Új Szó, 2018. február (71. évfolyam, 26-49. szám)

2018-02-23 / 45. szám

JSZO.COM ■ UJSZO<®UJSZO.COM r Interjú gyón is azok! Ezért tudni kell poentírozni, egyfajta „húzd meg, ereszd meg" kapcso­latot kialakítani velük. A fel­nőttektől eltérően azonban nem ítélkeznek előre, és ez sokat nyom a latban. Mert én folyton azt érzem, az em­berek nem olyannak látnak, amilyen vagyok. Mindig egy karót nyelt figurát látnak, amilyen egyébként nem va­gyok, és ha megismernek, azt mondják, ja, én meg azt hittem, hogy te milyen beképzelt vagy. Ezt az első benyomást aztán mindig el kellett oszlatnom. A gyere­keknél ez nem így működik. Ők beülnek, előítéletek nél­kül, nyitott lélekkel, és várják a csodát. De ha nem adod meg nekik, ugyanolyan kriti­kusak, mint a felnőttek. Sőt, még kritikusabbak, mert sokkal kevésbé disztingvál­­nak, kiabálni kezdenek vagy ásítozni. Amikor bábszínész lettél, rögtön felmerült az ötlet, hogy egyszemélyes társula­tot alakítasz? Egyáltalán. Mindig csapat­­játékosnak tartottam ma­gam. De úgy alakult az éle­tem, hogy amikor ott ma­radhattam volna a Kolibri­ben, választanom kellett a színház és a kapcsolatom közt, s én a kapcsolatomat választottam. Később kő­színházba már csak vidéken kerülhettem volna be, azt pedig nem akartam. Ma­gam sem tudom, hogyan jutott eszembe, de naivan feladtam egy hirdetést, hogy bábszínész munkát keres. Elég kicsi volt a való­színűsége, hogy erre valaki lecsap, de jelentkezett egy játszóház. Soha azelőtt nem játszottam egyedül, azt sem tudtam, le tudom-e kötni egymagám a gyerekeket. A játszóházban szólt a fő­nököm, hogy „itt van ez a mese, csináld meg". Először rettentő zavarban voltam, nem tudtam, mi lesz, de aztán belevágtam, és el­kezdett működni a dolog. Egyre jobban elsajátítottam az egyszemélyes bábjáték csínját-bínját, és a gyerekek is vevők voltak rá. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, és ettől még jobban fellel­kesültem, nagyon megsze­rettem. Bábszínészként és mesére fogékony lélekként is sokat ad nekem. A képes­ségeimet is segített felfedez­ni. Gyakran kérdezik pél­dául tőlem, hogyan tudom ilyen sok különböző hangon megszólaltatni a bábokat. Én sem tudtam, hogy eny­­nyiféle hangom van, mert addig nem kerültem olyan helyzetbe, hogy a hangom­mal kellett játszanom. Ma már hány darab sze­repel a repertoárodban? Nem tudnám megmonda­ni. Van mindig 5-6 aktuális, és a régebbiek, talán hatvan. Nehéz lekötni a mai gye­rekek figyelmét? Éppen hogy nagyon köny­­nyű. NÉVJEGY Németh Luca Pozsonyban született 1977-ben. Agimná­­ziumi érettségi után színészetet tanult Budapesten a Gór Nagy Mária Színitanodában, majd a Kolibri Színház­ban színészmesterséget és bábszínészetet. 2006 óta szabadúszó bábszí­nész. Egy kislánya van, az ötéves Alma Hosszabb időre is? Ha jó mesét viszel, akkor igen. Nagyon együttműkö­dők, ha bevonod őket a me­sébe. Ezért játszom interak­tív meséket, amelyeknek ők is a részesei lehetnek. Nem használok paravánt, egész idő alatt látnak, amikor játszom, és így is teljesen el tudnak vonatkoztatni a személyemtől. Nem az a lé­nyeg, hogy eltakard magad, hanem hogy egy olyan vilá­got hozz létre a gyerek kö­rül, aminek a részese lehet. Azaz vagy beleéli magát, vagy aktívan részt vesz ben­ne. A paraván mögül nem is látnám a gyerekek szemét, hogy melyikük mire hogyan reagál. Itt meg pont ez a lé­nyeg, hogy figyelhetek rájuk. Ha azt látom, hogy mondjuk a harmadik sorban józsika föláll, és már menne, akkor nekem abban a pillanatban vissza kell őt hoznom a me­sébe. Mert ha nem tudom, akkor dominóeffektussze­­rűen magával rántja a gye­rekek javát. Nem mintha ők is ki akarnának szállni a meséből, csak mivel Józsika kiabál vagy az anyukáját hív­ja, a többi gyerek nem hallja a mesét és elveszti a fonalat. Bábszínészként mi a leg­nagyobb öröm számodra? Ez a munka sok örömet ad. Egy nem olyan régi élménye­met mondom el, ez is olyan, mint egy mese. Körülbelül egy éve egyfajta késztetést éreztem, hogy valamilyen formában elesett emberek­kel foglalkozzak. Először azt hittem, az öregek felé irányít az élet, idősek otthonába akartam menni. Időközben elvégeztem egy gyógype­dagógus asszisztensi kép­zést is. Mehettem volna a képesítésemmel óvodába vagy iskolába, de tudtam, ez nem az én utam. Ismét egy furcsa véletlen folytán valaki említette, hogy fogya­tékosok napközi otthonába keresnek munkatársat. Ami­kor elmentem oda, azonnal éreztem, hogy ott a helyem közöttük. Majdnem azt mondtam, hogy gyerekek között. Ezek a fogyatékosok felnőttek ugyan, 18-40 év közöttiek, de sokuk értelmi szintje egy kisgyerekének fe­lel meg. Amikor bábszínész­ként felvettek, a személyzet rögtön figyelmeztetett, hogy nem fogok tudni bábozni a fogyatékosoknak, mert nem értik. Ha bekapcsolják nekik a meséket, arra sem figyelnek, vannak olyanok, akik egyáltalán nem tudnak beszélni, mások pár szót ismételgetnek körbe-körbe. Pár hete vittem nekik kettőt az ötperces meséimből, amelyeket a 24 éveseknek szoktam játszani, és teljesen felélénkültek. Azóta felsora­kozva várnak, és ölelgetnek, amikor jövök vagy megyek. Még a bábfigurák hangját is megpróbálják utánozni. Ez olyan szívmelengető! Le­het, hogy a mese története nem jut el hozzájuk teljesen, de a hangulatát tökéletesen átérzik. Fantasztikus velük dolgozni. Sikerként élted meg, hogy a meséiddel, egyfajta terá­piaként, ilyen hatást értél el náluk? Tudod, mi a különleges? Ezek a fogyatékos ember­kék az információkat olyan mágikus csatornákon, hul­lámokon keresztül fogják, amelyeket az úgynevezett Alma is nagyon szereti a ma­gyar népmeséket egészséges felnőttek már nem észlelnek. Az elmúlt két hónapban magánéleti válsá­gon mentem keresztül. Na­gyon magam alatt voltam, de amikor megérkeztem hozzájuk, úgy viselkedtem velük, mint máskor. Képzeld, volt köztük olyan, aki végig­simított, mert beszélni nem tud, és mutatta, hogy sírok. Majd odajött hozzám a 35 éves, egy középső óvodás értelmi szintjén lévő, 100 kilós Lacika: „Luca, te miért sírsz? Mondd meg, mert mi téged szeretünk! Akkor te ne sírjál." De Lacika, mondtam, nem sírok. „De sírsz, én lá­tom, de miért sírsz, amikor szeretünk?" Azt éreztem, hogy nem én terápiáztatom őket, hanem ők engem. Na­gyon sokat kaptam tőlük. Említetted, hogy gyógype­dagógus asszisztensi kép­zést is szereztél. Ezek sze­rint két hivatásod lett? Bábszínésznek tartom ma­gam. Azt gondolom, akkor is gyógyítok, ha nem fogya­tékosokkal foglalkozom, ha­nem egészséges gyerekek­kel. Ez már nagyon sokszor kiderült. Az egyedüli, akivel ezt nem tudom megcsinál­ni, a saját gyerekem. Elkövet­tem azt a hibát, hogy amikor kétéves volt és még nem járt bölcsődébe, szabadúszó­ként vittem magammal az előadásaimra. Sokszor elő­fordult, hogy a mese végén körém özönlöttek a gyere­kek, eufórikus állapotban ölelgettek, a bábokat puszil­­gatták, a lányomból pedig ez előhozta a féltékenysé­get. Nem szereti azt sem, ha otthon bábozok neki. Csak az esti meséket szereti. Már megkérdezte tőlem: „Miért nincs neked valami rendes hivatásod? Mint a rendes anyukáknak, akik elmennek munkába, és hazajönnek, és nem így bábozgatnak?" Vi­szont a magyar népmeséket ő is szereti. És ahogyan én annak idején, Alma is azokat a meséket nézi, amelyekből választ kaphat a saját kérdé­seire, problémáira. Mit tartasz igazán fontos­nak az életedben? Azt hiszem, a spiritualitást. Kideríteni, hogy milyen cél­lal jöttem a világra, mi a dol­gom. Mit tudok hozzátenni a világhoz, hogy az jobb hely legyen. És nem a nagy­világ, hanem az én pici kis világom meg a szűk környe­zetem. Hiszek abban, hogy mindenkiben vannak olyan energiák, amiktől szebb le­het a világ. Csak nem min­denki használja őket megfe­lelően. Mislay Edit NŐI SZEMMEL 2018. február 21

Next

/
Thumbnails
Contents