Új Szó, 2018. március (71. évfolyam, 50-75. szám)

2018-03-03 / 52. szám

www.ujszo.com | 2018. március 3. SZOMBATI VENDÉG I 9 Menekülés a virtuális világba Tóth Krisztina: „Egy család széthullásán keresztül érzékelünk valamit abból, hogy mi zajlik a világban..." SZABÓ G. LÁSZLÓ író is, költő is, műfordító is, de már színműíró is Tóth Krisztina, a kortárs magyar irodalom egyik jeles alakja. Első, felnőtteknek szóló darabját a Rózsavölgyi Szalon felkérésére írta Pokemon go címmel. Versei, novellái, tárcái és regénye után ezúttal egy groteszk humorral átszőtt családi drámát tár elénk, amely egy kisváros panellakásának nyolcadik emeletén játszódik. Férj, feleség, felnőtt gyerek, nagymama, szomszédok. Átlagemberek. Csúsz­nak lefelé, de próbálnak megkapasz­kodni. Ki ebben, ki abban, ki a vir­tuális világban. Innen a darab címe, a Pokemon go. Mert van, aki a játékba menekül. El a valóságból. Megrendelésre írta a darabot, így gyorsabban ment a munka? Lélegezz címmel tavaly fordítot­tam egy anyagot a Katona József Színháznak, a megjelent írásaimból pedig már színdarab is készült Biki­nivonal címmel, Takács Kati pedig önálló előadói estet rakott össze, amelyet A szerető álma címen ját­szottak nagy sikerrel. Ez a mostani, a Pokemon go úgy született meg ben­nem, hogy az egyik főszereplő, az idős hölgy, a nagymama már meg­volt a fejemben. Szinte láttam őt fej­ben interakcióban, párbeszédeket, helyzeteket komponáltam vele. Még nem tudtam, mit akarok kezdeni a ki­alakuló anyaggal, de az már biztos volt, hogy lesz belőle valami. Vagy próza, vagy más. A dialógusokra egyébként nagyon érzékeny vagyok. Velem például nehéz filmet nézni. Mint fordító állandóan azt figyelem, mit mondanak a figurák, hogyan ír­ták meg a párbeszédeket. A magyar szinkronok többségében egyszerűen kihullik a szereplők szájából a szö­veg. írói szempontbój a dialóg ne­kem izgalmas terület. És amikor még nem is tudtam, hogy az említett pár­beszédeim beilleszkednek-e majd egy hosszabb prózába, sőt már volt egy-két jelenetem a nagymamával, akkor keresett meg Zimányi Zsófia, a Rózsavölgyi Szalon művészeti ve­zetője, hogy volna-e kedvem írni ne­kik egy darabot. Akkor aztán elkezd­tem kiegészíteni, megkomponálni a már meglévő anyagot, és úgy érez­tem, igen, ez mindenképpen szín­padra való. Akkor nem a nulláról indult. Felkérésre különben meglehető­sen nehéz írni, főleg, ha az embert belül másvalami foglalkoztatja. Ha nem találkozik a felkérés azokkal a belső problémákkal, amelyek íróilag éppen izgatnak, akkor nem tudom megcsinálni. Nem mondom, hogy soha nem írtam alkalmazott dolgo­kat, mert ez sem igaz. Főleg filmes anyagot vagy adaptációt, de mind­egyiknél éreztem, hogy nincsen olyan érzelmi, indulati fedezet benne, ami egy fontos műhöz szükséges. Itt, eb­ben az esetben viszont számomra fontos alapanyagról volt szó, és azért is jókor jött a felkérés, mert éppen ak­kor nagyon nehéz életszakaszban voltam. Az anyag forrt, alakult a fe­jemben, parttalan ideig elvacakoltam volna vele. A hosszú szöszmötölés közben pedig, én ugyanis tényleg szöszmötölős író vagyok, fennáll a veszélye annak, hogy érdektelenné válik számomra a szöveg. Hogy egy­szer csak azt érzem, nincs már hozzá közöm, másvalami foglalkoztat, ez már nem annyira érdekel. Az erős érzelmi töltés a vershez kell a legin­kább. Ott nagyon sokat nem szabad várni, mert egyszerűen elillan. De az sem jó, ha nagyon hamar nekiesek. A körvonalakat tisztán kell látnom. Nagyon érzékeny dolog, hogy az ember meddig vacakol valamivel. A Pokemon go nagymamája, hogy visszatérek a szöveg keletkezésére, nagyon elevenen élt bennem. És ha van egy ilyen erős figura, az hozza a történetet, a környezetet. Sötét színek, abszurd humor, látlelet a mai magyar valóságról? Ennyire direkt formában nem mondanám. Akkor nagyon didakti­kus művet írtam volna. Látleletről semmiképpen nem beszélnék, nem egy alapgondolat mentén fogalma­zódott a darab. Inkább azt monda­nám: egy család széthullásán ke­resztül érzékelünk valamit abból, hogy mi zajlik körülöttünk a világ­ban. A történet nincs lezárva, van vészkijárat, de szörnyű veszteségek esnek közben. „Egymást megtagadó és egy­másba kapaszkodó emberek van­nak a színen” - fogalmaz a rende­ző, Csizmadia Tibor. Van itt egy családi struktúra, amely egyben tartja a szereplőket. De ami­kor a baj érzékelhetővé válik, ami­kor a lappangó problémákat valami láthatóvá teszi, akkor mindenki a sa­ját megoldási módszerét dobja be. Hamleti alapkérdés hallatszik ki a háttérből. A lenni vagy nem len­ni? itt úgy hangzik: túlélni vagy belehalni? Ez így még nem hangzott el egyik beszélgetésben sem, de valóban ez itt a lényeg. Túlélni, de milyen áron? Gyerekeknek is írt már darabot. Az Évek vándorát a Pécsi Nemzeti Színház játszotta egy évig, nagy si­kerrel. Áz olyan gyermek Orfeusz­­történet volt, amelyben egy kisfiú el­veszítette a kutyáját, és elindult, hogy megkeresse. Zenés darab volt, sok mulatságos jelenettel. A dalszöve­geket is én írtam. A Pokemon go hőseit a hétköz­napok sűrűjéből emelte ki. Ismerős környezetből jön mind az öt szereplő. Bárkinek lehet olyan ér­zése, hogy már találkozott velük. A sötétebb tónusokat feloldja az egy­­egyjelenetben megcsillanó humor. A végén vélhetően úgy megy haza a néző, hogy megüli a mellkasát a da­rab. Ez volt a célom. Olvastam egy interjújában, hogy íróilag lelki rokonságot érez Mándy Ivánnal. Bennem is állandóan működik az a fajta embermegfigyelés, antropo­lógiai kíváncsiság, amivel Mándy mindenkit szemügyre vett. Mikro­­történetekben tükröződnek nála a vi­lág nagy jelenségei. Mindig kicsit markolt, és nagyot fogott. A Pokemon go nem csak a gye­rekek játéka, felnőttek is könnyen a rabjává válnak. Igen, az utóbbi évtizedek legna­gyobb függőséget jelentő játéka ez. Egy ausztrál házaspár például elve­szítette a gyermekét pokemonozás közben. Kiszáradva találták meg a kisfiút. Olyan jutalmazási stratégiá­val él ez a játék, hogy felnőtt embe­reket is képes beszippantani. Félig a valós, félig a virtuális világhoz kö­tődő szerepjáték ez, amely túlzott használat esetén valóban függőséget okozhat. Azért adtam a darabnak ezt a kicsit elidegenítő címet, mert az irodalmi mű és a színház is úgy működik, hogy fél lábbal a valóság­ban vagyunk, de féllel ki is lépünk belőle. Jelenlét és kilépés. Az egyik szereplőm az utolsó pillanatig abba kapaszkodik, hogy abban a másik vi­lágban, a virtuálisban neki még van darab rendezőjével, amikor a szöve­geket összerakta. A Pokemon go esetében egészen más a helyzet. Az írott szöveg sokkal hosszabb volt, mint a színpadi változat. Húzni kel­lett az időbeli keret miatt. Alkalma­zott elemből pedig több is volt, de ez engem egyáltalán nem zavart. Lét­rejött egy színpadi produkció, ami egészen más és több, mint amit én megírtam. Az összjátékban igyekez­tem tevékenyen részt venni. Érkez­tek is javaslatok a próbafolyamat so­rán, felmerültek bizonyos kérdések, én pedig próbáltam megvilágítani, hogy ennek az anyagnak van egy szövete. Például van egy jelenet, amely a rendező és a színészek sze­rint nem viszi előre a történetet. Eb­Gavalda Szerettem őt című regényé­nek színpadi változatát a Rózsavöl­gyi Szalon mutatta be. Györgyi Anna és Szilágyi Tibor játsszák ezt a felkavaró, kibeszé­­lésekkel teli szenvedéstörténetet. Én fordítottam a regényt, az alap­ján készült a darab. Van egy rész a re­gényben, amikor az após elviszi a menyét egy hétvégi házba. Este el­köszönnek egymástól. Az egyik a földszinten, a másik az emeleten van. Elhangzik köztük egy párbeszéd. „Leoltottad a villanyt?” A francia er­re azt mondja: „Oui.” S akkor leír­tam, hogy: „Igen.” De amikor felol­vastam, rájöttem, hogy egy magyar nyelven beszélő ember nem azt mondja ilyenkor, hogy igen, hanem azt, hogy le! írásban ez simán átcsú­szik. Ám ha kimondom, azonnal ki­derül: a magyar ember igekötővel válaszol. „Leoltottad a villanyt?” „Le!” Ez a különbség az írott és az el­hangzott dialógus között. Egy másik darabban, a Lélegezzben, amelyet Nagy Ervin és Pálos Hanna játsza­nak a Katona József Színházban, elég sok veszekedés van. Azt mind leki­abáltam otthon. Mert egyáltalán nem biztos, hogy egy indulati ívbe az a mondat belefér. Más a dinamikája, a ritmusa, az íve egy mondatnak, ha erős indulati töltés van mögötte. Azért mosolygok, mert szinte látom, ahogy „lekiabálja a dialó­gust”. Azért kell lekiabálnom, hogy ki­mondható legyen. Ráadásul elég bo­nyolult vitába bocsátkozik a két sze­replő a szénmonoxid-kibocsátásról és a fold jövőjéről. Meglehetősen hosszú és abszurd párbeszédek hangzanak el köztük az ágyban. Ezt elég nehéz egy ilyen intim helyzet­ben elképzelni, úgy kellett hát meg­oldanom, hogy megmaradjon a je­lenet abszurditása. Ha kiesett volna a szereplő szájából a mondat, akkor semmit nem ér az egész. Lehet, hogy közben kedvet is kapott már egy újabb darab meg­írásához? Azt nem tudom. Csak azt, hogy amit írtam, jól mondható. Hogy ezek a szövegek létező párbeszédek. Mű­ködőképesek. Nem papírízű konst­rukciók. Itt ugyanis hús-vér figurá­kat látunk. Sztarenki Pál egy szeret­hető surmót játszik a Pokemon go­ban. Hihetetlen, hogy mi mindent gyűjtött össze a figurához. Nagyon gazdag eszköztára van hozzá. Apró megjegyzések, kis kézmozdulatok. Fergeteges! Anélkül, hogy túljátsza­­ná a szerepet. Szóval lesz újabb darab? Most másban vagyok benne, más foglalkoztat. Azt nem szabad félre­rakni, vagy zárójelbe tenni. De nem tartom elképzelhetetlennek, hogy még valaha ilyesmit írjak. Csak nem most. Nagy fogadalmam, hogy eb­ben az évben nem fogok magamra vállalni sok mindent. Félő, hogy nem fog sikerülni, de még nincs baj. Az elmúlt egy-két esztendőben ugyanis különböző feladatokra kértek fel, én pedig túl sokat elvállaltam. Nem kel­lett volna. Teljesen szétforgácsoló­­dott az energiám. Nem tudtam a ne­kem fontos dolgokra koncentrálni. És most ezt a helyzetet szeretném el­kerülni. A saját ötleteimmel, terve­immel akarok foglalkozni. Megírta első, felnőtteknek szóló színpadi müvét (Képarchívum) helye. A Pokemon go egyébként még azt a hamis vadászélményt is meg­adja, hogy valaki járkál, kilométe­reket gyalogol játék közben, tehát nem egy helyben ül, a számítógép­nél. Valójában persze nem csinál semmit. A pokemonosok ezen most bizonyára felháborodnak. Felmen­tem fórumokra, olvasgattam a be­jegyzéseket, és azt láttam, hogy meglett korú, családdal, munka­hellyel rendelkező emberek osztják meg egymással szenvedélyesen a stratégiai trükköket, amelyekkel többféle Pokemont be lehet gyűjteni, és szintet lehet lépni, még hatéko­nyabban lehet küzdeni. Bejár a próbákra, hogy lássa, hallja, hogyan kel önálló életre a szövege? A Bikinivonalnál kész dolgot lát­tam, aminek örültem. Csak akkor konzultáltunk Pelsőczy Rékával, a ben egyet is értettem velük, de annak a jelenetnek nem is az a funkciója, hogy előbbre vigye, hanem hogy előrevetítsen az egyik szereplő szá­mára egy bizonyos élethelyzetet, amitől ő visszariad, és nem is kíván részt venni benne. Azt mondja: kö­szöni, ő ezt nem kéri. Tehát nem le­hetett kihagyni. Ragaszkodnom kel­lett hozzá. Ezek a szakmai tapasztalásai nyilván segíteni fogják a követke­ző darab megírásában. Biztosan így lesz. Minden mun­kám újabb felismerésekkel jár. Ami­kor franciából vagy angolból fordí­tok, már tudom, hogy jó, ha hango­san felolvasom a dialógusokat. Na­gyon becsapós tud ugyanis lenni ez a műfaj. írásban jól nézhet ki egy pár­beszéd, de ha az ember hangosan ki­mondja, felolvassa, akkor döbben rá, mi a különbség a kettő között. Anna

Next

/
Thumbnails
Contents