Új Szó, 2018. március (71. évfolyam, 50-75. szám)

2018-03-24 / 70. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2018. MÁRCIUS 24. 371 Csillag Lajos Húsvét Hongkongban „Százötven puncsgolyó és nyolcvan tojáslikőrös spicc.” Ennyinél tartot­tam a legutóbb, és ez az első dolog, ami az eszembe jut. Előttem a sö­tétség. Veszek egy mély levegőt, és érzem a fertődenítőszer csípős sza­gát. Ismerem ezt a szagot. Ugyanaz a maró klórszag, ami akkor szokott terjengem, amikor elmosom a ke­verőtálakat. De fogalmam sincs, honnan tudok minderről. Mögöt­tem sötétség. Aztán kimondom hangosan is, hol tartottam a legutóbb, hogy százöt­ven puncsgolyó meg nyolcvan to­jáslikőrös, és itt megakadok, mert valahol mellettem hirtelen egy női hang közbevág, hogy mit mond­tál?, én pedig megismédem, hogy százötven puncsgolyó, és kinyitom a szemem. Most már fény van előt­tem. Mellettem valaki. Fogalmam sincs, ki lehet, de ugyanabban a pillanatban, ahogy a szemem ki­nyílik, az illető felugrik és elrohan, én pedig azt hiszem, egyedül mara­dok. Egy szobában fekszem, és nem sokkal azután, hogy az a valaki elro­hant, megreccsen egy szék, én pedig érzem, hogy azon a széken nem ül senki. Az a valaki ülhetett rajta mos­tanáig. Még mindig a puncsgolyók­nál tartok, engem pedig kezd egyre jobban idegesíteni, hogy miért nem jut ezen az egy mondaton kívül más az eszembe, és hogy miért tudom azt, hogy hány deka egy evőkanál liszt, mennyi piskótatésztát kell bekeverni és megsütni ahhoz, hogy százötven puncsgolyót lehessen be­lőle formázni, de arról, hogy hol va­gyok, mi a nevem, fogalmam sincs. Nem tudom, mennyi idő telik így el. Az a szék megint reccsen egyet, és mintha bennem is kapcsolna vala­mi ettől a zajtól, mert hirtelen azt érzem, hogy rettenetesen kiszáradt a torkom. „Szomjas vagyok” - mondom re­kedten, és arra számítok, valaki ta­lán mégiscsak van a szobában, aki megitatna. Fogalmam sincs, hogy miért csinálom ezt. Mire gombóc gyűlik a torkomban az elfojtott sí­rástól, mert senki nem ad innom, szapora léptek hangjára leszek fi­gyelmes. Hárman jönnek be, egy idősebb asszony, egy fiatal lány és egy kö­(A szerző felvétele) zépkorú férfi. Az asszony megáll az ágy szélénél, a férfi pedig odalép hozzám. „Tudja, hogy hol van? Emlékszik valamire?” - kérdezi, és fölém hajol. Valami orvosféle lehet. „Szomjas vagyok” - mondom halkan. „Kórházban van - feleli. - Nyugod­jon meg.” „Nyugodt vagyok” - válaszolom, és másodszor is megmondom neki, hogy inni szeretnék. A fiatal lány lép oda hozzám, és nedves szivacs­csal törli meg az ajkamat. „Meg tudja mondani a nevét?” „Nem tudom megmondani.” „És az én nevem, én ki vagyok?” - kérdezi ziláltan az asszony az ágy végénél. ff Akkor lehet, hogy van Isten - feleli. - Most már ellehet dönteni. „Nem tudom” - mondom halkan. Az orvos magához inti az asszonyt, mindketten kimennek a folyosóra, és csak ketten maradunk a fiatal lánnyal. Megmondom neki, hogy kérnék egy pohár vizet, mert rette­netesen kiszáradt a szám, mire azt mondja, hogy azt még nem szabad. „Most már minden rendben lesz- mondja, és közben az ajkamat törölgeti. - Maga nagyon sokáig aludt.” „Miért, hány óra van?” - kérdezem. Az asszony jön be elsőként. Látom, hogy teljesen kivan. A szeme vö­rös a sírástól. Megáll az ajtóban, és csak néz rám, köszönök neki, hogy csókolom, mert teljesen zavarban vagyok Azt hiszem, mindig köszö­nök ha zavarban vagyok. „Nézze, nem fogok hazudni — mondja az orvos, amint belép.- Maga fél évig kómában feküdt, most még nem emlékszik semmire, de ez idővel javulni fog.” „Nézze, én sem fogok hazudni, de még a nevemre sem emlékszem, úgy érzem magam, mint akinek most vágták el a köldökzsinórját” - válaszolom. „Végül is, így is felfoghatja a dolgot - bólogat. Elmondom neki, hogy amióta ma­gamhoz tértem, csak annyit tudok, hogyan kell piskótatésztát keverni. Olyan, mintha valaki beültette vol­na a fejembe. „Akkor lehet, hogy van Isten - fe­leli. - Most már el lehet dönteni.” Azt mondja, mindjárt visszajön, el kell intéznie valamit. De előtte még bemutat egymásnak az ajtóban álló asszonnyal. Azt mondja, ő az anyám. Mit olvas? Holocsy Katalin a Komáromi Jókai Színház színművésze Két kisgyerek édesanyjaként sajnos kevés időm jut a zavartalan olvasásra. Anyasági szabadságom öt éve alatt főleg a gyereknevelés­sel kapcsolatos írásokat olvastam. Mikor nagyobbacskák lettek a lányaim, imádták, ha meséket olvasok nekik. S mivel a családi mesekönyvtárat hamarosan már fejből fújtuk, beiratkoztunk a könyvtárba. így a lányaim kettő és négy éves korukra már rendszeres könyvtárlátogatók lettek. Két éve újra aktív tagja vagyok a Komáromi Jókai Színház társulatá­nak. Mostanában főleg a szerepeim­mel kapcsolatos irodalomnak pró­bálok utánajárni. Októberben kezdtük próbálni Dosztojevszkij Félke­gyelműjét. Ekkor újra elővettem a regényt, amelyet főiskolás éveim alatt már elolvastam, de így is tudott újat adni. Utoljára Marlene Dietrich Tiétek az éle­tem... című önéletrajzi könyvét olvastam, ugyancsak a munkám (Fotó: Kiss Gábor Gibbó) kapcsán, hiszen nemrég mutattuk be Pataki Éva Edith és Marlene című színdarabját. Az olvasáson kívül nagy előszeretettel hallgatok különböző hang­anyagokat is. Takarítás, főzés vagy éppen edzés közben szívesen hallgatom Popper Péter vagy Bagdy Emőke előadásait. Ez utóbbi szerző Pszichológiai rejtel­mek a művészetek­ben és életünkben című könyvét is nagy érdeklődéssel olvas­tam, mivel témája, a költészet, a képzőmű­vészet, a testszimbolika, a lelki gyógyítás, valamint a médiapszi­­choíógia nagyon foglalkoztat. Nemcsak mint egyszerű olvasót, hanem mint a testével és leikével egyaránt dolgozó színészt is. FEUEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN A kőállók S érted, gyaur temető? I Cy\ T Kérdezte Jé V/ cl V Kától, már ^ JJ a buszon, míg kanyargón lefelé a völgyön. így hívta régen a nép, vagy görög temetőnek (grcko groblje), vagy egyszerűen csak kőnek (kam), jelnek (zlamen), háznak (kuca), vagy örök háznak (vjecni dóm), aszerint, hogy kiknek tulajdoní­tották őket, meg aszerint, hogy melyik felekezetről és melyik régióról beszélünk. Van, ahol úgy hitték, óriások emelték a köveket. Mivel ilyen súlyos monolit tömbök, szerencséjük volt, nem hordták szét, nem tud­ták reciklálni új építkezéseknél, mint a romokat - jegyzi meg Ká. Kához és Jéhez hasonlóan az utazó meglepően gyakran találkozhat ezekkel az emberkéz faragta kőtömbökkel, Bosznia kies nyergeken átvezető útjai mellett éppúgy, mint Hercegovi­na széltépte, sivár fennsíkjain, de bőven előfordulnak Dél-Dalmá­­ciában és Szerbia meg Monte­negró keleti vidékein is. Stecci (egy. sz. stecak) - így nevezik őket, mely az állni, álló (stajati, stojeci) szó archaikus formája. S ott állnak ezek a kőalvók, megkülönböztetett helyeken, ahonnan a tág vidéket belátni, állnak, és nézik, hogy buknak el a sugarak a nyergek mögött. A törökök ügyet sem vetettek rájuk, pogányok vagy sem, óvakodtak a holtak nyugalmát zavarni, hiszen a nép vélekedé­seiben pusztán annyi a közös, hogy sírkövekről van szó. A tudománynak annyit sikerült tisztázni, hogy a köveket a kö­egy megálmodható elveszett királyság lovagjai porladnak. A kemény tél rétegekben nyúzza le a kövekről a mázt, a mohák apró gyökereinek őrlőmunká­ja, ugyan miféle idő ez több tonnás ormódanságukhoz. Ha a kánikulába becsapó hűvös esőtől lepattognak is szilánkok, zépkori bosnyák állam idején és területén emelték, ezek nemesi sírok. E kor ért véget Tomislav király halálával és az ottomán invázióval - nem sokkal később ez a temetkezési hagyomány kiveszett. A kőállók ott állnak évszázadok óta, nem izgatja őket, melyik nép menekül honnan és hova, mely kezek gyújtot­ták meg a tüzeket, és kinek a vérét issza be a föld, amelyben ha a bóra koptatja is homlokuk, csak merednek egykedvűen bele a vakvilágba, őrködnek a kőszemek. Némelyiket sok pénz árán kiemelik, múzeumba viszik. Mások csak telente kerülnek a felszínre, miután a völgyben emelt gáton leeresztik a vizet a tavaszi áradásokra készülve, amikor a hegyekben elolvad a hó. Mi tesz az az ötéves terv, amely 1953-ban vízzel árasztja el a völgyet az energiáért, több falu lakosságát kitelepítve - a víz alatt mered tovább. Mit számít drug Tito, Karadzié, vagy akár Szu­­lejmán szultán? Minden semmi, a kőállók csak meredten állnak. Különben, böki meg Ká Jét, a Jablanicko jezero gyönyörű, csütörtökön meglátod, mellette visz az utunk Mostarba - a med­rében meredező stecciket éppen az idei télen szállították el. Sok faragott is van köztük, tele különös motívumokkal, teke­­redő indákkal, egy boldog kor arctalan sokaságával, akik kólót táncolnak, vadászni mennek - mondja később Ká. És ott a kü­lönös jelek, a kereszt, a félhold, a rózsa. A kardot markoló kéz. Majd megnézheted a múzeum­ban, némelyeken még sírfelirat is szerepel, mondja, s váradanul megböki Jét, aki a mobiljával va­cakol. A kanyaron túl a távolban feltűnik Szarajevó, a völgyben a minaretek tornyai, polipként a domboldalakra kúszó utcák, messzebb a planina nyúlik el a lakótelepek csipkesziluettje mö­gött. Na, visszajött a hálózatom, mondja Jé, és nyomban nekifog kigúglizni egy sírfeliratot. Ezt fordítsd le nekem, mutatja Kának a mobilját, rajta egy kőál­ló sírfeliratának átirata. Hú, várj csak, ez nem csak úgy megy. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. E-mail: szalon@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
Thumbnails
Contents