódott, nehogy elessek vagy bármi legyen, mert úgy tudta, nehéz a zászló. Végül felhívtuk azt az önkéntest, aki az orosz atléták paralimpiai zászlaját vitte a megnyitón, és ő megnyugtatott, hogy nem kell az öv, nem nehéz a zászló. Valóban igaza lett, nem volt nehéz, bár lengetnem sem nagyon kellett, az izgulástól remegett eléggé a kezem... A helyiek az ön közelében egyébként hogyan élték meg az észak és dél közötti ellentétet? Foglalkoztak vele, elemezték a politikai helyzetet? Vagy nekik ez nem annyira fontos, mint ahogy a nemzetközi politikai híradásokból tűnik? Nem nagyon mertem ezt a kérdést feltenni a helyieknek, mivel nem tudtam, milyen érzelmeket, reakciót vált ki belőlük. Egyszer a vacsoránál két közelebbi ismerőst kérdeztem, ők elég diplomatikusan fogalmaztak, érezhetően nem nagyon akartak beszélni a dologról. Annyit mondtak, hogy mivel északon is a saját népük él, ezért természetesen szeretnék, ha újra egyezség lenne a két ország között. Egyébként a versenyek alatt az volt érezhető, hogy ugyanúgy szurkoltak az északiaknak, mint a sajátjaiknak. Örültek, hogy az olimpián egy zászló alatt vonult be a két ország, és annak is, hogy közös női hokicsapatot indítottak. Milyen meglepetések érték Dél- Koreában? A kiutazás előtt természetesen próbáltam utánaolvasni, milyenek is a dél-koreaiak, milyen kultúrájuk van, mire számíthatok. Elképzelni sem tudtam volna, mennyire szeretetteljes, vendégszerető nép. Külföldiként egyszer sem féltem, mert tudtam, jó kezekben vagyok odakint. Uton-útfélen segítettek, még akkor is, ha nem beszéltünk egy nyelvet. Sőt, többször még pénzt is áldoztak rám, kifizették a taximat, buszjegyemet, vacsorámat. Tényleg egy csupa szív népség! Volt különbség a szervezésben, hangulatban az olimpia és a paralimpia között? Alapvetően nem. A paralimpiára már minden szervezési problémát kijavítottak, így az már gördülékenyebbnek tűnt. Már mi is tudtuk, hogy esetleg hogyan kell valamit nem a megszokott úton megoldani. A paralimpián kevesebb volt a versenyszám és a versenyző is, ezért úgy éreztük, mintha egy nagyobb család lett volna. A hangulat pedig, megkockáztatom, néha sokkal jobb volt a paralimpián. Nagyon sok iskolát megmozgattak, sok diák látogatott ki, akik nagyszerű hangulatot teremtettek a versenyek alatt. Persze az olimpián a telt házas gyorskorcsolya-versenyek se voltak semmik... Mennyire voltak lekötve, volt azért módjuk kicsit kirándulni a környéken? Mivel az olimpián heten, a paralimpián pedig hárman voltunk a magyar csapat mellett, így mindig volt, aki tudott pihenni. Ezt mi tudtuk elosztani egymást között, természetesen mindenkinek jutott szabadnap. Én ilyenkor próbáltam felfedezni a környéket, várost néztem, vagy buszos túrán vettem részt. A játékok közötti időszakban volt lehetőségem utazni, ekkor Dél-Korea második és negyedik legnagyobb városába, Buszanba és Teguba utaztam el, a hazautazásom előtt pedig három napot Szöulban tudtam tölteni. így sok mindenbe sikerült belekóstolnom az országból, amit nem bánok! Amikor viszont dolgoztunk, akkor is tudtuk úgy alakítani az időnket, hogy az esti gyorskoris döntőkre mindig kijussunk, így amikor volt versenyszám, mi ott csápoltunk a lelátón. Mit tanult, mivel lett gazdagabb ezalatt az időszak alatt? Talán azt, hogy sohasem szabad feladni az álmainkat. Egyrészt saját magam részéről, hogy én is megvalósítottam az álmomat, és kijutottam, másrészt pedig a sportolók részéről. A paralimpikonoké minden tiszteletem! Történt olyan találkozás, ami különösen emlékezetes marad? Egyet sajnálok nagyon: azt, hogy Öle Einar Bjömdalennel, Janne Ahonnennel vagy Noriaki Kaszaival nem tudtam találkozni. Nagy példaképeim, ők szerettették meg velem a téli sportágakat, ezért nagyon sajnálom, hogy nem tudtam velük összefutni. Egyébként nem vagyok nagy „sportolóvadászó”, nem éppen ezért utaztam ki, de persze azért rámosolyogtam Stefan Kraftra... Sok barátság köttetett odakint, például a paralimpián egyedüli koreaiként a magyar csapat mellett tevékenykedő Gyeong In Leevel, vagy ahogy mi elneveztük, Lalival. Ő is rendkívül aranyos, mindennap beszélünk, már tervezi, hogy decemberben jön meglátogatni, én pedig már az esküvőjére is hivatalos vagyok... Szerintem ez egy életre szóló barátság! A következő olimpiára is készül önkéntesként? Mit tanácsol azoknak, akik megpróbálnának eljutni Tokióba? Természetesen készülök, már várom, hogy megnyissák szeptemberben a jelentkezést. Addig még sok az idő, bármi történhet, de jelen pillanatban tervezek menni. Tanácsként pedig azt tudom mondani, hogy már most kezdjenek el spórolni, valamint ne féljenek az új kihívásoktól! A 25 évesTorTamás a paralimpiai záróünnepség előtt (TT archívuma)
