Új Szó, 2018. február (71. évfolyam, 26-49. szám)
2018-02-17 / 40. szám
14 HÍRES INGATLANOK PRESSZÓ ■ 2018. FEBRUAR 17. www.ujszo.com Provence jó hely volt Utazó kedvű barátnőm noszogatására végre a kezembe vettem az Egy év Provence-ban című könyvet, amelyben Peter Mayle ír a legendás francia tartományról, az ottani szőlőültetvényekről, a borról, az emberekről és életmódjukról, amely szinte felfoghatatlan a száraz britek számára. L eírja, milyen Lacoste, a kis falucska, a kőfalú vendéglője, melyben „tiszteletre méltó pocakokat láthatunk”, ahol a „franciák kitartóan napi két-három órát töltenek az asztalnál”, hogy a vendéglő tulajdonosának „pomádétól csillogó bajusza remegett a lelkesedéstől, ahogy felszolgálta az ételsort: a libamájpástétomot, a homárhabot, a tésztában sült marhaszeletet, az olívaolajos öntettel készített salátákat, a válogatott sajtokat”. Élvezem a leírtakat, szinte érzem az ízeket a számban, és arra gondolok, milyen jó lenne, ha ott lehetnék annak a bajszos vendégfogadósnak a kocsmájában az asztaltársaság körében. A regény elején tartok, amikor elér a hír, hogy Peter Mayle meghalt. Milyen furcsa egybeesés: amíg, legalábbis képzeletben élvezem a provence-i létet, Mayle, aki valóban borral, mámorban Provenceban élt sok évet, meghal. Hetvennyolc éves volt, rövid betegség után a vaugines-i otthonától nem messze levő kórházban hunyt el január 18-án. Sokat idéztek az elmúlt napokban a lapok Mayle korábbi interjúiból, melyekből nyilvánvaló volt, hogy amint meglátta, azonnal beleszeretett Provence-ba. Több mint 30 évvel ezelőtt költözött el Nagy-Britanniából, ahol a reklámiparban dolgozott, és nevelési, felvilágosító tanácsadó könyveket írt. Ki nem állhatta az ottani rossz időt, utálta a durva angol futballdrukkereket és a politikusokat is. ,A konyha unalmas, a pubok szintúgy” - nyilatkozta, amikor megkérdezték, miért hagyja el szülőföldjét, ahol jól megy a sora. Válasza: „Miért legyen az ember kevéssé boldog Angliában, ha Provence-ban nagyon boldog lehet?” Nem is akart soha visszatérni hazájába. Egyszer ugyan elhagyta a szeretett, napsütötte Provenceot - hírneve csúcsán állt, amikor vett egy házat a New York-i Long Islanden, mert az idegeire mentek a turisták hordái, amelyek megrohamozták a házát. Az ismertségért, a sikerért fizetett Mayle, aki olyan nagyszerűen és csábítóan írt a levendulától illatozó vidékről, Menerbes faluról és a helyről, ahol lakott, hogy a kíváncsi olvasók mind tudni akarták, milyen a birtok, a ház a valóságban. Peter Mayle és felesége akkor elégelte meg végleg a dolgot, amikor egy nap lubickoló olasz turistákat találtak a medencéjükben. Nem bírták sokáig a távollétet, visszatértek, és egy 18. századi parasztházat vettek Lourmarin városkában. Végül Vaugines-ben telepedtek le, ez volt az utolsó állomás. Nem olyan rég egy interjúban a halálról kérdezték Mayle-t. Azt válaszolta, hogy utálja a temetéseket, jobban szeremé, ha neki nem rendeznének, helyette egy pazar ebédre gyűlne összi pár barátja. „Gyakran gondol tam arra, hogy a legjobb idő halálra egy hosszú ebéd után lenne.” Nagyon szeretett elidőzni az asztalnál, jóllakottam egy pohár borocska mellett. Egyszer meg is jegyezte, tulajdonképpen azért ír, hogy megengedhesse magának az éttermeket. „Könyveim ürügyül szolgálnak ahhoz, hogy jókat ehessek. A többi csak irodalom, n’est-ce pás?” - idézte az írót a The Telegraph. Igazi bonviván volt, szerette kiélvezni az élet minden egyes pillanatát, s ehhez - semmi kétség - Provence jó hely volt. Valószínűleg így gondolhatta Ridley Scott brit rendező is, aki szintén felfedezte magának a napos francia tartományt, ahol házat vett, Henry bácsika chateau-ja, avagy a Bonnieux-től nem messze levő Chateau la Canorgue. Az ingatlan a díjnyertes borokat termelő [Jelesünk a nyitott ' Margan család magántulajdonában van, és nem látogatható. (Fotók: Chat A Chateau la Canorgue-hoz tartozó szőlőültetvény épp Peter Mayle szomszédságában. Scott mint a franciákat és briteket jól ismerő barátjáról beszélt Mayleről, aki ráadásul „briliáns módon és humorosan” ragadta meg a két nép közötti különbségeket. A producerrendezőnek annyira megtetszett a brit író Bor, mámor, Provence című kötete, hogy elhatározta, megfilmesíti. Romantikus és szép kliséket állító élvezetes film, amely legalább olyan híres lett, mint a regény a londoni bankárról, aki kastélyt és szőlőbirtokot örökölt nagybácsijától a csodás Provence-ban. Modern mese, könnyű komédia - szóltak a kritikák, csak a Le Párisién zsörtölődött egy kicsit a franciákról festett humoros kép miatt, amely szerint „mindenki tudja, hogy a franciák hangulatosak és koszosak, vászoncipőt viselnek és R4-essel utaznak. Szerencsére az életet és a jó bort tudják élvezni”. A táj a filmben csodálatos, a történet a szívünket melengeti, nem is csodálkozom azokon, akik felkerekedtek, hogy megtalálják Henry bácsika chateau-ját. De mint Mayle, a film helyszínén élő család is megszenvedi a hírnevet. Nyomozó, gyakran goromba turisták boszszantják az ott lakó családot, hiába figyelmeztetnek a táblák, hogy belépni tilos a magánterületre. A film központi kulisszáját a Chateau La Siroque adja, amelyet a Bonnieuxtől nem messze levő reális Chateau la Canorgue-ben rendeztek be. Az ingadan a finom, díjnyertes borokat termelő Margan család magántulajdonában van immár 200 éve, és nem látogatható. A nem messze fekvő és látogatható borkóstoló területéről, valamint az odavezető útról, a környező szőlőültetvényekről azonban látszik a sárga chateau, az a mérheteden nyugalmat árasztó ház, amelyből képzeletemben folyamatosan régi sanzon hallatszik. Urban Gabriella Menerbes, ahol Peter Mayle élt. Nem csoda, hogy boldog volt.
