Új Szó, 2018. március (71. évfolyam, 50-75. szám)
2018-03-17 / 64. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2018. MÁRCIUS 17. Ü módszerekkel kivégezhetnek egy fiatal oknyomozó újságírót és menyasszonyát? Aki arról ír, hogy a calabriai maffiához köthető olasz „vállalkozók” nyúlják le az uniós pénzeket. Ahol a fő kormánypárt ilyen szinten összefonódik ezekkel az emberekkel? És hogy juthatott Trosková meg Jasan Fico közelébe (átvilágítással vagy anélkül)? Hisz egy normális országban a kormányfő messze elkerülné az ilyen alakokat! Szóval a nemzetbiztonsági rendszer csődöt mondott, akárcsak az egész igazságszolgáltatás. Az államba vetett maradék bizalom is elszállt. Mert ha csak állami pénzen tartott szerető-tanácsadóról lett volna szó, arra már csak legyintünk, elvégre volt Meciarnak is, nem is egy (Anna Nagyová, Blazena Maránková), de 1. ők legalább hozzá tudtak érdemben szólni valamilyen témához, 2. korábban nem éltek és vállalkoztak együtt olasz maffiózókkal. Ide kívánkozik még egy megjegyzés. El tudjuk képzelni, hogy ha mindez mondjuk a Radicovákormány idején történik, akkor Robert Fico ellenzékből mekkora cirkuszt rendezett volna, és milyen bőszen követelné a kormány azonnali lemondását és az előrehozott választások kiírását? Az események őrült gyorsan felpörögtek Teljesen új fejlemény volt, hogy az újságírók összefogtak, és hihetetlen gyorsasággal göngyölítették fel a Kuciak által elemzett ügyek ku-99 Szlovákia a túszul!foglyul ejtett állam tankönyvszerű esete, ahol a Fico-kormányok rendszerszintű korrupciós gépezetet építettek ki. sza szálait. Ezek után a kormány már nem támadhatta őket olyan durván és nyíltan (azért az undok viselkedés nem szűnt meg, és a korábbi támadásokért sem kértek bocsánatot), a közvélemény, vagy annak egy tekintélyes része, meg remélhetőleg már másként tekint az újságírókra. Ha valaki azt mondja, hogy minden újságíró hazudik, meg van véve, bértollnok, a mocskot bányássza, akkor vissza lehet kérdezni, hogy Ján Kuciak is az volt-e? Meg a többiek, akik (most már úgy tűnik) életük kockáztatásával nyomoztak, tájékoztattak a hatalom, az oligarchák és a bűnözés összefonódásáról, az adófizetők meglopásáról? A kettős gyilkosság fejleményeit és következményeit olyan figyelem kíséri, hogy ez egyfajta védelmet és egyben biztatást is jelent a médiáknak. De a civil társadalom is erőt vett magán (mindenféle külföldi „sötét erők” támogatása nélkül). Ez kétféleképpen nyilvánult meg: 1. A bársonyos forradalom óta soha ennyi ember nem tüntetett az utcán, de a tüntetések épp olyan békésen zajlottak, mint 1989 novemberében. A tömeg spontánul skandálta, hogy „elég volt Ficóból” és „Lemondani!” - egyértelműen kinyilvánítva, hogy kormányváltást követel. 2. Egyre több ember állt a sarkára a saját területén, és mert szembeszegülni a rendszerrel. Ennek mintapéldája Vasil’ Spirko speciális ügyész, aki feljelentést tett Kalinák és több magas beosztású rendőrtiszt ellen szabotázs miatt, Kalinákot és Pociateket nagy öszszegű korrupciós csalással vádolta meg. Spirko épp a Basternákbotrány részét képező B. A Hausügyet próbálta felgöngyölíteni, de - gyanúja szerint Kalinák utasítására - félreállították, és megpróbálták ellehetedeníteni. Gyorsan kiálltak mellette ügyésztársai is, Jozef Kandéra és Ján Hrivnák. Persze, korábban is voltak tüntetések, de nem ilyen méretűek. Korábban is voltak Fehér Holló díjjal kitüntetett emberek, akik kiálltak a tiszta közéletért és inkább otthagyták munkahelyüket, minthogy hallgassanak (például a külügyminisztérium uniós elnökséggel kapcsolatos közbeszerzéseinek manipulálásáról a leplet lerántó Zuzana Hlávková és Pavol Szalai), de ilyen eset - ritkán - negyedévente történt. Most szinte rflinden második napra jut egy. További nagy különbség, hogy Fico és Kalinák első kolosszális hazugsága (a Maiina Hedvig-ügy) csak hosszú idő után lepleződött le, nagyon sokáig tartott, míg a szlovákiai médiák többsége fokozatosan Hedvig mellé állt, és még tovább, míg ez a változás a lakosság kritikus tömegénél (talán a többségénél máig nem) végbement. Azóta a lelepleződés ideje egyre rövidebb lett, és mára oda jutottunk, hogy Fico és Kalinák hazugságainak „felezési ideje” órákra rövidült. Amikor Fico azzal próbálta „megetetni” a közvéleményt, hogy Trosková lényegében csak egy jelentéktelen titkárnő volt, akkor egy napon belül előállt egy volt szlovák diplomata, aki arról számolt be, hogy a német fél tiltakozása ellenére Fico hogyan verte át a részvételét a Merkel német kancellárral és Sobotka cseh miniszterelnökkel való találkozón. Amikor Tibor Gáspár rendőrfőkapitány azt hazudta, hogy a Nemzeti Korrupcióellenes Egység vezetője Róbert Krajmer nem is járt a tetthelyen (a nagymácsédi házban és annak udvarán), akkor órák alatt előkerült egy videó, ami megcáfolta állításait. És megtörtént az elképzelhetetlen... Mindezek az események a külföld kiemelt figyelmével párosulva oda vezettek, hogy sorozatban történtek a korábban elképzelhetetlennek tartott lépések: lemondott Madaric, majd Kalinák, majd Fico, távozóban Sebej, Zitnanská (elnézést, ha valakit kihagytunk). És a tömegek az elégedett győzelmi ünneplés helyett tovább tüntetnek a tereken az egész kormány távozását és előrehozott választásokat követelve... Meg a rendőrfőkapitány, a speciális főügyész stb. azonnali távozását. Mert — nagyon okosan — nem hiszik el, hogy bármi érdemben változott, tudják, hogy Fico meg Kalinák továbbra is a háttérből irányít. Innentől kezdve legalább két fő kérdés van: 1. Ellent tud-e állni a kormány a tüntetéseknek, vagy mégis jönnek az előrehozott választások? 2. Hogyan alakulnak a pártok preferenciái és választási eredményei? De ez már egy másik történet. Gál Zsolt A Comenius Egyetem Politológia Tanszékének oktatója Hatalomfüggők Az utóbbi hetek szlovákiai történéseinek kapcsán biztosan sokan feltették magukban a kérdést, miért ragaszkodnak egyesek olyan erősen a hatalomhoz, amikor mindenük megvan. Fényes karriert tudhatnak maguk mögött, anyagi szempontból még az ükunokáikat is bebiztosították, élvezhetnék az életet és ők mégis foggal-körömmel, a nyilvános megszégyenüléssel dacolva kötődnek a posztjukhoz. Vajon a hatalom is függőség? És ha igen, mi váltja ki, mit tesz a személyiséggel, minek kell történnie, hogy az érintett személy kigyógyuljon belőle? Ha körülnézünk a világban, számos problémánk a hatalommal való visszaélésnek köszönhető. Mugabétől Kim Dzsong Ilig nyilvánvaló: van valami mélyen mérgező és veszélyes a hatalomban, főként ha azt az illető totálisnak érzi és a rabjává válik. Új kutatások szerint már a hatalom megízlelése is úgy zilálja szét az agyat, akár a kábítószerek vagy a homloklebenyt károsító betegségek. A közvélekedés szerint soha nem az erényes, bölcs emberek jutnak el a legfelsőbb pozíciókig, hanem a törtető, másokon átgázoló kétszínű személyek. Azok, akik megfogadták Niccolo Machiavelli tanácsát, melyszerint a cél szentesíti az eszközt, és az uralkodás művészetét el kell választani az etikától. A Fejedelem című könyvében Machiavelli ugyanakkor azt is kifejtette, hogy jó, ha a nép az uralkodót becsületesnek, ájtatosnak és lelkiismeretesnek látja. Arról, hogy ténylegesen ilyennek is kellene lennie, már nem tesz említést, és a mai politikai marketing sem erről szól: a hatalmi játszmák nyertesei a velejükig színészek, szociális kaméleonok. A modern pszichológia nyelvén önmonitorozók, akik viselkedésüket, sőt személyiségüket úgy igazítják a helyzet kívánalmaihoz, mintha saját maguk rendezői volnának. Erdekvezérelt nárciszok Jerrold M. Post amerikai pszichiáter a Nárcizmus és politika című könyvében azt írja, hogy a homo politicus működési módja a színlelt alázat a felettesekkel, taktikus félelemkeltés az alárendeltekkel szemben; jutalmazás és büntetés önkényes váltogatása, amelynek semmi köze az érdemekhez és hibázásokhoz. Hol vérengző, hol elbűvölő ábrázatát magára öltve, az ilyen vezér eléri, hogy folyamatosan kegyeit keressék, akár rítusokkal és áldozatokkal, mint egy szeszélyes természeti erőnek vagy istenségnek, így épül ki fokozatosan a személyi kultusz. A lebegtetett félelem és irracionalitás eme légkörében a nép feladja kontrollját, elhallgattatja kritikai gondolkodását, és hipnotizáltan követi az uralkodót. A választók háromnegyede a demokráciákban is nárcisztikus személyiségekre bízza az irányítást, Niccolo Maci A FEIEDí ezért a vezetők egynegyedének vannak pszichopata vonásai. A karakterre jellemző, hogy könyörtelenül tör előre és közömbös a másoknak okozott szenvedés iránt. Érdekvezérelt, de lelkifurdalás nélkül mutatja magát értékkövetőnek, olyannak, aki életét és vérét adná a csoportért. Dächer Kelmer amerikai pszichológus szerint mindaz a pozitív vonás, amelyért a közösség valakit hatalommal ruház fel, épp a hatalom révén válik semmivé. A kép nem véletlenül ismerős, a hazai tapasztalat is azt mutatja, hogy nincs olyan személyiség, akit a hatalom ne negatív értelemben változtatna meg. Jerrold M. Post vizsgálatai során arra a következtetésre jutott, hogy a hatalom különösen azokra veszélyes, akik jutalomként tekintenek rá addigi szenvedéseikért, küzdelmükén, mellőzöttségükért. A nagy és váratlan jutalom olyan súlyos függőséghez vezet, amelyhez csak a drogfüggőséget lehet hasonlítani, csakhamar fellép a hozzászokás, és az eufória utáni sóvárgás akkora, hogy örökre beég az agy áramköreibe. A hatalom mámora A hatalom paradoxonaként elhíresült kelmeri tétel szerint „azoknak adjuk a hatalmat, akik nagy lendülettel és lelkesedéssel tevékenykednek értünk, akik azonosulnak a csoport céljaival, határozottan, de erőszak nélkül, empatikusán irányítanak. Ám amint hatalmuk körvonalazódik, e szupermorális lényekben alattomos változások veszik kezdetüket. Addig mélyen alvó freudi ösztönénjük feléled, félresöpri a korábban jó szolgálatot tett felettes ént: immár nem lesz rád szükség. Úgy is lehet mondani, a hatalom birtokosában egy másik személyiség lép színre, nem tudni, melyik Dr. Jekyllből lesz Mr. Hyde. Az arra hajlamosak elveszítik kapcsolatukat a külvilággal, túlzottan kockázatvállalók lesznek, egocentrikussá válnak, még az ülésük és a járásuk is megváltozik. Nem hallgatnak az ellenvéleményre, sőt, minél nagyobb kórus követel valamit, annál inkább megmakacsolják magukat. A közvetlen munkatársak kiválasztásánál a simulékonyság, a talpnyalás lesz a fő szempont. Megmámorosodnak, még a fiziológiai tüneteik is olyanok, mint azokéi, akik alkoholt vagy drogot fogyasztanak.” Mert a hatalom bizonyos értelemben függőséget is jelent, aki egyszer megtapasztalta, milyen érzés tömegeket befolyásolni, egyeden mondattal országok sorsáról dönteni, az nem tud erről az érzésről lemondani. Főleg akkor nem, ha bizonyítási kényszerben szenved, mert gyermek- és ifjúkorában kevés elismerést, szeretetet kapott. „Némely emberekből hiányzik a képesség, hogy belássák, az életben vere- i ségeket, kudarcokat is el | kell szenvednünk, nem lehetünk mindig győztesek. Az ilyen magatartásnak a legszörnyűbb példája Hider, aki nem volt képes elismerni, hogy elvesztette a háborút, és az egyik utolsó nyilatkozata arról szólt, hogy a német nemzet nem érdemelt ilyen zseniális vezetőt, mint ő” — mondja Jozef Hasto pszichiáter. Újjáéledő főnixmadarak Míg a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás gyakran azzal függ össze, hogy a hatalmon lévők a felelősségre vonástól tartanak, a hatalomvágy mindig a gyermekkorból eredeztethető. Akiket gyerekkorukban mellőztek, lenéztek, kicsúfoltak, 99 Új kutatások szerint már a hatalom megízlelése is úgy zilálja szét az agyat, akár a kábítószerek vagy a homloklebenyt károsító betegségek. azok meg akarják mutatni, hogy az emberek csodálják, követik őket, sőt, félnek tőlük. „A hatalomvágy meghatározó módon befolyásolja, alakítja a személyiséget. Ezzel öszszefügg a szexuális kompetencia bizonyításának kényszere is, vagyis az a tény, hogy némely politikus nyilvánosan szeretőt tart. A társadalmi hierarchiában elért magasabb poszt növeli az önbizalmat és affodiziákumként hat. Mindig voltak nők, akiket vonzott a pénz, a hatalom, a hatalmon lévők pedig az ilyen nők felvonultatásával azt jelzik, hogy ők még ezt is megengedhetik maguknak, mert férfiként bírják, politikusként pedig tesznek a társadalom véleményére. És a vezérelvű társadalom ezt hajlamos is úgy értelmezni, mekkora kan a vezér” - mondja Jozef Hasto. Dächer Kelmer ezt a jelenséget a következőképpen írta le: „amint az embereknek hatalmat adsz, elkezdenek úgy viselkedni, akár az őrültek. Mintha kinyitották volna a koponyájukat, és kivették volna az agyukból azt a részt, amely a moralitásért és a megfelelő társas » _ viselkedésért felel.” Szinte minden hatalomvágyó ember nárcisztikus személyiség. Küzdelmek árán jutnak el a hatalomig, és nehezen, vagy egyáltalán nem tudják elengedni. Ha igen, akkor is csak ideiglenesen, látszólag, miközben a háttérből mozgatják a szálakat, és a visszatérésre készülnek. „Ezekre a személyiségekre jellemző, hogy ha kudarcot vallanak, teljesen összeomlanak, viszszavonulnak, akár úgy is tűnhet, hogy végleg feladták. Egy idő után azonban főnixmadárként képesek hamvaikból feltámadni, és újra folytami a hatalom elnyeréséért folytatott harcot, akár az eddigiektől eltérő nézetekkel” -magyarázza Hasto professzor. Messianizmus és paranoia Jerrold M. Post diktátorok, maffiavezérek, kisfőnökök személyiségét vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy mindannyiukra jellemző az énközpontúság, a messianisztikus küldetéstudat, a beszűkült lelkiismeret, a gátlástalanság és a paranoia valamely formája. Különös és közös ismérvük a környezetükben élők lelke és elméje fölötti hatalom megszerzésének képessége, a beteges nárcizmus. Utóbbi pedig a közösségre nézve is veszélyes tünetekkel jár. A betegesen nárcisztikus egyén olyannyira meg van győződve a saját nagyságáról és kiválóságáról, hogy nem képes beleélni magát mások érzéseibe. Nincsenek erkölcsi gátlásai, senkiben nem bízik, folyamatosan árulástól tart. Belső bizonytalanságát agresszivitással leplezi, és mivel felettébb jó véleménnyel van a saját intelligenciájáról és testi adottságairól, másokat lenéz, kigúnyol, a kritikát nem hallgatja meg, feltétlen tiszteletet * vár el. A nárcisztikus személyiség bármit megígér és kijelent, a szavak számára csak eszközként szolgálnak ahhoz, hogy elérje a célját. ígéreteit bármikor kész megszegni, bosszúálló, és teljes mértékben hiányzik belőle az önkritika képessége. A többi emberre is csak eszközként tekint, melyet a saját céljai eléréséhez használhat: a lojálisokat lenézi, az ellenállókat ellenségnek tekinti, őszinte kapcsolatai nincsenek. ,Az olyan státusszimbólumokkal, • ‘ mint a posztok és rangok, a drága órák az autók és a nők mind a gyermekkori szeretethiányt kompenzálják a nárcisztikus hatalomvágyók. A legtöbben közülük soha nem ismerik be, hogy itt a vég, a saját kudarcaikért is másokat vádolnak. Ha a demokratikus választásokon megbuknak, életük végéig abban az illúzióban ringatják magukat, hogy a társadalom nem értette és nem értékelte őket eléggé” - mondja Jozef Hasto, hozzátéve, hogy bár a hatalomfüggő nárcisztikus személyiség önmagától nem tér jobb belátásra, azért van remény. ,A hatalomfüggő egyetlen dologgal nem tud mit kezdeni: ha valaki nem fél tőle, mert ezt a fajta belső szabadságot nem ismeri. Épp ezért pont ez az az erő, amiből a hatalommal szemben állók mindig meríthetnek.” Vrabec Mária
