Új Szó, 2018. március (71. évfolyam, 50-75. szám)
2018-03-03 / 52. szám
www.ujszo.com SZALON 2018. MÁRCIUS 3. Ül TÁRCA A SZALONBAN Németh Zoltán Tedd fel a kezed állomás épülete leginkább egy sportcsarnokra hasonlít. Vagy inkább egy óriási akváriumra, benne elmosódott alakok úszkálnak: időnként kinyitják az akvárium ajtaját, majd kiúsznak, el a távolba. Nem, mégis inkább sportcsarnok: az állandó fehér zaj és fehér mozgás bokszolnak egymással. Kinyitja a laptopot, maga elé teszi, olvasni próbál. De a hely, a vasútállomás annyira lenyűgözi, hogy képtelen koncentrálni. Az épület ritmusa: a vesztibül, az emeleten végigfutó loggia, az oszlopokra támaszkodó, nyitott, árkádos csarnok vagy mégis inkább átrium, sőt testudinatum, a zárt mennyezetes compluvium, vagyis a tető négyszögletű nyílása nélküli tér... Képtelen a szövegre figyelni. Egy pár sétál el mellette már negyedszer. A lány magas, a férfi alacsonyabb. A lány karcsú, élveteg, szénfekete fürtös-fodros haj, csípője valószerűdenül keskeny. Amikor már ötödször közelednek felé, az ajakrúzs, a szemfesték és a copfba összefogott hullámos fekete haj mögött hirtelen meglátja a kemény férfiarcot. Durva vonások, himlőhelyes bőr, az alapozó vastagon teríti be a bőr kinyíló krátereit. Mint akit áramütés ért, hirtelen az egész tér, az állomás belső tere valószerűdenné változik. Sosem volt paranoiás, de azért, hogy megtudjon- még ha feltételezett igazságokat is- képes volt szinte lenyúzni a bőrt, lekaparni a húst, lehatolni a csontokig, sőt, még az alá, a szétomló velő kétségtelen bizonyosságáig. De ez a női arccá maszkírozott durva férfiarc a naivsággal szembesítette: saját naivitásával. .Szeretett volna benne lenni a vüágban, megélni azt, kitölteni iáitól falig, az élet terét, de úgy érezte, búráhan él, saját korlátainak bórájában, és kimarad a zajló sodrásból, nem lát be a lakás belső szobáiba, csak a folyosón táblából. Ebben a pillanatban egy fiatal cigánylány állt meg a vonatok érkezését és indulását jelző elektronikus tábla alatt, szinte ösztönösen lépve be az állomás origójába, táncolni és dúdolni kezdi a szlovák diszkók legkedveltebb magyar slágerét, egyre erősebben és erősebben: Tedd fel a kezed, tedd fel a kezed, tedd fel a kezed, mert én más vagyok-gyok-gyok, más vagyok-gyok-gyok... Nemsokára már táncol, saját magának énekli rekedtes, hátul artikulált roma torokhangon palóc akcentussal, szájpadláson képzett szlovák 1-ekkel, más va-gyok-gyok, mert én más va-gyok-gyok... Miközben lopva a produkciót nézi, tudat alatt megszámolja a közönséget: egy idős férfi ül előtte unott-steril arccal, egy disztingvált, középkorú nő, aki a Vasárnap magazint tartja a kezében, és próbál úgy viselkedni, mintha otthon, a kandalló előtt olvasgatna, és nem eg)' hideg, idegen, riasztó éjszakai állomáson, nem messze egy fiatal roma család, kisfiúval és babakocsival, a másik oldalon két szlovák férfi, néha mondanak egy-két mondatot a helyi hokicsapatról, mögötte egy elmebeteg, magában beszélő nő, aztán a már említett pár, a transzvesztita és barátja, a bejáraméi cigizgető roma fiatalok - ebben a pillanatban a lány rekedtes hangon az állomás közepén állva magyarul kezd üvölteni, dőlnek belőle a szavak, visszhangzik az egész néma épület: mi van, te faszszopó, mit bámulsz, mit akarsz, mi, mi a bajod, mi nem tetszik? Döbbent csönd, mindenki elnémul, és úgy tesz, mintha ott sem lenne, vagy valami más, nagyon fontos egyéb teendője akadna, a lány úgy fordítja az arcát, hogy a vén fasz szinte mindenki lehet, kivéve a két gyereket és a három nőt, ő arra gondol, talán túl nyilvánvalóan stírölte a lányt, a Splash-szám a régi besztercebányai éveket idézte fel, te jó ég, micsoda emlékek, egyetemi diszkó, és most itt a teljesen nyílt büntetés, az adjectivum végül is megállja a helyét, de aztán eszébe jut, hogy rajta kívül van még a teremben három idősebb férfi, akik most mind a márványpadló szigorú rendjét tanulmányozzák, a terem sarkaiba helyezett poros levelek erezetét vagy a plafonról lelógó szürreális-futurisztikus lámpákat, amelyekkel akár egy holdraszállást is meg lehetne kockáztatni. Ebben a pillanatban a hirtelen beálló csönd, ha lehet, még mélyebb lesz, a fiatal lány, mintha még sosem járt volna vasútállomáson, eltűnik, mintegy saját mondata közepéből, a szokadan pár pedig immár hatodszor vonul át az állomás épületén, kifelé. Most látja, két rendőr jelent meg a bejáratban, lassan, kényelmesen jönnek, egyenruhájuk fakó színe az állomásépület sarkait díszítő poros levelekkel harmonizál, a két szlovák férfi szinte azonnal hozzájuk siet, halk beszélgetés, majd szinte egyszerre nevet fel mind a négy. Az állomás órája lassan kattan egyet, ő pedig arra gondol, ez az egész, az ajtóban cigiző-fagyoskodó fiatalok, a fiatal lány látványos, kétfelvonásos produkciója, az állomáson pontos időközönként fontoskodva végigvonuló transzvesztita és párja, szóval ez mind, a legapróbb részletekig megrendezett színjáték, amely mélyebb értelmet rejt, de amelynek kulcsát ő nem találja, egy konzisztens világ, amelyből ő ki van zárva, és amelyről most már végérvényesen semmit sem fog megtudni, a két rendőr megjelenésével a sivár, üres, joviális, bántóan funkcionális falak és emberek maradtak meg csupán, az újra visszatérő biztonságos, kényelmes, jólnevelt világ, amelynek azonban nincsenek titkai, szörnyetegei és angyalai, csak a rosszul értelmezett túlélés és béke, amelyben olyan könnyű elhelyezkedni. Kétségtelenül valami finommechanikai érzékenységet fejlesztett ki magában bármiféle leleplezés iránt, amely azonban a rendőrök megérkezésével egyszerre tárgytalanná vált, s amelynek relevanciája a rendőrök távozásával is eltűnt. Egy párhuzamosan létező világ ajtaját találta meg, de az ajtót befalazták, gondolta, és a szerencsétlen magyarországi turistát kezdte figyelni, aki nemrég lépett be az állomás épületébe, eurót akart forintért váltani, hogy megvásárolhassa vonatjegyét, a helyiek nyelvérzéke felől nézve affektált, túlkerekített magánhangzóival kétségkívül komikus figurának tűnt. Ekkor lépett eléje, szinte a semmiből, a két roma lány, az éneklő-táncoló, és egy másik, sokkal-sokkal szebb. Hová utazol? Van barátnőd? — kérdezte a szebbik szlovákul, kivillantva erőteljes szemfogait. Dost daleko, felelte ő, majd magyarul folytatta, s közben arra gondolt, hogy ha a rendőrök szólítják meg szlovákul, biztosan nem vált át mondat közben magyarra, mint!3 most: igen, van barátnőm, miért? Nincs kedved egy kis szopecskához, csak egy kis fajecka, mdod, csak tíz euró. Nem, nem, mosolygott kényszeredetten, tényleg nem, köszönöm, mondta. Visszaült, körülnézett, az állomás poros-sötét unalma most még nyomasztóbb lett, a lányok kisétáltak a hóesésbe, rágyújtottak. A szebbik még kétszer visszajött, hatvancentet nem tudnál adni kávéra, kérdezte, a pontos összeget rakta a tenyerébe, aztán tíz perc múlva újra visszajött, a barátnőm is inna egy kávét, most már egyeuróst adott neki, és nézte, ahogy valami gyermeki örömmel egyensúlyoz a forró kávéval kifelé. Félóra elteltével már kint vacogott a nemzetközi gyorsra várva, néhány hasonlóan remegő sorstársával együtt, amikor a feljáróból előbuk-' - kant az állomáson megismert pár. Én elöl szállók fel, te menj hátra, és majd valahol középen találkozunk, mondta a szűk csípőjű nő, mikor begördült a vonat. A kuszetka kényelmeden, hatágyas tere üres volt, megnyugodott, hogy egyedül utazik. Az állomások fényei neoncsíkokként cikáztak szemhéján, a vonat jobbra-balra rázta, néha mintha emberi hangokat hallott volna, de a vasúti kocsi alkatrészeinek nyikorgása, jajongása, eszelős csikorgása minden más hangot elnyomott. Egy párhuzamosan létező világ ajtaját találta meg, de az ajtót befalazták, gondolta... r> Mit olvas? Grigorij Meseznikov politológus Jelen pillanatban párhuzamosan több könyvet is olvasok, s továbbiak várnak rám. Az éppen „olvasottak” közt említést érdemel a kiváló orosz történész és politológus, Szergej Medvegyev kötete, a Park krymského obdűbia. Kroniky tretieho cyklu. A könyv a mai orosz állam és társadalom realisztikus, de annál sivárabb képét festi meg, amelyben az ország jelenlegi vezetője azt vette a fejébe, hogy valamilyen csoda folytán megállítja az időt és saját öregedését, s visszaviszi országát a boldog (valójában azonban a hajmeresztőén tragikus) múltba. A könyvet eg}' kis moszkvai kiadó adta ki mindössze ezres példányszámban, tehát annak esélye, hogy eljut a szlovákiai olvasókhoz, sajnos, elenyésző. Rögtön Medvegyev műve után Tim Marshall nagy brit bestsellerét veszem elő, a Prisoners of Geography (A geográfia fogságában) című opuszt. Ez az országok nemzetközi kapcsolatait és külpolitikáját földrajzi fekvésük alapján magyarázza. Mivel az államok fejlődése szempontjából végső soron egyéb szempontokat fontosabbnak tartok a földrajzi fekvésüknél, nagy örömmel nézek elébe annak, hogyan fogok a könyv olvasása közben vitába szállni a kiváló szerzővel. S harmadjára egy olvasói ínyencség: Karel Hvízdala cseh újságíró interjúkötete, a - Vlcice. Ebben két rendkívüli nő, Magda Vásáryová és Iva Brozová mesél életéről. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Verhovina filmre véve / II. paradoxon - a trembita néma harsogása múltkor említett Marijka nevémice nemrégiben ízléses DVD kiadásban látott napvilágot. A bónuszok közé Kárpátaljáról a csehszlovák időkben készült három rövidfilm is felkerült, melyeket a MarijkáwA nem csak a lokalitás köt össze, s nem is csak az, hogy a hely specifikumait rögzítik rendre, mintha összebeszéltek volna - a vasárnapi mise, néptánc, tutajúsztatás, polonyinák, fatemplomok, várromok, ruszin falukép stb. De az is, amiről a Marijkát illetően volt szó, vagyis a reprezentáció dilemmája. Egyszerűbben, annak kérdése, hogyan reprezentálható egy periféria regionális kultúrája és társadalma a centrum számára. Azaz, mit képes megmutatni a mozgókép a Podkarpatská Rus valóságából egy prágai, brünni, osztravai filmszínházban. A kommunikáció iránya persze determinálja a reprezentációt is. Minden művet (reprezentációt) meghatároz a médiuma. E filmeket pedig elsősorban a filmtechnika fejlődése, különösen pedig a hangosfilmbe való átmenet. A legkorábbi darab, Karel Plicka Jaro na Podkarpatské Rusi című alkotása (1929) még némafilm, hangkulissza sincs hozzá, Adolf Lehner Podkarpatská Rus-a. (1937) viszont már a hangosfilm korában is szintén csak mozgókép, aláfestő zenével. Azaz, kép van, hang nincs a Verhovinából - az audiovizuális reprezentáció olyan, mint egy kerék párját vesztett kerékpár. Kicsit más a helyzet Jifí Weiss Písen o Podkarpatské Rusi (1937) című rövidfilmjével. A táj nyelve itt sem szólal meg, helyette viszont narrátor beszél, a mozgóképekhez így-úgy kapcsolódva. A táj népe kizárólag a Marijkábzn kap szót, s bár a saját nyelvét használhatja (csodálatos, ahogy keveredik, sőt hibridizálódik a cseh, ruszin, jiddis, héber a filmben) mondandója azonban elő(re meg) van írva. A helyi szereplők bájos esedenségéből pedig látszik: mozdulatai is meg vannak rendezve. Nem így a három rövidfilm esetében, amelyeket dokumentumfilmekként is nézhetünk. Az objektum azonos, a reprezentáció módja mégis különbözik. Plicka, akárcsak a néhány évvel későbbi Zem spieva című filmjében, itt is esztétizál: a koszt kispórolja, a nyomort nem mutatja meg, a nép archaikus élete itt egy boldog élet, az ősiség és eleven folklór bája mindent ural. Lehner lencséje turistaszemszögből mutatja be a tájat, akárha egy mozgóképeslap lenne a film, minden nagyobb városból kapunk utcarészletet, tájat, képeket a nép életéből. Weiss a narráció behozásával a realitás képeit a látomás felé emeli el, melyre a film vágástechnikája és képi dinamikája is rásegít. K. M. Walló verssorait J. Smeral néha kopogósán, majd szinte extatikus prófétasággal szavalja Jin' Smka elragadtatott zenéjére. Az osztályharcos nézőpont, mely már a kezdetet is meghatározza, csak rásegít, hogy a film egyszerre váljon expresszionista látomássá, és a nyomor valóságának felmutatásává. A természet nem a bájt, hanem a megélhetés kegyetlenségét jelenti. A képek dokumentumjellege izgalmas párbeszédet teremt a hol kommentárszerű, hol költőien elemeit szöveggel. A zsidók itt nem megjátszzák, hogy eltakarják az arcukat a lencse elől: tényleg azt teszik - okát a narrációból megtudja a hallgató néző. A film audiovizuális egységének látszólag a Marijka tesz eleget. És éppen ez a látszat a lényeg. A dalokat éppúgy, ahogy a pásztorok hegyoldalak visszhangját kihasználó kurjongatását (bár akusztikus helyspecifikum, mégis külön áll a képtől) külön vették fel. A kurjantó figurától elválik a kurjantása, noha a hang és a gesztus látszólag egyidőben zajlik. Az sem biztos, hogy a kurjantás a kurjantó embertől származik-e, vagy hogy egyáltalán a Verhovinából. S itt érünk a filmes reprezentáció másik paradoxonénak végére, a kép és hang viszonyára. Míg a Marijka látszatot alakít ki, addig Lehnernél a lakodalmas ruszinok valamiféle bécsi keringővei beoltott ragtimera ropják, a látszatot kelteni nem akaró, illusztratív aláfestő zenére. Plickánál e paradoxon sokkal izgalmasabb, csonkasága miatt. A jellegzetes hucul trembita (havasi kürt) megfúvása bár önmagában képi performancia, a film némaságában a trembita a funkcióját és a lényegét veszti el. Nem halljuk, csak látjuk. A trembitafúvás néma harsogását. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. E-mail: szalon@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
