Új Szó, 2018. február (71. évfolyam, 26-49. szám)

2018-02-03 / 28. szám

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2018. FEBRUAR 3. PORTRÉ 13 Elnyűhetetlen energia árad belőle, holott nincsen hagyományos értelemben vett jó hangja Rod Stewart­­nak, aki immáron. lovaggá ütve mutatja meg a közönségnek, mit jelent az első osz­tályú szórakoztatás. Az évek során kika­csintott a rock, pop és diszkó hármasából, a rajongók pedig továbbra is bolondul­nak mindazért, amit a színpadon művel. Hetvenhárom év, ebből minimum ötvenöt a zene szolgálatában. Noha a „nyil­vános éneklés iránti olthatatlan vágy” már korán kifejlődött benne (a megnevezés az egyaránt olvas­mányos és szellemes memoárjából származik, amely Rod — Önéletrajz címmel magyarul is megjelent), a skót származású egykori londoni proligyerek, Roderick David Ste­wart profi fittballkarrierről álmo­dozott. Tizenöt évesen az egyik harmadosztályú labdarúgóklub el is hívta egy próbajátékra, de nem szerződtette. Ha a meccs nem így alakul, lehet, hogy később nem vál­lal tucatnyi alkalmi munkát, nem kezd West End-i kocsmákba járni, majd nem csapódik egy beamik bandához, amellyel - véledeniil - felgyújt például egy háztetőt. És az is lehet, nem kezdett volna mond­juk vasúti peronok mellen egy szál harmonikával zenélni. Felesleges azon merengeni, mikép­pen alakulhatott volna a világhá­ború végén született sztár sorsa. Merthogy Rod Stewart mára be­betonozott név a zeneiparban, de a hollywoodi Hírességek Sétányán is, és miután kétszer beválasztot­ták a Rock and Roll Hírességek Csarnokába, a clevelandi intézet történetében is. (Utóbbi bravúrt, mármint a kétszeres tagságot úgy érte el, hogy előbb saját szólókar­rierje, majd a Faces együttes tagja­ként kapta meg a címet.) Egyéb­ként a sajátos, igencsak rekedtes énekhangú Stewart karrierjének csillaga onnantól kezdve ragyogott a legfényesebben, hogy 1975-ben Kaliforniába költözött. A diadal­menet a nyolcvanas évek végéig tartott, részben olyan slágereknek köszönhetően, mint amilyen az angol toplistát négy hétig vezető Sailing, a Beatles-feldolgozás, a Get Back, a Cat Stevens-nóta újra­értelmezése, a The First Cut Is the Deepest. Nem szabad megfeled­kezni két megdöntheteden nép­szerűségit slágerről sem: a Da Ya Think-I’m Sexy? kezdetű diszkó­himnuszról és a Hot Legs című, szívdöglesztő vadságú dalról. Habár a ’90-es évtized nem takar sem túlságosan termékeny, sem túlságosan sikeres éveket Stewart életében, az évtized közepén azért csak sikerült elérnie, hogy újabb dobással váljon legendává. Tör­tént ugyanis, hogy 1994. decem-Január 29-én a Papp László Budapest Sportrénában (Fotó: SITA/AP) Rod Stewart kék zakóban, egy lépcsőfeljáró alján bér 31-én újévi koncertet adott a Copacabanán, ahol nem kevesebb, mint 4,2 millió néző gyűlt össze, hogy élőben hallhassa a koncertet és láthassa az éjféli tűzijátékot. Ez­zel a fellépéssel azóta is tartja a vala­ha volt legnagyobb közönség előtt ingyenes koncertet adó zenészek csúcsrekordját, pedig az AC/DC és a Rolling Stones is erősen a nyomá­ban liheg. Alig tíz évvel később már egyéni szintet javított, igaz, más „műfajban”: 2002-re már túl volt a százmilliomodik eladott albumon. (2018-ra már a kétszázmillión is.) Ez annak fényében igencsak jelen­tőségteljes, ha figyelembe vesszük, hogy ötvenöt éves korában - ami­kor mellesleg rendszeresen koncer­tezett, mindennap edzett és hétvé­genként focizott - pajzsmirigyrákot diagnosztizálnak nála. Szerencsére az orvosok időben ismerték fel az énekesek hangjára legnagyobb ve­szélyt jelentő megbetegedést, ezért néhány hónap elteltével már újra nyeregben érezhette magát. Sőt, mi több: akkor, amikor azt hitte, már nem lesz több slágere, futószalagon kezdte gyártani őket. A hozzám hasonló Rod Stewart­­fanok szeretik az előadó szinte összes korszakát, legyen szó akár a roots rock és blue-eyed soul jeligére hallgató korai albumokról, a kicsit „folkosabb” hangzásról, a hetve­nes-nyolcvanas évek hagyományos poprock és diszkóslágereiről. A ra­jongó fül nem tudja nem értékelni a kortárs amerikai dalszerzőóriások, például Bob Dylan vagy Tom Waits költeményének, netán az észak­ír Van Morrison dalszövegének szíwel-lélekkel megtöltött feldol­gozásait (Forever Young; The Downtown Train; Have I Told You Lately). Ugyanakkor a tekintélyes diszkográfia egyik albumsorozata kiváltképpen kedves számomra. n A Stewart-fanok szeretik az előadó szinte összes korszakát. Ez pedig az a The Great Ameri­can Songbook, amely különböző CD-kből áll. Ezek közül az első akkoriban jelent meg, amikor az általános iskolával ismerkedtem, de csak évekkel később fedeztem fel magamnak. A hagyományos pop­­sztenderdeket feldolgozó albumok sűrűn előkerülnek nálam, legin­kább telente, mert nincs is annál nagyobb élvezet, mint egy hosszú nap végén, a kellemesen befutott szobából a havas háztetőket vizs­latva meghallgatni a The Way You Look Tonight-ot vagy az I’ll Be Seeing You-t. A sorozattal végérvé­nyesen a legnagyobbakkal egyen­értékűvé lett Stewart erőfeszítéseit egyébként a komplett közönsége hálásan fogadta, csak az első album­ból hárommillió példány fogyott - kizárólag az Egyesült Államokban. Rod Stewart kék zakóban ül egy fa lépcsőfeljáró alján, a grádics külse­jéből és méretéből ítélve minden bizonnyal egy régi házban. A ke­zeit egymáshoz illeszti, sráckori vagányságot idézve mered a ka­merába. Noha útközben készített más albumokat is, a Fly Me to the Moon... alcímű ötödik korongnak, amelynek a borítóján Stewart így van megörökítve, szinte kimozdít­­hatadan pozíciója van a megunha­­tadanokat összefoglaló listámon. Tizenkét dal, előadva nincsen ... bármelyiknek a meghallgatása felér egy kisebb égzengéssel háromnegyed óra sem. Csakhogy mivel jazz és hagyományos pop örökzöldekről van szó, számomra bármelyiknek a meghallgatása felér egy kisebb égzengéssel. Kétségkívül vannak albumok, amelyeket na­gyon könnyű hallgatni, éppen ilyen számomra az American Songbook ötödik felvonása. Ezt a felismerést előzte meg a „stewartizmusomban” a 2010-es Kapcsolat koncert, ahol az akkor hatvanöt éves előadó ingyenes műsorral szórakoztatta a tömeget. Nem vitás, a valaha hat-hét hónapos turnékat is vál­laló művésznek nem ez volt élete show-ja, mégis tisztességes élményt adott annak a kétszázezernek, aki megtöltötte a budapesti 56-osok terét. Hiába sarkalatos pont a Rod Stewart-koncerteken a közönség megénekeltetése, az ezúttal szin­te teljesen kudarcba fulladt. De a reszelős hangú trubadúr néhány dologgal emlékezetessé tette az es­tét. Mindjárt kezdésül azzal, hogy svájci pontossággal kezdte meg a fellépést, amely ugyanilyen akku­rátusán, az előre kijelölt időben zárult. Másodszor, ha jól tudom, akkoriban kezdett arra ráállni, hogy a zenekara egyes tagjainak a szokásosnál is nagyobb teret bizto­sítson egy-egy ütős szólóval, hiszen nem titok, a hangja fokozatosan gyengül. Egy évvel később úgy hozta az élet, hogy eljutottam Las Vegasba. A mindig égnek álló bozontú sztár akkoriban kezdte fellépéssorozatát a kaszinóváros ikonikus szállodájá­ba, a Caesars Palace-ban. Óriáspla­kátok mindenütt, természetesen a hotelben is, ahol beálltam jegyet váltani a koncertre, amiről partner híján végül lebeszéltem magamat. Azóta készültek új albumai: a nem túlságosan izgalmas karácsonyi fel­dolgozáscsokor (Merry Christmas, Baby) több mint egymillió pél' dányban fogyott,, a letisztult rock (Time), majd a folk munka (Anothy Country) pedig listaelső, illetve második helyen találta ma­gát. Idén január végén Rod Stewart pedig újra meglátogatta a magyar közönséget. Elfogyott a tizenkét­ezer meghirdetett jegy, a lehető legvegyesebb korosztályból össze­álló közönség pedig az első pilla­nattól nagyszabású show-műsort és buli hangulatot kapott a Papp László Budapest Sportarénában ül­­ve-állva. Annak, aki évtizedek óta a pályán van, nehéz összeállítania egy olyan repertoárt, amelyben a legnagyobb kedvencek mellett új szerzemények is helyet kapnak: Sir Rodericknek, akinek a lovaggá avatása szolgált az egyik dal háttér­vetítéséül, viszont ez igenis sikerült. A nagyon komoly, kéttucatnyi mű­vészből álló nagyzenekari kíséretet akusztikus felállás erősítette, mos­tanában Rodnak ez fekszik igazán. De arról sem mondott le, hogy igazi attrakciót adjon. Előadónk ötször ruhát cserélt (cipőt is bele­értve, a ruhák java pedig vagy test­hez simuló bőrszerkó vagy ocelot­­mintás zakó), bőségesen kitöltötte a nem éneklésre szánt időt tánccal, ugrálással, dedikált labdák kirúgá­sával, de persze a számtalan legen­dásan szexi, kétes jelentésű mozdu­latsor sem maradt el. A zárásra jött a legszínesebb háttér, a luficsorda az égből, a ritmusra a padlót püfb­­lő lábak tengere, és a kisgyerek és a kisnyugdíjas közös éneklése. És mi­előtt legördül a függöny, természe­tesen még ma is fel kellett csendül­nie a Da Ya Think I>m Sexy? unásig ismert taktusának, hogy félig­­meddig az a változat kerekedjen belőle, amelyet a közönséggel a koncertjein a lehető legélénkebb kapcsolatot ápoló Rod Stewart a DNCE amerikai popbandával tavaly készített változatban ad elő. Ezzel nem lehet mellényúlni, a magyar közönségnél sem - már csak azért sem, mert az eredeti dal elvitathatadanul népszerű, éppúgy, mint a gyengécskébb újragondolás, amely fél évvel a debütálás után is szól a magyar rádiókból. Mészáros Márton

Next

/
Thumbnails
Contents