Új Szó, 2018. február (71. évfolyam, 26-49. szám)

2018-02-23 / 45. szám

Interjú k UJSZO.COM ■ UJSZO<®UJSZO.COM MÁGIKUS EREJE VAN a m e s é n e k Már gyerekként valami különös, sejtelmes hangulat lengte körül. Mintha - elvarázsolt hercegnőként - egy távoli mesevilágban élne. Mint elárulta, a mesék valóban sokáig bűvkörükben tartották. Talán ösztö­nösen érezte, meg kell fejtenie a titkát a fantázia e sokszínű birodalmának, hogy később ő is megteremt­hesse gyerekközönsége számára a csodát. Egyszemé­lyes bábszínházával, a Zsufával az utóbbi években bejárta Magyarországot, Dél-Szlovákiában is sok helyen törzsvendégnek számít. Nem csupán bábelő­adásokat tart a kicsiknek, hanem interaktív foglalko­zásokat is. A pozsonyi származású, Budapesten élő Németh Luca bábszínésszel beszélgettünk. f T erekként T7 szeretted y a bábszín- J házat? Egyáltalán nem. Nekem mindig fontos volt az eszté­tikum, és általában csúnya bábokat láttam, ezért nem tudtam velük azonosulni. A bábszínház csúnya egyedek felvonultatásaként maradt meg bennem. Egyetlenegy bábos mesét szerettem, a Mazsola és Tádét. Azt is fő­leg azért, mert Havas Gert­­rúd bábszínész zseniálisan szólaltatta meg Mazsolát. Mi érdekelt akkor kislány­ként? A mesék mindig iszonyú­an lekötöttek. Olyannyira, hogy anyu nagyon szomorú is volt, mert sokáig nem ol­vastam szépirodalmat, csak meséket. Még 14-15 évesen is az volt számomra a rela­­xáció, hogy magyar nép­meséket olvastam. A le­­geslegjobban azonban Hauff meséit szerettem. Tizenévesen mi von­zott a mesékhez? Most, felnőtt fejjel már tudom az okát. Nem vé­letlenül használják a meséket terápiaként. Kódoltan rengetegfé­le üzenetük van. Ha gyerekként még nem is jut el az agyadig, de ez akkor is egy terápia. Én valószínűleg így terápiáztam. Másrészt a fantáziát is megmozgatja, egy csomó minden belefér. Az ember általában azokat a meséket szereti, amelyek egyfajta kulcsot jelentenek számára, a megoldandó problémáira. Nekem is volt pár kedvenc mesém, ame­lyek valószínűleg az adott élethelyzetemben kulcsként működtek. Milyen típusú meséket sze­rettél? Leginkább azo­kat, amelyekben a mesehős­nek meg kel­lett oldania valamilyen feladatot, és aztán elnyerte méltó jutalmát. Talán pont azért fogtak meg ezek a me­sék, mert én a feladataimat sorra nem oldottam meg. A meséknek egyébként van egy nagyon mágikus vilá­guk, ami, úgy érzem, rokon a misztikumra fogékony lel­­kemmel. Hiszek a lélekván­dorlásban. Voltam pár rein­­karnációs visszavezetésen, és az is misztikus világ, akár­csak a mesék. A legelején úgy álltam hozzá, hogy jó buli lesz. ., . < (Fotók: Reidl Mónika és N. L. archívuma) De az emlékképek annyira erősek, intenzívek voltak, hogy éreztem: ezt valami­kor valóban átéltem. Ami nagyon érdekes, hogy a reinkarnációs utazásokból hasonló választ kaptam, mint a mesékből: hogy mindig mindent tök korán feladtam, anél­kül, hogy küzdöttem volna érte. Segítettek megváltozni a mesék és a reinkarnációs utazások? Valószínűleg nem vagyok túl erős, ezért sajnos nem annyira... Ettől az ember­nek lelkiismeret-furdalása is van, hisz sokkal rosszabb, ha tudod, mit kellene ten­ned, és képtelen vagy lépni, mint ha nem is tudatosítod a problémáidat. Én azon­ban hiszek abban, hogy a neked föladott leckéket előbb-utóbb megoldod. Ha nem most, akkor két élet múlva, mert a sors úgy adogatja a kártyákat, hogy legyen lehetősé­ged a megoldás­ra. Azért vagyunk ezen a világon, hogy ezeket a tapasztaláso­kat megéljük, I és annyival '* tisztábban tudjunk egy következő, bármilyen egzisztenciában létezni. Tizenévesen elég zárkó­zottnak tűntél, mint aki nem könnyen engedi közel magához az embereket. Fura, mindenkinek ez az első benyomása rólam, közben pedig olyan szinten vagyok kitárulkozó, hogy az már zavarba ejtő. Lehet, hogy egy mesés álomvilágban éltél, és so­kaknak ez tűnt zárkózott­ságnak? Valóban van egy ilyen vi­lágom, ahova tök jó elme­nekülni, oda nem engedek be mást. A valós életemből azonban bármit bármikor kiadok, jó szívvel, és nincs olyan érzésem, hogy ez ki­­használhatóvá tesz. Hogyan jutottál el a bá­bozáshoz annak ellenére, hogy gyerekként nem kö­tött le? Nincsenek véletlenek, ez is a sors keze. Mindig is a szí­nészet vonzott, ezért jelent­keztem Budapestre a GNM Színitanodába. Egy idő után rájöttem, hogy ez nem az én világom. Erős volt bennem a megfelelési kényszer meg a lámpaláz, és olyankor szinte lemerevedtem, ezért abba­hagytam. Később az egyik barátnőm fölhívott, hogy a Kolibri Stúdióba keresnek bábszínészt. Jelentkeztem. Amikor beléptem a Kolibri­be, mindjárt éreztem, ez az én közegem. Fantasztikus társaságba kerültem, oldott volt a hangulat, szuper jó tanárok oktattak, és a báb­színészek közt nincs az a fajta furcsa rivalizálás sem, ami mindig távol állt tőlem. Megszerettem a bábozást, teljesen beszippantott. Megszűnt a lámpalázad? Érdekes, hogy ha gyere­keknek játszom, teljesen föl tudok oldódni, nincs bennem az a ledermesztő megfelelési kényszer. Nem mintha a gyerekek nem len­nének kritikusak. Mert na-20 NŐI SZEMMEL 2018. február ■hhhhhmmhm

Next

/
Thumbnails
Contents