Új Szó, 2018. március (71. évfolyam, 50-75. szám)
2018-03-01 / 50. szám
www.ujszo.com | 2018. március 1. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Egy másik ország Szlovákiában megvetette a lábát az olasz maffia CZAJLIK KATALIN Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy más országban élünk, mint egy hete. Két napja tudjuk, hogy ebben az országban újságírót ölnek meg a munkájáért. S tegnap óta azt is tudjuk, hogy az olasz maffia csápjai elérnek egészen a kormányhivatalig. Furcsa érzés, amikor az ember megtudja, hogy a dolgok egészen máshogy vannak, hogy az, amiben hitt, csupán kulissza volt, amely mögött a riasztó valóság áll. Eddig azt hittük, tulajdonképpen normális országban élünk. Igaz, nem nyugati, csupán „kárpáti” típusú demokráciában, ahol valamennyivel több a mutyi és a korrupció, ám a rendszer alapjait ez nem érinti. Ma már tudjuk, hogy ez nem igaz. A Ján Kuciak halála óta nyilvánosságra került információk szerint kijelenthetjük, hogy országunkban megvetette a lábát az olasz maffia, amelynek sokrétű - leginkább smeres - politikai kapcsolatai vannak, mely kapcsolatok elérnek egészen a kormányhivatalig. Az, hogy a korábban a maffiához köthető személyekkel vállalkozó emberek nem csupán a miniszterelnök közvetlen környezetében lehetnek (Mária Trosková), hanem egyenesen az állam biztonsági tanácsában (Viliam Jasan), ahol érzékeny biztonságpolitikai információkhoz juthatnak, olyan szintű botrány, hogy az az egész kormány legitimitását kétségbe vonja. S ezen mit sem változtat a tény, hogy TroSková és Jasan „ideiglenesen” távozik a kormányhivatalból. Nyilvánvalóan így látja ezt Marek Mad’aric is, bármennyire próbálja is személyes döntésként eladni a távozását. A Ján Kuciak és más tényfeltáró újságírók által feltárt információk lesújtó képet festenek országunkról. Azt látjuk rajta, milyen sűrűn s milyen alattomosan szövik át a maffia szálai az államot: a magánszférától kezdve a számukra fontos államigazgatási szerveken át egészen az igazságszolgáltatásig, törvényhozásig s a miniszterelnök hivataláig. Nem tudni, a kormánypárti politikusok tudatosítják-e, ezzel mekkora mértékben devalválják az államot az emberek szemében, s ennek milyen messzemenő következményei lehetnek. Jelenleg azonban azt látjuk, hogy minden áron menteni próbálják a bőrüket, nem törődve azzal, mi lesz holnap. Trosková és Jasan távozása már nem elég, s félő, hogy Gáspáré és Kalináké sem. A csápok már magasabbra mutatnak. Ha csak a csend marad FINTA MÁRK a Kuciak-gyilkosságra gondolok, egy dologtól nem tudok szabadulni. A csendtől. Nehéz ezt megfogalmazni. w'V' Ez az a fajta csend, ami a vihar után ül a tájra, amelyet a sötét hajnalon lidércnyomásból szabadulva hall az ember, mikor felébred. Az a félelmetes, nyomasztó, üres csend, ami akkor vehette át az uralmat a nagymácsédi ház felett, mikor eloszlott a lőporfüst, elkeveredve két fiatal élettel, eloszlott a semmibe - és a szívdobbanás helyett csak a csap csepegését, az óra ketyegését vagy a távoli kutyaugatást hallani. Ez a csend megmaradt, miután Ján Kuciak utolsó cikke beleordította világba azt, hogy ez a rendszer rothad. Bár nem is volt ez ordítás. Talán még kiáltás sem. Csak a tények, a maguk csendes, szelíd módján, egymás mellett. Hogy tudjuk és lássuk, mi zajlik körülöttünk, hogy azok az emberek, akik mindenki felett állónak érzik magukat, bemennek a házunkba, felteszik a szaros csizmájukat az asztalunkra, kizabálják a hűtőnket, és még nekünk kell elnézést kémünk. A legszomorúbb, leghihetetlenebb paradoxon az egészben az, hogy ha Kuciak nem hal meg ilyen brutális módon, akkor nem rendül meg az egész ország, nem fog össze az újságíró-társadalom, és ezt az anyagot valószínűleg sokkal kevesebben olvassák el, mint így. Ezt borzasztó kimondani. De ki kell mondani. Mert ez a rendszer azért jöhetett létre, azért működhetett, azért folyathatott Armani-öltönyök zsebébe milliókat, mert a csend, a félelmetes, nyomasztó, üres csend minden hangot elnyomott, beköltözött az emberek leikébe, és valami mélységes, mocsaras apátiába taszította őket. S a cinizmus netovábbja az, mikor Robert Fico kormányfő, Tibor Gáspár országos rendőrfőkapitány és Robert Kalifták belügyminiszter kiáll a sajtó elé, és összefogásra szólítja fel az embereket. Miközben az ő regnálásuk alatt történhetett meg mindez: az ő idejük alatt csusszanhatott be a résen a maffia, az ő idejük alatt ölhettek meg egy újságírót. Az pedig már csak színház, szánalmas színház, hogy Fico valamiféle balkáni vajdaként az asztalra pakol egymillió eurót, és géppuskás rendőrkommandóssal őrizteti az újságírók minden bizonnyal enyves kis kacsói elől, nehogy lecsapjanak a koncra. Ebből is látszik, hogy a miniszterelnök úrnak egyáltalán nem arra megy ki ajáték, hogy ő bárkivel is összefogjon. Fico fél. Fél annak az évtizednek a mocskától, szekrényben bújó csontvázaitól és következményeitől, amit hivatalban töltött. És nem, miniszterelnök úr, nekünk újságíróknak, egyszerű, jóérzésű állampolgároknak nem önnel kell összefognunk. Hanem azokkal, akiknek számít, hogy megszűnjön ez az üres, szürke, nyomasztó csend a lelkekben. Mert Ján Kuciakot és menyasszonyát, Martina Kuünírovát már semmi sem hozza vissza az életbe. De ha most veszni hagyjuk az esélyt a megtisztulásra, akkor nem csak az ő haláluk lesz értelmetlen. Akkor már nem marad semmi. Csak a csend marad. Régi idők korrupciói Kelet-Közép-Európában FELEDY BOTOND oknyomozó újságírót és barátnőjét kivégeznek Szlovákiában. Romániában a harmadik miniszterelnök érkezik egy éven belül, a korrupciót dekriminalizálná a legnagyobb párt. A cseh miniszterelnökkel szemben európai támogatások meglovasítása miatt aktív nyomozás folyik. A Gorilla-ügyből nem lett érdemi bírósági eljárás. A magyar miniszterelnök vejének cégében az európai csalás elleni hivatal vizsgálódik. Bulgáriában a hatalom és a maffia sok szinten fonódik egybe. Lettországban egyebek mellett pénzmosás gyanúja miatt függesztették fel a jegybank elnökét. Az a baj, hogy a végtelenségig sorolhatnánk. A közép-európai politikai elit szoros kapcsolatba került a szervezett bűnözés egyes csoportjaival - vagy esett azok áldozatául -, és ennek most kezdjük látni mérgező eredményét: egy újságíró halálát, vagy az elképesztő méretű közpénzpumpákat; a hivatali szintre emelt, zemani dezinformációt. A demokráciák egyik alaptézise, hogy a hatalmi elitet időről időre már csak azért is cserélni kell, mert kizárólag azzal kerülhető el egy adott társadalmi csoport túlságos beágyazódása a hatalomba, azzal előzhető meg a rendszerszintű korrupció, szépen mondva a staté capture, vagyis az állam foglyul ejtése. A közeljövőben alighanem sok helyen elérkezik ez a pont. Már nem az elitcsere, hanem a state capture. A román szociáldemokraták mögött álló Liviu Dragnea pártvezér korrupciós ügyei régi időkre nyúlnak vissza. Felfüggesztett börtönre ítélték választási csalás miatt. Jogerősen. Sofőrjére íratott számtalan céget, vállalkozást, ingatlant. Ősz óta azon dolgoztatja a pártját, hogy a hűtlen kezelés „kisebb eseteit” ne lehessen büntetni, vagyis saját maguk korrupciós ügyeit dekriminalizálnák. Érthető módon Bukarestben a rendszerváltás óta nem látott tüntetések zajlanak, emiatt is hozott újabb és újabb miniszterelnököket a közfunkciótól eltiltott Dragnea, hogy végre át merjék verni az emberei a neki kedvező törvényt. Magyarországgal vagy Szlovákiával szemben Romániában van egy meglehetősen sikeres korrupcióellenes nyomozóiroda, amely az államfő, Klaus Iohannis támogatását élvezi. Ez az iroda eddig 70 képviselő ellen tudott vádat emelni, körülbelül 90 százalékos hatékonysággal. Hány szlovák vagy magyar képviselő hasonló peréről hallottunk? Az irodát is veszélyeztető törvénytervezet ellen bírók ezrei tiltakoztak, példátlan módon. Amikor időről időre be akarja szántani a bukaresti politikai elit a tisztulást hozó nyomozóhivatalt, akkor nemcsak odahaza, hanem a világ négy sarkában is mindenki felemeli a szavát, az USA-tól az Európai Bizottságig. De az utcai tömegek sem akadályozzák meg a politikusok egy részét abban, hogy a demokráciával védekezzenek: mivel őket megválasztották, nem lehet őket külföldről kritizálni, mert „az a román nép elleni támadás”. Mi a román nép elleni valódi támadás, ha nem éppen az ő kínkeservesen megkeresett adójúk ellopása? A tüntetésekkel szembeni Azért kell az intézményeket megvédenünk, a korrupcióra nem legyinteni, mert az holnap tovább gyűrűzik: oknyomozók halálához, szabadságjogok elnyomásához vezet. közöny? A politikai elit összekacsintása és cinizmusa? Az, hogy úgyis elfáradnak a tüntetők, és hazamennek? Más országokban meg sem szerveződnek, mert már nyomozóhivatal is alig van, amelyért érdemes lenne felvonulni? Újra és újra elismételhetjük: a demokráciát nem szeretni, hanem csinálni kell. Nem másért, hanem magunkért, közösségeinkért. Azért kell az intézményeket megvédenünk, a korrupcióra pedig nem legyinteni, mert az holnap tovább gyűrűzik: oknyomozók halálához, szabadságjogok rendszerszintű elnyomásához vezet. Mert ez a hatalom természete, teljesen mindegy, hogy milyen színnel, szaggal vagy ideológiával indult. Ha mi magunk nem akarjuk megvédeni a társadalmunk működését, más nem teszi meg helyettünk. Sem az EU, sem Amerika, sem Soros, sem más. Nekünk magunknak kell szembenézni azzal, hogy minden legyintés a korrupcióra egy biztatás. Nem ismerhetjük el a lopást természetesnek, mert nem az. Attól, hogy sokan lopnak és rendszeres, még nehezebb, hogy ne szokjuk meg, hogy ne éljünk természetesen együtt vele. De ennek a kísértésnek ellen kell állni. Mert ez nem állapot, hanem folyamat, amely mindig erősödik - vagy az egyik, vagy a másik irányba. A millióeurós hangtompító (Lukács Zsolt karikatúrája)
