Új Szó, 2018. március (71. évfolyam, 50-75. szám)
2018-03-17 / 64. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2018. MÁRCIUS 17. u Krusovszky Dénes Halak a reklámszatyorban „Na, mit szólsz?” mutatta oda neki az újabb keszeget, a kutya pedig lelkes csaholással nézett végig rajta. Aztán ahogy jött, el is ment egyszer csak, hiába szólongatta, hiába fütyült utána, a kutya határozott léptekkel eltűnt a stégről levezető ösvény kanyarulatában. A harmadikra megint csak elég sokat kellett várnia, de megérte, (Fotó: Korenchy László/Fortepan) műanyag dobozkából, amiben kevergetni szokta, aztán elindult az ösvény irányába ő is. Amikor már a bicikli nyergében csúszkálva haladt a bekötőút felé, egy pillanatra elbizonytalanodott. Lehet, hogy mégsem adja el a halakat, inkább megkéri a nagyanyját, hogy süsse ki őket, és majd együtt megeszik a tévé előtt. De nem tudott ezen túl sokáig morfondírozni, ahogy kiért a töltés mellé, rögtön meglátta a kocsit. Néhány száz méterre tőle egy szürkéskék kombi állt keresztben a földúton. Ügy nézett ki, mintha fel akartak volna hajtani vele a töltés oldalán, és miután nem sikerült, ott hagyták, ahol épp volt. Ahogy közelebb tekert hozzá, azt is meglátta, hogy bár a kocsinak magyar rendszáma van, a hátuljára ragasztva egy fehér oválisban egy nagy fekete A-betű is ott figyel rajta. Nyelt egy nagyot, „az nem lehet...”, gondolta, de inkább be sem fejezte a mondatot. Lekászálódott a bicikliről, óvatosan ledöntötte a fűbe, aztán közelebb merészkedett egy kicsit. Akkor vetté csak észre, hogy a kormányra dőlve ül odabent valaki. Valósággal kirázta a hideg, miközben tyúklépésben megközelítette a kocsit; lehet, hogy meghalt, hőgutát kapott, vagy csak alszik? Le volt húzva az ablak, azon keresztül nyúlt be, hogy meglökdösse az alakot, de ahogy közelebb hajolt hozzá, megcsapta a kocsi belsejéből kiáradó piaszag. Rögtön vissza is húzta a kezét inkább, és igyekezett az alak arcát kikémlelni, de azt meg olyan szorosan rányomta a kormánykerékre, hogy semmit nem lehetett belőle látni. „Ez biztos,, hogy nem ő...” motyogta maga elé, „Nem és nem.. aztán féléviekéit a bicikli nyergébe ismét, és amilyen gyorsan csak tudott, elindult az ellenkező irányba. Már arra sem figyelt, hogy a halak a reklámszatyorban ne csússzanak túl közel a kerékhez. ki. Az alma maradékát gyorsan a lábai közé szorította, aztán megragadta a botot, és rántott egyet rajta. Egy jól megtermett keszeg lógott a horgon, amikor kiemelte a vízből. A hátizsákból előszedte a reklámszatyrot, kezével lögybölt bele egy kevés vizet, inkább csak a látszat kedvéért, aztán belefektette a halat. A nádas vastag függönyén keresztül még mindig hallotta a nem messze viháncoló társaságot, de már nem neheztelt rájuk. Az a kutya is bizonyára hozzájuk tartozott, amelyik egy kicsivel később olyan otthonosan fűtött végig a stég girbeguba deszkáin, hogy izgatottan csóválva alaposan megszaglássza a zacskóban heverő halat. Nem volt kedve A szatyrot a bicikli kormányára akasztotta, úgy indult el viszszafelé. Jobba-balra kellett tekerés közben csúszkálnia a nyeregben, hogy rendesen le tudja nyomni a pedált. Ha hosszabb volt az út, időnként muszáj volt felállnia, és úgy hajtani tovább, mert az öreg bőrnyereg varrásai könnyen kidörzsölték a heréjét meg a combját. A halak nem csapkodtak, vagy máris elájultak a levegődén hőségben, vagy csak feladták, és elernyedve vártak a sorsukra, mindenesetre nyugalom volt a zacskóban. Csak arra kellett figyelnie, nehogy kanyarodáskor rossz helyre kerüljön a szatyor, a küllők be ne harapják a halak fejét. Nem is azért, mert akkor elesne, bár nyilván elesne, hanem, hogy ne legyen bajuk a halaknak. El akarta adni őket, és ahhoz, hogy a szomszédok tényleg megvegyék, ahogy ígérték, hibátlannak kellett lenniük. Már délelőtt kint ült a rozoga stégen, türelmesen beetetett, kiszórt egy kis kukoricapépet is, aztán a vízbe lógatott lábbal várta a kapást. De nem haraptak a dögök, talán a kánikula miatt, gondolta, mert napok óta éjszaka sem hűlt le az idő. És ha ő egész éjjel izzadtan forgolódik, a halaknak se lehet könnyebb, jutott eszébe, aztán mégis arra gondolt, a vízben azért jobb lehet, mint a nagyanyja ütött-kopott kerevetén. A mama hívta kerevetnek, egyébként egy egyszerű rugós heverő volt. Az úszó mélabúsan lebegett a felszínen, ráért nézelődni. A holtág túloldalán egy hatalmas fa hevert a vízbe borulva, egyik ágán egy kormorán tisztogatta a tolláit. Egy régi könyvillusztráció jutott róla eszébe, valamelyik gyereklexikonból, ahogy kínai halászok elszorított torkú kormoránokkal dolgoznak. Kipróbálná ő is, gondolta, bár rögtön meg is sajnálta a madarat, ahogy maga elé képzelte a kötéssel a nyakán. Hátradőlt inkább, és a feje fölé lógó ágakat bámulta hunyorogva, aztán be is csukta a szemét egy időre, bár egyáltalán nem volt álmos. Egyszerűen jólesett neki, hogy semmit sem lát. Akkor ült fel újra, amikor meghallotta, hogy nem messze tőle egy kisebb csapat érkezett hangos kacagásokkal. Ez hiányzott már csak, gondolta, és mintha ezzel akarná visszanyerni nyugalmát, belenyúlt a hátizsákjába, és elővett egy almát, amit ráérősen harapdálni kezdett. De nem ért a végére, egyszer csak egy moccanást látott a szeme sarkában, és mire arra kapta a fejét, az úszónak már csak a legteteje látszott Már arra sem figyelt, hogy a halak a reklám- 99 szatyorban ne csússzanak túl közel a kerékhez. rászólni, csak nézte, hogy mit csinál a kutya, de az épp elég fegyelmezettnek tűnt ahhoz, hogy az utolsó pillanatban mégis visszafogja magát, és ne próbáljon elszaladni a zsákmánnyal. A második halat úgy fogta ki, hogy a kutya még mindig ott bámult mellette. az volt a legnagyobb mind közül. Amikor már az is ott lapult a szatyorban, ránézett az órájára, és úgy döntött, újabb csalit már nem dob be. Komótosan összeszedegette a felszerelését, a teleszkópos botot ízenként összetolta, a beetető anyag maradékát kiöblítette a kis Mit olvas? Keserű József irodalomtörténész Mit olvasok? Általában több mindent - párhuzamosan. Nem azért, mintha ez lenne az ideális, de túl sok a jó könyv, és túl sokfelé ágazik az érdeklődésem. Szakmai vonalon most éppen K. Ludwig Pfeiffertől A mediális és az imagináriust, amely az irodalmat más médiumok kontextusában vizsgálja. A természettudományok iránti érdeklődésemet Siddharta Mukherjee A gén - Személyes történet című könyvével csillapítom. A genetika, az agykutatás és a kozmológia újabban sokkal jobban vonz, mint a spekulatív filozófia. Mukherjee komoly tudással felvértezve és remek stílusban vezeti végig az olvasót a genetika történetén és legaktuálisabb kérdésein. A kortárs irodalomból Csabai László Szindbád, a detektív című könyve hever félig elolvasva az íróasztalomon. Egyedi hangvételű könyv, sajátos módon ötvözi a krimielemeket a Trianon utáni társadalom ábrázolásával és a ma is aktuális kérdésekkel. Mellette Paul Auster Mr. Vertigóját olvasom újra. Ezzel hangolok a mester áprilisban megjelenő új könyvére. Az ágyam mellett pedig mindig be van készítve egy féltégla - ezúttal Kim Stanley Robinson 2312 című sci-fije —, mert szeretem az epikus dolgokat. Robinson az egyik legjobb kortárs sci-fi-író, mindenkinek jó szívvel ajánlom a könyveit. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Dobrodsli u Bosnu ébredés pillanata hamarabb következett be, mint ahogy számítani lehetett rá. A nagy durranás után mire Jé magához tért, még mindig görcsösen szorította az előtte lévő szék támláját, hogy a fékezéskor előre ne essen. Micsoda reflex. Mi történt? A busz lefütott az útról. Durrdefekt, gondolja Jé, bezzeg Ká épp csak lejjebb csúszott az ülésen, most ocsúdik. Megmutatom neked Szarajevót, mondta hetekkel korábban Ká Jének, az apja ugyanis onnét származott, és gyerekkorában minden nyáron Szarajevóba látogattak, egészen a háborús évekig. Talán még emlékszem, hol vannak eltemetve az őseim, mondta. A Drinán és a határon való átkelés után szunnyadtak el. A szemközti sávban is leállt a forgalom. A fedélzeten nem történt baj, néhányan megütötték magukat. Leszállnak a buszról, s csak' akkor látja Jé, a busz orra előtt egy fél autóroncs, az anyósülés üres, a gépkocsivezető hanyatt lóg ki a székéből. Szájából tócsába gyűl a vér az úton, lefűt a kezén, nem mozog. A busz utasai egy erdő melletti réten találják magukat, egy nő hisztérikus sírásba kezd, három idősebb a homlokához kapkod és a világ szörnyűségén sopánkodik. A sofőr a fülkében a mentőket hívja. A busz mögül az út túlfelén égtelen jajveszékelést hallani, csak ekkor derül ki, hol a kettészakadt autó hátsó fele. Egy lány felugrik, odafüt, eltűnik a busz mögött, de rögtön visszatér, vizet kér, vizet, van valakinél víz? Jé odanyújtja neki az ásványvizes flakonját, a lány az egyik nővel beszél valamit, az leveszi a nyakából a kendőt, a lány, aki nővér, elrohan. Odaát próbálja elkötni az anya lábát, aki ekkor még nem látta fiát, azaz a vérbe fagyott sofőrt. Az öcs megúszta zúzódásokkal, próbál kikúszni a roncsból, kínjában verni kezdi az aszfaltot, miután végignézett az úton. Megérkeznek a mentők. Az utasok a réten gyorsan lenyugodnak, néhányan törökülésben gubbasztanak. Egy kisfiú, vélhetőleg a nagyival megindul befelé a réten. Egy idősebb férfi morogva járkál fel-alá, majd váradanul Kához fordul: bog te... narode... u Nemacku, tamo je kultúra... dobrodosli u Bosnu. Órákba fog telni, mutat a zsarukra Jé fél órával később, akik már csak jegyeznek és írnak. És el kell takarítani a roncsot, mondja Ká. És lemosni az olajat, mondja Jé. Meg a vért. Ja. A probléma gyorsan megoldódik, a sofőr tájékoztatja az utasokat, hogy felszállhatnak a belgrádi járatba, nemrég indult, négy-öt óra múlva ér ide. Egy bakica jön bottal, visszatereli a legelő felé elszéledő juhnyáját. Ká és Jé feljebb indul a lankán, az út szélén egy kőből rakott romos istálló, a tartógerendái feketén ágaskodnak. Véleden tűzkár, vagy talán a háború tanúja? Kitudja. A lankán testes szirtek állnak némán, sokukat benőtte a vadrózsa meg a kökény. Agaik közt énekesmadarak csicseregnek, kisüt a nap. A fehér, komótos kövek bőre rétegekben foszlik. Lassan eltakarítják a roncsokat. Az út túlfelén kanyonba mélyül a folyó útja, még jó, hogy a rétre fűtöttünk ki, villan át Jé agyán. A nyugatnémet busznak szinte semmi baja, csak egy horpadás a csücskén, kitört lámpa. Akkor még vasból csinálták a járgányokat, vonja meg vállát Ká. A lezárt út előtt mindkét irányba kígyózó kocsisor végét ekkor már a lanka magasából sem lámi. Fejkendős nők gyalogolnak előre, kíváncsiskodnak, mi történt. A Bascarsija burzsujai? Török turisták? Vagy az isztanbuli diaszpóra? Ki tudja. A bakica visszatér, botja helyett egy kólás- meg egy fantásüveget szorongat, meg bureket egy tálon, ő csinálta, még friss, kínálgatja az ott őgyelgőknek. Bosnyák vendégszeretet. Az éhség sem számít, Ká és Jé az erősödő napfény elől egy vadringló alá menekült, édes volt, mint a méz, majszoltak, üldögéltek az egyik kövön. Te, ugrik fel Ká, tudod mit, mondja, míg. kiköpözi a ringlót. Ezek nem akármilyen kövek, s elkezd matami a bozótban, felhajtogatja a kövekre hajló ágakat. Jé nem érti. Ezek nem rendes kövek, ezek faragott kövek, magyarázza hadarva. Emberek faragták őket, mutogatja Jének, látszik szabályos, hasáb alakjuk, bár éleit már lemorzsolta az idő. Ez egy temető, bazmeg, mondja Ká, sírkövön ülsz. Hogy mi? Daursko groblje. Steed. Mondja Ká. Megettük a gyümölcsét. Nem értem. Nem baj, dobrodosli u Bosnu. Három és fél órával később a belgrádi buszon hallják a híreket. Egy halott, két sérült. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. E-mail: szalon@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
