Új Szó, 2018. április (71. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-07 / 80. szám
www.ujszo.com SZALON 2018. ÁPRILIS 7. 17 TÁRCA A SZALONBAN Mit olvas? föld vöröslik, az ég sötétlik, esőcseppek verik az ablakot. Búza nemigen terem itt, az elszórt házak között hosszú szőlősök, őszibarackfak hullámzó sora lakúk a dombokra. Nem sokkal azután, hogy a Mostar felől vezető főútra kanyarodik a busz, amelyen valóban egy óra lett volna az út, elhaladnak a nekropolisz mellett, Ká felugrik, a sofőrhöz rohan, megállítja - men megálló egyébként nincs, eddig sem volt. Amikor leszállnak, már rézsút esik az eső a metsző szélben, nyoma sincs a tegnapi negyven foknak, a magas színekről csap le a völgyre a végítélet, tépi Té szőke loboncát. Máris bemenekülnek az épületbe, odabenn egy halálra unt hmegovka üldögél, talán nyári diákmunkás, látogató egy szál sem. Jegyet vesznek, őgyelegnek, várják, hogy alábbhagyjon a zápor. De csak csitulni látszik, ekkor kimennek, a köveket nézegetik. Radimlja nekropoliszában találhatók Bosznia talán legszebb faragott steccijei. Annak idején még az osznák-magyar uralom idején hordták ide őket, útban voltak ugyanis a mellene elhaladó úrnak. A kőkert A baleset után egy röpke héttel az eszmélés egy következő buszúton érte Jét. Kával és a hozzájuk később Szarajevóban csadakozó Tével indultak tovább Mostarba, s most onnét Stolac felé kanyarogtak a szikes Hercegovina útjain. Bregava trans. A Velez hatalmas szikláin már induláskor fekete fellegek gyülekeztek. Ügy nyomta el Jét az álom, ahogy a hűs eső a forró sziklákra csapódon. Mire magához tért, az utasok - az orvostól hazafelé igyekvő nénik, bácsik, zajos diákok - lassan elfogytak „Már egy órája ott kellene lennünk”, mondta a mobiljára pillantva, „hol vagyunk” Az alsó Neretva kiszélesedő völgyében szétszórt felvak között kanyargón. Hol egy dzsámi, hol egy Dalmáciát idéző templom - vagy a háború után épült új, magas tornyokkal. Akár a kutyáknál, a területek mindenhol jelölve, pisi helyett persze zászlókkal: hol a Federációé, hol egy horvát zászló, hol az iszlám zöld zászlaja. Hol magas kereszt, hol minaret. ,A gúglimapsz szerint csak egy óra volt az út”, morog Jé értetlenül. „Faluzós buszra szálltunk”, nyögi Té egykedvűen. A falunevek egyre viccesebbek: Bivolje Brdo, Domanovici, Bobanovo Selo, Crnici, Aladinici, Pljesivac-Kula, Kozice... A sziklás L. Varga Péter irodalomtörténész „Minden mai regényben van egy önmagába visszaforduló Moebius-szalag. A Duna is egy Moebius-szalag.” - írja Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása című regényéhez írt munkanaplójában. Én éppen az erről a nevezetes pillantásról szóló Esterházy-regényt olvasom újra, „lefelé a Dunán”, haladok Esterházy „bérelt utazójával” a feketeerdei forrástól egészen a torkolatig. Közép-Európa-regény, a köztesség regénye, rendszerváltás utáni, posztmonarchikus vízió, amelyben bár fölül az utazó (a történetnek), azért a víz az úr. A Duna Moebius-szalaga testesíti meg azt a talán létező, talán sosem létezett mesét, amely összeköti Európa különböző, nyugattól keletig ívelő térségeit, e térségek népeit, népeik történelmét, történelmük hol súlyos, hol könnyedebbnek bizonyuló terheit és mindazt a tapasztalatot, ami a történelmi események lefolyásának következményeképp keletkezik. Finoman sokrétű mű, az ezzel egy időben írt Hrabal könyvéhez képest azonban sokkalta olvashatóbb, ha tetszik, olvasmányosabb, befogadhatóbb - és nem utolsósorban rétegzettebb. „Ki vagyok én? - ez az a kérdés, amit Utazó nem tesz föl. Hová tartok?, ezt se.” Sőt azt sem, mi a Duna. Mégis, a Hahn-Hahn grófnő pillantása, ha a szóban forgó grófnő félszemű is, nem csupán feltár, de az örvények mélyére is lehatol. Szécsi Noémi Levelek a kertből Kedves Húgom! Tragédia. Engem már hetek óta csupán a pesszimizmusba vetett hitem tart életben. Az optimizmusom odakint sír a kertben térdre esve. Bánja, hogy oly sokakat félrevezetett. Lopott, csalt, hazudott, mi pedig álmokat szőttünk, költöttük a pénzt, elvégeztük a felesleges munkát. Aztán jött ez a little beast from the east hóval, faggyal. Az, hogy mekkora kárral Jár nekem a március közepén kifagyott borsót az előző vetőmag minőségében beszerezzem, aztán újra vessem, egy dolog. De sajnálatosan a tekintélyem is meggyengült. Hiába szavalom már a János vitézből észlelés esetén, hogy „piros az ég alja, aligha szél nem lesz”, a nénéd azt az aldis időjárás-állomást bűvöli, a kölykek meg az időjárás-jelentő applikációt a telefonjukon. Egy gúnyos röhögésre se jogosult már az évszázados megfigyeléseken alapuló tudásom. Titokban én is a felhőradart nézem, aztán a színjáték kedvéért kimegyek, az eget kémlelem hosszan, mint egy nyomkereső indián, és végül kinyilatkoztatok. De tudod, fontos nekem, hogy a család előtt kivívjak valami respektust. A nejem önálló nézetekkel rendelkező őstermelő, a fiaim még nem töltötték be a húszat, nem engedhetem, hogy beletaszítsanak a vén hülye szerepébe. (Neked most, drágám, azt kell súgnod a nagybátyád fülébe, hogy „mert nem is vagy az”. Köszönöm.) A veszteségeimről kérdezel. Nos, a veszteségeim nagyok, főképp mert az álmaim is határtalanok voltak. A legjobb akartam lenni, legalábbis a legjobbak közül való, de szüntelenül arra eszmélek, hogy a körülmények rabjaként vergődöm. Micsoda ország ez, ahol ilyen a tél! Vagy ilyen a nyár. És sosincs tavasz? (Az ősz többnyire kellemes, de az elmúlástól már túl sokszor gondolok magamra.) Fölöslegesen inspirálódunk brit biokertészek tippjeiből, hagyd el, kedvesem. Lenézhetjük őket, hogy sosem lesz olyan édes a paradicsomuk, mint a miénk, még ha százszor megépítik is neki a legszebb üvegház-palotát, de nekik meg hőmérséklet-kilengéseik nincsenek. Itt hagynak minket az unióban, ahol rettentő hőmérséklet-kilengések következnek ránk az elkövetkező években, egymás vállán fogunk sírni, kedvesem. Nézzünk szembe a realitásokkal és az adottságokkal, a kertészkedés elsősorban erre tanít. De főleg arról a mexikói egérdinnyéről gondolom, hogy keserves csalódással végződik a kaland. Beleszerettél, (Fotó: Fortepan) akartad azt a magot, két dollárért megrendelted (örülök, hogy legalább az indiánbanánról le tudtalak beszélni meg a magról nevelt avokádóról), és most nézegetheted a magoszacskót, hogy egyáltalán hogy nevelsz ki belőle palántát. Felteheted rá ezen a tavaszon az FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN életed, pátyolgathatod a palántatálcán, ráteheted a tescóból szerzett mobilfóliát, mikor kiülteted, de vagy a nap lesz neki kevés, vagy a víz. Két hónap után feképnél hagy a latin szerető, ez nem egy kelet-európai nő ágyásába való, de kísérletezz csak, kisszívem, te még nem hánytál annyi félbemaradt növényt a komposztba, mint én. Ami engem ület, én elkéstem. Minden reggel ezt érzem, amikor kipattan a szemem: végletesen elkéstem. Irgalom atyja, ne hagyj el, csak március végén tudtam elültetni a hónapos retket, mert korábban egy kapavágást se tudtam volna ejteni a fagyott földbe. Idén se lesz korai termés, a kajszibarackfáimra rá se merek nézni, szégyellem magam előttük, hogy nem tudtam őket megvédeni attól, amitől én egyedül tudtam volna, ha hiszek a saját paranoiámnak, és nem próbálom elhessegetni, ha veszem a fáradságot azon a vasárnapon... Téged ki kell ábrándítsalak: a Missouriból beszerzett kínai görögdinnyeretek ősszel több örömet szerzett volna. Olvasd csak rám, ha máshogyan lesz, de olyan gyorsan fel fog magozni, hogy még meg sem nőtt rendesen a feje. De annyi mindenkinek nő meg a feje helyettük is! Az ember csak körbenéz a falujában, a szőkébb pátriájában, vagy bekapcsolja a tévét. Egyetlen dolog nyugtat meg, hogy április havában minden elszórt mag kétszer olyan gyorsan szökken szárba, mint előtte vagy utána bármikor. Igaz, hogy május napsütése meg kétszer annyit ér, de a föld most nedvesebb. Ne hallgass rám, ne hallgass rám soha, szórj el annyi magot, amennyit csak tudsz, higgy a mindenható természetben! Ölel szerető nagybátyád, Lajos Csontok tehát nincsnek mindegyik kő alatt, de psszt, ezt nem tudják a látogatók A táj maga is archaikus, keleten a völgy fölé magasodó szirteken, ahonnét a metsző szél fúj pihennek Daorson romjai még a rómaiak előtti illír korból. A stecc&L kora persze sokkal későbbi. Az ábrák a köveken mégis mintha egy időtlen múltat tükröznek, elrajzolt alakok, hatalmas kézzel intenek a perc emberének az örökkévalóságból. Nyitott tenyerük felett karika, talán a Nap, talán a Hold. Váltak felett felajzott íj. Feltűnik a kard, az íj, a vért és a kereszt meg a félhold - noha jóval az ottomán hódítás előtt faragták. Primitív báj, naiv rajzolatú emberalakok, férfiak, nők, gyerekek. Lovagló figurák vadásszák a szaladó szélben a szarvast, egy másik stecakon kólót táncolnak örök mozdulatba fegyva, mint a barlangrajzok. A kőkertben az idő terem, a nap mindig fenn van, a hold mindig telik, a rózsa mindig nyílik. Az örökkévalóságba, hiába koptatja az eső, a szél. Mák Dizdart is megihlette a kéz a sziklán motívuma, Radimlja című ciklusában a Kőalvó kötetben írja: „E kéz szólít, hogy felemelkedj / s alaposan megnézd kezedet II E kéz serkent, hogy fellélegezz / s elgondolkodj két kezeden.” - fordítja Ká. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szalon@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
