Új Szó, 2018. március (71. évfolyam, 50-75. szám)
2018-03-29 / 74. szám
www.ujszo.com | 2018. március 29. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR Csontvázak a szekrényben Felmerül a kérdés, megreformálható-e az uniós agrártámogatás CZAJLIK KATALIN A országunkban idestova egy hónapja tartó poli- X. Jtikai cunami sorra mutatja meg a szekrényben rejtőző csontvázakat. Legújabban az agrártámogatások rendszere került a figyelem középpontjába, ami jó hír. A rossz hír az, hogy nagyon kicsi annak a valószínűsége, hogy e téren érdemi változás állna be. Újságírói értesülések szerint (ez is milyen jellemző, hogy érdemben csak új ságírók tárnak fel dolgokat manapság, holott egy egész államapparátust fizetünk ezért...) nemcsak az olasz maffia, hanem egy regionális smeres politikus, Lubica Rosková cége is csalás útján jutott az uniótól lehívott agrártámogatásokhoz. Mindeközben sejtjük, ez csupán a jéghegy csúcsa lehet, mert a rendszer maga olyan, hogy lehetővé teszi a visszaéléseket. Például sok szó esik hirtelen arról, mennyire abszurd, hogy az agrártámogatások akkor is járnak egy területre, ha nem folyik rajta termelés. Azt kevesen tudják, hogy ezt a gyakorlatot a 2003-as KAP (Közös Agrárpolitikaj-reform vezette be, méghozzá reakcióként az addig érvényes, termeléshez kötődő támogatási rendszer anomáliáira. Dióhéjban arról van szó, hogy korábban a támogatások összege terményenként változott, ami azt eredményezte, hogy a gazdák nem azt termesztették, amire az adott helyen a legjobb feltételek és piaci kereslet volt, hanem azt, amire a legtöbb dotációt kaphatták. Ebből kifolyólag egyes terményekből óriási túltermelés képződött, amit ismét az EU-nak kellett rendeznie, értsd: felvásárolnia. így hát az unió kétszer fizetett a nem gazdaságos agrárpolitikájáért. A termesztéshez nem kötődő területalapú kifizetések értelme tehát abban állt volna, hogy szabad kezet adjon a gazdáknak ahhoz, hogy a piac követelményei, ne pedig a támogatások összege alapján döntsék el, mit termesztenek. Az eredmény azonban láthatóan kicsit más lett. Az ügyeskedők újra megtalálták a kiskapukat, így a rendszer a jelek szerint ismét nem azt szolgálja, amire hivatott lenne: az európai mezőgazdaságot és a tisztességes termelőket. Felmerül hát a kérdés, hogy megreformálható-e egyáltalán a KAP, amelyet sokszor az EU őskövületének titulálnak, lévén a legrégibb és legszerteágazóbb közös európai politika. Ráadásul az agrárlobbi Európa-szerte még mindig meglehetősen erős, így nem egyszerű bármiféle változtatást eszközölni a rendszerben. Közben évente eurómilliárdok folynak el a közösből, s nem tudjuk, hány százalékuk végzi illetéktelen kezekben. A legutóbb napvilágot látott információk azonban semmi jóval nem kecsegtetnek e téren. Demokráciadeficit? K edvesem, házasságdeficitünk van! - mondhatná a kellően csalódott férj vagy feleség. Lehet egy ilyen kijelentéssel kezdeni valamit? Aligha. A házasságban és a demokráciában több a közös, mint gondolnánk. Mindkettő az a „műfaj”, ahol energiát kell befektetni, ahol folyamatosan építkezni, javítgatni, korrigálni kell. No meg kompromisszumokat hozni, éjjel és nappal. Azt is mondhatnánk, a jó házasság, a jó demokrácia már a művészet egy formája! De ha azzal jönnek, hogy demokráciadeficit van, az körülbelül olyan pontos diagnózis, mintha a náthás betegnek azt mondaná az orvos, hogy odakint bizony hűvös van. Pont semmi értelme, nem a lényegénél fogja meg a kérdést. Ahogy egy házasság sincs házastársak nélkül, úgy az demokráciával is az a helyzet, hogy nincs polgárok nélkül. És akkor most nézzünk körül: évtizedek óta zuhan a részvétel a parlamenti, az európai parlamenti és az önkormányzati választásokon. Egyszerűen már négyévente sem veszik a polgárok a fáradtságot, hogy a saját kormányzati rendszerükkel - jól vagy rosszul -, de egyáltalán foglalkozzanak. Mit várnak mégis ezek után....? A zuhanó részvétel mellett más területeken is jelentősen visszaestek a számok: ott van például a párttagok száma. A 21. században már nem menő párttagnak lenni, hiszen a pártok maguk is kommunikációs központokká váltak, s nem I 7 Kiskorúsítva FINTA MÁRK F őszerkesztő úr, látszik, hogy nem ismeri a politikai döntéshozatal mechanizmusát - mondja Bugár Béla, a Híd elnöke, és közben csóválja a fejét. Ilyenkor tanár ő, bő negyedszázada a pályán, Horger Antal úr és Dumbledore professzor egyszerre. Ex cathedra okít és rendre utasít. Nem sokkal később azt mondja, az újságírók hülyébbnél hülyébb dolgokat állítanak, tévedésben vannak, a papírformát keresik. O pedig a munkát. Elégtelen, leülhet kolléga. Ön, amíg szóból értek én... Bugár Béla lapunknak adott videóinteijúját sok szemszögből lehet vizsgálni, kiemelve és kielemezve egyes válaszokat. Tanulságos lenne ráereszteni a beszélgetésre érvelési hibákat, tereléseket vagy kommunikációs szerpentineket kereső algoritmust, ha lenne ilyen. A negyvenperces beszélgetés azonban enélkül is tanulságos. És nem csak az interjúztatás technikáit vizsgáló médiaszakemberek, vagy azok számára, akik a politikai eseményeket vizsgálják és megnézik, hogyan jelennek meg ezek a politikusok kommunikációjában. Minden közélet iránt érdeklődő embernek el kellene merülnie az ilyen interjúkban. Kiderül belőlük ugyanis, hogy a politikusok kiskorúsítják a társadalmat. És ez az aspektus a kormányválság fényében különösen izgalmas. Erre a koalícióra - és egyes prominenseire - ez a fajta kommunikációs arrogancia nagyon jellemző. Itt van például Robert Fico, aki egyszer, mikor nagyon kemény kérdéseket kapott, élő egyenesben utasította rendre a közszolgálati rádió műsorvezetőjét, mondván, ő itt a kormányfő, és tiszteletet érdemel. Ezt a tempót Bugár Béla is egyre gyakrabban alkalmazta az újságírókkal való kommunikációjában, igaz, kicsit saját stílusára formálva. Emlékezetes Bugár egy korábbi lakossági fórumon elhangzott mondata: „Sohasem hazudtunk, mindig azt mondtuk el, amit el akartunk mondani”. Ez a kommunikációs technika a kormányválság során számtalanszor előkerült. Ebbe a sormintába illik bele például a Híd ominózus OT-határozatának harmadik mondata, aminek köszönhetően az előrehozott választásokat emlegető Híd végül a koalícióban maradt. Bugár ebben az interjúban is sokszor alkalmazza ezt a módszert - mikor kioktató módon visszatámad és az inteijúztató, vagy a legitim kérdéseket feltevő sajtó kompetenciáját kérdőjelezi meg, elkerüli a válaszadást, és „csak azt mondja el, amit el akar mondani”. Bugár csaknem harminc éve van már a pályán, ez a technika már ezerszer begyakorolt, hatékony rutin nála. Ráadásul ez nem csak kommunikációs technika: mivel egy személyben viszi hátán a pártot és nagyon régen van már a hatalom közelében, meg van róla győződve, hogy mindig tudja, mit csinál, és sosem téved. Ez a régóta hatalomban lévő emberek gyakori jellemzője. A Híd elnöke csak azt nem hajlandó beismerni, hogy időközben megváltozott a társadalom mentalitása - ahogy ezt a tüntetések is megmutatták. Nincs már szükség atyáskodó politikusi figurákra, tanárokra. Nincs szükség olyan vezetőkre, akik azt mondják el, amit el akarnak mondani. Nincs szükség az éj leple alatt elfogadott kormányprogramokra. Nyílt sisakra és őszinteségre van szükség. Mert az emberek tudatosították, hogy amíg a politikusok abban a hitben ringatják őket, hogy a választók úgysem értenek az állam és a politika működéséhez, és várják csak ki jivégét, akkor ennek leple alatt bármit megtehetnek a hátuk mögött. Akár az államot is elrabolhatják, ahogy az most kiderült. S lehet, hogy Bugámak, Ficónak és Dankónak valahol igaza van, amikor együtt rettegnek az ellenzéktől, és azt mondják, ők nem adják át a hatalmat olyanoknak, mint Matovic, Sulik és Kollár. Merthogy a jelenlegi ellenzék hibát hibára halmoz, kiszámíthatatlan és tele van kétes elemekkel. Bugáréknak azonban egyéb okok miatt van félnivalójuk. Ahogy Ficónak is egyéb oka van arra, hogy háborúzzon Andrej Kiska államfővel. Kiska és az ellenzék ugyanis belátta, hogy itt az ideje nyitottabban, az embereket és a sajtót partnerként kezelve kommunikálni a kiskorúsítás helyett. Ez pedig manapság nagyon hatékony stratégia. Bugár Bélának tehát ideje lenne végiggondolnia: továbbra is oktatni akarja-e a népet, vagy inkább tanul egy kicsit a néptől, amely az elmúlt hetekben már letette a vizsgát demokráciából. éppen az értékek hordozói. Sok magyarázat van erre tudományos szinten, de a puszta tények egyértelműek. Sem nyugaton, sem keleten nem nő az érdeklődés a politikai közélet iránt a képzett, nyelveket beszélő, tájékozott rétegekhez tartozók körében. Akkor mit vánink...? Általában is stagnál, vagy a mostani hangulatban például Magyarországon alighanem csökkenni is fog a civil társadalmi aktivitás is. A politikai életnek ez néha előszobája lehetne - városi kaszinók, vitakörök -, míg más esetben meg éppen nagyon is távol kellene tartani a politikától az önkéntes munkát, a közjó gyarapítását. A demokráciadeficit tehát legfeljebb annyit jelent, hogy a polgárok nem érzik a magukénak az intézményeiket. Ez viszont nem mindig az intézményeken múlt, talán még most sem. Á deficit nem egy külső tényező, hanem a mi cselekvéseink és döntéseink eredője. A házasság sem működne, ha soha nem mennénk haza, ha néha nem lenne alkalom a nagy beszélgetésekre, a dolgok tisztázására. Nincs ez máshol ott sem, ahol több ember jön össze a kompromisszumokat megkötni!
