Új Szó, 2018. február (71. évfolyam, 26-49. szám)

2018-02-03 / 28. szám

www.ujszo.com | 2018. február 3. SZOMBATI VENDÉG I 9 Formánnál kapott Oscar-díjat Theodor Pisták: „Ott ültem a nagy sztárok között Los Angelesben, és láttam az arcukon a reményt, a várakozást..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Nagy büszkesége Theodor Piitik a cseh filmgyártásnak. Ő az egyetlen közóp-kelet­­európai jelmeztervező, akit Oscar-dijjal jutalmazott az Amerikai Filmakadémia. A Milos Forman rendezésében készült Amadeus kosztüm­jeiért részesült e rangos elismerésben, 1985-ben. Ma, nyolcvanöt évesen Theodor Pisték meglepő kijelentést tesz: .Annyiszor láttam már a filmet, hogy egyszerűen unom. Beszélni sincs már kedvem róla.” Ezzel természetesen azt is jelzi: az Amadeusról ne nagyon faggassam őt. Szívesebben mesélne arról a százvalahány filmről, amely­hez ugyancsak ő tervezett jelmeze­ket. Frantisek Vlácilhoz három re­mekmű köti. A fehér galamb, a Mar­kéta Lazarová (erre a legbüszkébb) és A méhek völgye. Jirí Menzellel a Sörgyári capriccióban dolgozott, Ju­­raj Herzcel a Vámpír négy keréken című horrorban. Nem fordított hátat az opera és a musical világának sem. Pompás kosztümökbe öltöztette a Don Giovanni és a Monte Christo grófja szereplőit is. Jelmeztervezői munkásságát már befejezettnek te­kinti, művészi tevékenységét még nem. Nagyméretű vásznakat fest fo­tórealista stílusban, amelyet ő maga újromantizmusnak nevez. Hogyan lehet megunni egy olyan zseniális filmet, mint az Amadeus? Én akárhányadszor nézem is meg, mindig élvezem. De ha annyiszor látta volna, mint én, már nem lenne kedve hozzá. Pedig sokat köszönhet Milos Forman rendezésének. Miután át­vette az Oscar-díjat, kosztümjeit Amerika több nagyvárosában ki­állították. New York, Washington, Indianapolis után pedig Sydneybe is eljutottak. Ezt a fajta sikert na­gyon kevés jelmeztervező mond­hatja magáénak. Ebben igaza van. Hálás is vagyok érte a sorsnak. És persze Formánnak is, hiszen tőle kaptam a lehetőséget. A kiállítássorozaton kívül volt egyébként egy másik hozadéka is a filmnek. Híres amerikai divatcégek kértek fel együttműködésre. Egész kollekciókat tervezhettem volna. Nem vállalta? Nem vállalhattam. A nyolcvanas évek második felében jártunk, de ki gondolta, hogy 89-ben megdől a rendszer? Ha én 86-ban kint mara­dok Amerikában, jó ideig nem jöhe­tek haza. Aki disszidált, elvesztette a családját. Legalábbis hosszú évekre. Nekem akkor még élt az anyám, be­tegen nyomta az ágyat, a két fiam pe­dig iskoláskorú volt. Szóba sem jö­hetett, hogy én Amerikában folytas­sam az életemet, ők meg itthon, a fe­leségem szárnyai alatt. Tehát maradt minden a régiben. Hazajöttem az Os­­carral, és veszni hagytam egy óriási lehetőséget. Festőművészi diplomával a zse­bében hogyan került a csehszlovák filmgyártás sűrűjébe? Ha van olyan, hogy véletlen, ak­kor annak köszönhetem. Ha nincs, akkor az a válaszom: ezt az utat je­lölték ki nekem. De ami nagyon ér­dekes, nem a feleségem révén, aki rendezőasszisztensként dolgozott a barrandovi filmgyárban. Csevejre hívott egyszer egy akadémiai cso­porttársam. Főz nekem finom ká­vét, és süt hozzá kuglófot, mondta. Frantisek Vlácil, a jeles filmrende­ző volt a félje, aki épp akkor készült A fehér galamb forgatására. Mivel a történet egy szobrászról szólt, ar­ra kért, rendezzem be neki a film­beli műtermet. „És ha már itt vagy, találd ki a kosztümöket is!” - mondta. Két trikó, egy nadrág. Mi másra lenne szüksége egy szob­rásznak? Az én esetemben ilyen könnyű volt a kezdet. Az Amadeusban viszont már nyolcszáz kosztümért felelt. Em­lékszik még Forman felkérésére? Éjjel hívott New Yorkból. „Lenne kedved egy nagy filmhez? - kérdez­te. Hogyne lenne?! - vágtam rá. Azonnal megegyeztünk. Kivel volt nehezebb dolga? A rendezővel vagy a színészekkel? A producerrel. Forman teljesen szabad kezet adott. Azért választott engem a munkára, mert tudta, hogy megbízhat bennem. Hogy majd hó­napokon át bújom a képzőművészeti albumokat, járom a képtárakat, és éjjel-nappal rajzolni fogok. A ter­vezésben nem is gátolt senki. A pro­ducerrel is csak később voltak nagy csatáim. Amerikában minden stú­dióvezető és minden producer a fo­gához veri a garast. A szocialista filmgyártás hozzájuk képest maga volt a paradicsom. Itthon nem foly­tak késhegyre menő viták, ha ki­­mondtam az összeget. Annyit kap­tam, amennyit kértem. Az állam fi­zetett mindent. Amerikában még azt is számon tartják, hogy hol árusítják a legolcsóbb gombokat. Keresztül­­kasul utaztam az Államokban, hogy megtaláljam a legjobb, egyben leg­olcsóbb műhelyeket. Az Ámadeus­­nál is éreztették velem, hogy szorít a keret, de a Valmontnál még inkább. Nem igaz, hogy Hollywoodban mindent lehet. Tévedés. Ott az sem fordulhat elő, hogy valamire azt mondod: „Ez nem megy!” Neked nem megy, mert nem tudod, hogyan oldd meg. Akkor viszont keresnek helyetted mást, aki tudja. Formán­nak is csak egyszer mondtam, hogy nem találok megoldást valamire. Azt felelte: „Akkor töprengj to­vább!” S a színészek? Volt, aki megke­serítette az életét? A Salierit alakító F. Murray Ab­­rahammel hatalmas vitáink voltak. Át akarta szabatni áz összes jelmezét. Mindig azzal jött, hogy itt szorít, meg ott szűk! Tanulj meg viselni minden darabot, mondtam neki, de nem egy­szer, százszor! Ha láttam, hogy kö­zeledik felém, már fejembe tolult a vér. Ma minden interjújában el­mondja, ha Salieriről kérdezik, hogy tőlem tanulta meg, miképpen kell vi­selnie egy kosztümöt, hogyan kell viszonyulni hozzá. Mennyi esélyt adott magának, hogy ön kapja az Oscart? Semennyit. Próbáltam távol tarta­ni magam az egésztől, hogy a végén ne éljen csalódás. Folyamatosan azt ismételgettem magamban, hogy kit érdekel a hírnév, akarok én villogni? Nem! De valahogy rám ragadt az idegesség, ami azokból áradt, akik különböző kategóriákban voltak je­lölve. Ott ültem a nagy sztárok kö­zött, és láttam az arcukon a reményt, a várakozást. A legjobb kosztüm ka­tegóriájában négyen voltunk jelölve abban az évben, és mindannyian meg voltunk győződve róla, hogy David Lean kapja a díjat az Út Indiába című filmjéért. Amikor pár kockát bead­tak belőle, még egy agyoncsicsázott indiai elefántot is betereltek a szín­padra.-Akkor már halál biztosra vet­tem, hogy minden veszve, Leané az elismerés. Kezdtem kifőzni a cipő­met. Erre hallom, hogy engem szó­lítanak. Annyi időm sem maradt, hogy visszakössem a fűzőket. Úgy szaladtam a széksorok között, hogy majdnem kiléptem a cipőmből. Á pódiumon ott állt mellettem két gyönyörű nő, zavaromban mindket­tőjüknek kezet csókoltam, és össze­vissza beszéltem. Kínos voltam?, kérdeztem Formántól a ceremónia végén. „Kínos? A frászt! Mindent jól csináltál. Lentről úgy tűnt, nagyon meghatódtál.” Diana Ross és Jennifer Beals áll­tak a közelében. Diana mellett teljesen lefagytam. Egyrészt gyönyörű volt, másrészt azt hittem, ő böködi a fejemet. A nézők kacarásztak, én nem mozdultam, megfordulni sem mertem. Jézus Má­ria, mi történik itt? - kérdeztem ma­gamtól. Végül oldalra néztem, és lát­nom kellett, hogy nem Diana vicce­lődik velem, hanem az indiai elefánt. Az ormányával dolgozott a fejemen. Formánnál szoros kapcsolatban van? Már nem beszélünk olyan gyakran telefonon, mint régen. Á 85. szüle­tésnapján természetesen felhívtam őt, gratuláltam neki. Húsz évvel ez­előtt még együtt nyomtuk a pedált Franciaországban, Olaszországban. Valaki elhitette vele, hogy a rend­szeres biciklizés jót tesz a szívnek, és haláláig egészséges marad az ember. Csodás nyarakat töltöttünk együtt. Az útvonalat mindig Milos állította össze, ügyelve arra, hogy minden nap útba ejthessünk egy-egy kiváló éttermet. Naponta negyven­ötven kilométert tettünk meg, es­ténként jókat ettünk, finom borokat ittunk. A Valmont kosztümjeivel is nagy elismerést vívott ki a szakmában. Ä franciák César-díjjal jutalmazták. Oscarra is fel voltam terjesztve, és bevallom, nagyon csalódott voltam, hogy nem én kaptam. Meg is sértőd­tem az amerikaiakra, de el kellett fo­gadnom, hogy ők ezt a filmet nem szerették annyira, mint az Amadeust. Ráadásul rosszkor jött ki, Stephen Frears is akkor mutatta be a Vesze­delmes viszonyokat, s az ugyanez a történet. Vaclav Haveltől 1990-ben ka­pott felkérést, hogy a prágai vár díszőrségének tervezzen új egyen­ruhát. Nem tetszett neki a régi? Azt mondta, úgy néznek ki benne a fiúk, mint egy harci alakulat tagjai a lövészárokban. Szebb, ünnepélye­sebb megjelenést szeretett volna ne­kik. Amikor készen voltam a tervek­kel, tíz-tizenötféle változattal, Havel nem tudott választani közülük. Mind az összes tetszett neki. Behívott öt fi­út, akik aznap teljesítettek szolgála­tot, és rájuk bízta a döntést. Ok vá­lasztották ki azt az uniformist, ame­lyet azóta is viselnek. Havelhez is régi barátság fűzte. Élete végéig rajongtam érte. A ki­lencvenes évek elején, egy amerikai útja során mi voltunk a kísérői For­mánnál. Hivatalos látogatáson volt, s hogy jól érezze magát, minket is magával vitt. Los Angelesből egy lö­vésálló autóval indultunk el. George Bush kölcsönözte a kocsit több fos biztonsági kísérettel. Csupa jóképű fickó világoskék ingben, napszem­üvegben, remekül szabott sötét nad­rágban - Harley Davidsonon ülve. Szegények néha majd megőrültek. Havel ugyanis nem élvezte, hogy örökké a sarkunkban járnak. Nem egyszer eltűnt a szemük elől. Egyszerűen meglógott. New York­ban, a Central Parkban is eltűnt a tö­megben. Most, hogy ön is elmúlt nyolc­vanöt éves, mennyire lassult le az élete? Három éve, amióta meghalt a fe­leségem, egyedül élek a tacskóm­mal. Két fiam van, mindkettővel jól megvagyok, csak nem lakunk egy fedél alatt. Nincs sok szépség az öregségben. Az ember sorra veszíti el a barátait, s az egészsége is le­romlik. A tacskó mellett két dolog tudja kellemessé tenni a napjaimat. A főzés és a festés. Mindkettő nagy örömmel tölt el. A főzést bármikor abba tudom hagyni, a festéssel csak akkor fogok leállni, ha majd kiesik a kezemből az ecset. Nincs sok szépség az Öregségben..." (Zuzana Mináőová felvétele) ;

Next

/
Thumbnails
Contents