Új Szó, 2018. február (71. évfolyam, 26-49. szám)
2018-02-23 / 45. szám
JSZO.COM ■ UJSZO<®UJSZO.COM r Interjú gyón is azok! Ezért tudni kell poentírozni, egyfajta „húzd meg, ereszd meg" kapcsolatot kialakítani velük. A felnőttektől eltérően azonban nem ítélkeznek előre, és ez sokat nyom a latban. Mert én folyton azt érzem, az emberek nem olyannak látnak, amilyen vagyok. Mindig egy karót nyelt figurát látnak, amilyen egyébként nem vagyok, és ha megismernek, azt mondják, ja, én meg azt hittem, hogy te milyen beképzelt vagy. Ezt az első benyomást aztán mindig el kellett oszlatnom. A gyerekeknél ez nem így működik. Ők beülnek, előítéletek nélkül, nyitott lélekkel, és várják a csodát. De ha nem adod meg nekik, ugyanolyan kritikusak, mint a felnőttek. Sőt, még kritikusabbak, mert sokkal kevésbé disztingválnak, kiabálni kezdenek vagy ásítozni. Amikor bábszínész lettél, rögtön felmerült az ötlet, hogy egyszemélyes társulatot alakítasz? Egyáltalán. Mindig csapatjátékosnak tartottam magam. De úgy alakult az életem, hogy amikor ott maradhattam volna a Kolibriben, választanom kellett a színház és a kapcsolatom közt, s én a kapcsolatomat választottam. Később kőszínházba már csak vidéken kerülhettem volna be, azt pedig nem akartam. Magam sem tudom, hogyan jutott eszembe, de naivan feladtam egy hirdetést, hogy bábszínész munkát keres. Elég kicsi volt a valószínűsége, hogy erre valaki lecsap, de jelentkezett egy játszóház. Soha azelőtt nem játszottam egyedül, azt sem tudtam, le tudom-e kötni egymagám a gyerekeket. A játszóházban szólt a főnököm, hogy „itt van ez a mese, csináld meg". Először rettentő zavarban voltam, nem tudtam, mi lesz, de aztán belevágtam, és elkezdett működni a dolog. Egyre jobban elsajátítottam az egyszemélyes bábjáték csínját-bínját, és a gyerekek is vevők voltak rá. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, és ettől még jobban fellelkesültem, nagyon megszerettem. Bábszínészként és mesére fogékony lélekként is sokat ad nekem. A képességeimet is segített felfedezni. Gyakran kérdezik például tőlem, hogyan tudom ilyen sok különböző hangon megszólaltatni a bábokat. Én sem tudtam, hogy enynyiféle hangom van, mert addig nem kerültem olyan helyzetbe, hogy a hangommal kellett játszanom. Ma már hány darab szerepel a repertoárodban? Nem tudnám megmondani. Van mindig 5-6 aktuális, és a régebbiek, talán hatvan. Nehéz lekötni a mai gyerekek figyelmét? Éppen hogy nagyon könynyű. NÉVJEGY Németh Luca Pozsonyban született 1977-ben. Agimnáziumi érettségi után színészetet tanult Budapesten a Gór Nagy Mária Színitanodában, majd a Kolibri Színházban színészmesterséget és bábszínészetet. 2006 óta szabadúszó bábszínész. Egy kislánya van, az ötéves Alma Hosszabb időre is? Ha jó mesét viszel, akkor igen. Nagyon együttműködők, ha bevonod őket a mesébe. Ezért játszom interaktív meséket, amelyeknek ők is a részesei lehetnek. Nem használok paravánt, egész idő alatt látnak, amikor játszom, és így is teljesen el tudnak vonatkoztatni a személyemtől. Nem az a lényeg, hogy eltakard magad, hanem hogy egy olyan világot hozz létre a gyerek körül, aminek a részese lehet. Azaz vagy beleéli magát, vagy aktívan részt vesz benne. A paraván mögül nem is látnám a gyerekek szemét, hogy melyikük mire hogyan reagál. Itt meg pont ez a lényeg, hogy figyelhetek rájuk. Ha azt látom, hogy mondjuk a harmadik sorban józsika föláll, és már menne, akkor nekem abban a pillanatban vissza kell őt hoznom a mesébe. Mert ha nem tudom, akkor dominóeffektusszerűen magával rántja a gyerekek javát. Nem mintha ők is ki akarnának szállni a meséből, csak mivel Józsika kiabál vagy az anyukáját hívja, a többi gyerek nem hallja a mesét és elveszti a fonalat. Bábszínészként mi a legnagyobb öröm számodra? Ez a munka sok örömet ad. Egy nem olyan régi élményemet mondom el, ez is olyan, mint egy mese. Körülbelül egy éve egyfajta késztetést éreztem, hogy valamilyen formában elesett emberekkel foglalkozzak. Először azt hittem, az öregek felé irányít az élet, idősek otthonába akartam menni. Időközben elvégeztem egy gyógypedagógus asszisztensi képzést is. Mehettem volna a képesítésemmel óvodába vagy iskolába, de tudtam, ez nem az én utam. Ismét egy furcsa véletlen folytán valaki említette, hogy fogyatékosok napközi otthonába keresnek munkatársat. Amikor elmentem oda, azonnal éreztem, hogy ott a helyem közöttük. Majdnem azt mondtam, hogy gyerekek között. Ezek a fogyatékosok felnőttek ugyan, 18-40 év közöttiek, de sokuk értelmi szintje egy kisgyerekének felel meg. Amikor bábszínészként felvettek, a személyzet rögtön figyelmeztetett, hogy nem fogok tudni bábozni a fogyatékosoknak, mert nem értik. Ha bekapcsolják nekik a meséket, arra sem figyelnek, vannak olyanok, akik egyáltalán nem tudnak beszélni, mások pár szót ismételgetnek körbe-körbe. Pár hete vittem nekik kettőt az ötperces meséimből, amelyeket a 24 éveseknek szoktam játszani, és teljesen felélénkültek. Azóta felsorakozva várnak, és ölelgetnek, amikor jövök vagy megyek. Még a bábfigurák hangját is megpróbálják utánozni. Ez olyan szívmelengető! Lehet, hogy a mese története nem jut el hozzájuk teljesen, de a hangulatát tökéletesen átérzik. Fantasztikus velük dolgozni. Sikerként élted meg, hogy a meséiddel, egyfajta terápiaként, ilyen hatást értél el náluk? Tudod, mi a különleges? Ezek a fogyatékos emberkék az információkat olyan mágikus csatornákon, hullámokon keresztül fogják, amelyeket az úgynevezett Alma is nagyon szereti a magyar népmeséket egészséges felnőttek már nem észlelnek. Az elmúlt két hónapban magánéleti válságon mentem keresztül. Nagyon magam alatt voltam, de amikor megérkeztem hozzájuk, úgy viselkedtem velük, mint máskor. Képzeld, volt köztük olyan, aki végigsimított, mert beszélni nem tud, és mutatta, hogy sírok. Majd odajött hozzám a 35 éves, egy középső óvodás értelmi szintjén lévő, 100 kilós Lacika: „Luca, te miért sírsz? Mondd meg, mert mi téged szeretünk! Akkor te ne sírjál." De Lacika, mondtam, nem sírok. „De sírsz, én látom, de miért sírsz, amikor szeretünk?" Azt éreztem, hogy nem én terápiáztatom őket, hanem ők engem. Nagyon sokat kaptam tőlük. Említetted, hogy gyógypedagógus asszisztensi képzést is szereztél. Ezek szerint két hivatásod lett? Bábszínésznek tartom magam. Azt gondolom, akkor is gyógyítok, ha nem fogyatékosokkal foglalkozom, hanem egészséges gyerekekkel. Ez már nagyon sokszor kiderült. Az egyedüli, akivel ezt nem tudom megcsinálni, a saját gyerekem. Elkövettem azt a hibát, hogy amikor kétéves volt és még nem járt bölcsődébe, szabadúszóként vittem magammal az előadásaimra. Sokszor előfordult, hogy a mese végén körém özönlöttek a gyerekek, eufórikus állapotban ölelgettek, a bábokat puszilgatták, a lányomból pedig ez előhozta a féltékenységet. Nem szereti azt sem, ha otthon bábozok neki. Csak az esti meséket szereti. Már megkérdezte tőlem: „Miért nincs neked valami rendes hivatásod? Mint a rendes anyukáknak, akik elmennek munkába, és hazajönnek, és nem így bábozgatnak?" Viszont a magyar népmeséket ő is szereti. És ahogyan én annak idején, Alma is azokat a meséket nézi, amelyekből választ kaphat a saját kérdéseire, problémáira. Mit tartasz igazán fontosnak az életedben? Azt hiszem, a spiritualitást. Kideríteni, hogy milyen céllal jöttem a világra, mi a dolgom. Mit tudok hozzátenni a világhoz, hogy az jobb hely legyen. És nem a nagyvilág, hanem az én pici kis világom meg a szűk környezetem. Hiszek abban, hogy mindenkiben vannak olyan energiák, amiktől szebb lehet a világ. Csak nem mindenki használja őket megfelelően. Mislay Edit NŐI SZEMMEL 2018. február 21
