Új Szó, 2018. február (71. évfolyam, 26-49. szám)

2018-02-15 / 38. szám

14| ISKOLA UTCA 2018. február 15. | www.ujszo.com Szakma Sztár Fesztivál 2018. január 22., reggel 7 óra. Fáradtan és bosszúsan keltem ki az ágyamból, mígnem rádöb­bentem, hogy a Szakma Sztár verseny reggelére ébredtem. Kimerültén és fásultan keltem fel, mivel éjjel 5 órán át oldottam a tavalyi feladatsorokat. Reggeli kávém, mint a személyiségem és megjelenésem is, sötét és keserű. Napok óta vártam erre a pillanat­ra, és most eljött. Belül egyszerre izgatottságot és félelmet éreztem. Utam a helyszín felé, a fejem­ben levő gondolatokkal együtt, za­varos és döcögős. A helyszínen né­hány osztálytársam várt rám, illet­ve a vizsga kezdetére. Ezen a na­pon nem tekinthettem másként rá­juk, mint az ellenfeleimre. A vizs­ga előtti percekben nem is néztünk egymás szemébe 2 másodpercnél tovább. Mindegyikünk a tudása legjavát akarta nyújtani, hiszen ez a verseny életünk nagy lehetősége. Nem mindenki mondhatja el ma­gáról, hogy ő lehet a SZAKMA SZTÁRJA, és gyanítottam, hogy a A Szakma Sztár résztvevői vetélytársaim fejében is hasonló gondolatok motoszkáltak. Mielőtt beléptem a terembe, minden egyes lépés egyre nehezebb lett, de em­lékeztettem magam, hogy nem szabad negatív gondolatoknak el­uralkodniuk rajtam. A verseny témája az informa­tikán alapult, pontosabban a há­lózatok építésével és karbantar­tásával volt kapcsolatos. Mivel az érettségi egyre jobban közelít, ez a verseny remek erőfelmérőnek bizonyult a vizsga előtt. A háló­zatokkal, illetve az alapvető hardverrel és szoftverrel kapcso­latos kérdéseket, úgy gondolom, sikeresen megválaszoltam. Ami az elektrotechnikát illeti, ott akadtak nehézségek, de persze megoldottam, aggodalomra sem­mi ok. Összességében örülök, hogy részt vehettem ezen a versenyen, hiszen segített rávilágítani, hol is tartok szakmai felkészültségben. Mészáros Kristóf, II. L, Szabó Gyula 21 Szakközépiskola, Dunaszerdahely (Fotó: SZGYSZ) Egy este a Nemzetiben A komáromi Eötvös Utcai Alapiskola diákjai és pedagógu­sai a „Nemzeti a diákokért” pro­jekt keretében tekintették meg Budapesten a Nemzeti Színház­ban Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjét. Az előadás előtt a színházláto­gatók megnézték a Nemzeti Szín­ház szoborparkját, ahol a közel­múlt nagy színészeinek egy-egy legendás szerepükben megörökí­tett életnagyságú bronzszobra áll. Megcsodálták a színház épületét, mely egy hajó képzetét kelti, majd átadták magukat az előadás nyúj­totta élménynek. Vörösmarty Csongor és Tün­déje a hetedik évfolyamban tan­anyag, így nagyon jó alkalom nyílt a klasszikus dráma élet közeli megismerésére. Az élet értelmét kutató filozofikus mű Vid­­nyánszky Attila rendezésében a diákok számára csodálatos lát­ványvilágával, a földi élet kéz­zelfogható szimbólumaival ért­hetővé vált. A mű értelmezése kapcsán folytatott beszélgetések­ből kiderült, hogy a színházi él­mények továbbgondolkodásra ösztönözték a diáksereget. A ta­nulók saját maguk is megpróbál­ták megfogalmazni az égi-földi szerelem egyesülésének lénye­gét: a boldogság csak akkor éri utol a fiatal szerelmeseket, ha hisznek a közös jövőjükben. Az Eötvös Utcai Alapiskola ve­zetősége ezúton is köszönetét fe­jezi ki a budapesti Nemzeti Szín­háznak, hogy az idei évadban har­madik alkalommal volt lehetősége ingyen megtekinteni a magyar drámairodalom egy-egy klasszi­kusának kiemelkedő művét. Dr. Kovács Tünde, az Eötvös Utcai Alapiskola igazgatóhelyettese írjatok az Iskola Utcának! Továbbra is várjuk a diákok, pedagógusok beszámolóit iskolájuk eredményeiről, eseményeiről, a tehetséges diákok sikereiről. Az írásokat és a fényképeket — jpg formátumban - az iskolautea0ujszo.com vagy az ujszo0ujszo.com címre küldhetik, (ú) Hűséggel és szeretettel VARGAELEONÓRA A 2017-es Katedra dQat Csölle Ilona, a felbári alap­iskola nyugalmazott pedagógusa kapta sokrétű pedagógiai tevókenysógóórt. Áldozatos munkájával bizonyította, hogy kisisko­lában is lehet eredményeket elérni. Személyében olyan pedagógust ismerhetünk meg, aki mindnyájunk példaképe lehet. Honnan az indíttatás a pedagó­gusi pályára? Egy csallóközi kis faluban, Kislú­­cson születtem, ahol édesapám az öt­venes években az alsó tagozatos is­kola néptanítója volt. Ő nevelt az anyanyelv szeretetére, s igényes iro­dalmi műveket adott a kezembe. Már kiskoromban elhatároztam, hogy felnőttként az ő nyomdokaiba lépek. 1957 szeptemberében szüleim be­írattak a felbári iskola 1. osztályába. Örömmel és könnyen tanultam. Alsó tagozatos tanító nénimre, a jóságos és kedves Pörge Máriára máig szeretet­tel gondolok. A felső tagozaton Va­jas Antónia magyar-történelem sza­kos tanítónő embersége és művelt­sége által lett a példaképem. 1966-69-ben a Somoijai Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola di­ákja voltam. Hogy magyartanár let­tem, azt az iskola elismert és nagy tu­dású tanárának, Husvéth Máriának köszönhetem. A sikeres érettségi vizsga után a Nyitrai Pedagógiai Fő­iskolán folytattam tanulmányaimat, és magyar-német szakos tanári ok­levelet szereztem. Ezzel életem leg­nagyobb vágya teljesült. Első mun­kahelyemen, a Dunaszerdahelyi Gimnáziumban német nyelvet taní­tottam. Kollégáim tisztelettel és sze­retettel vettek körül mint pályakezdő pedagógust, én pedig igyekeztem helytállni. Állíthatom, sikerrel; a német­óráidat nagyon kedveltük. Felejt­hetetlen élmények részesei let­tünk, német barátokat szereztünk az akkori „csereprogram” kere­tében. Hogy is volt ez? Kapcsolatba léptem a berlini Heinrich Schliemann Középiskolá­val, melynek diákjai sok éven ke­resztül leveleztek a dunaszerdahelyi gimnazistákkal. Személyes találko­zókat is szerveztem a két iskola ta­nulóinak és pedagógusainak. Felbár kulturális életéért is so­kat tettél. Pedagógusi munkámat 1977. szeptember 1-től falumban, Felbá­ron folytattam. Tagja lettem a Cse­­madok helyi szervezete vezetőségé­nek, színházlátogatásokat, irodalmi műsorokat szerveztem, melyekre ma is nosztalgiával gondolok. A felbári iskolában kitűnő kollégák közé ke­rültem. Kezdettől fogva osztályfő­nök voltam, ami sokat jelentett szá­momra. Már az elején megtapasztal­tam, hogy a nevelésben szép szóval és türelemmel érhetek el eredményt, a személyes példamutatás pedig mindennél fontosabb. Szerencsés voltam, hogy az egyik legvonzóbb tantárgyat, a magyar nyelvet tanít­hattam. A tanítási órák mellett a szakköri foglalkozásokat kedveltem a legjobban. A 70-es és a 80-as évek­ben az általam vezetett színjátszó csoport eredményesen szerepelt a járási és a kerületi versenyeken, sőt egy alkalommal Győrben is vendég­(Fotó: Cs. I. archívuma) szerepeltünk a Petőfi Sándor Ifjúsá­gi Házban rendezett karácsonyi műsorban. Közben szorgalmasan készültünk a vers- és prózamondó versenyekre, a Szép magyar beszéd járási fordulóira és a német nyelvi olimpiákra is. Szép eredményeket értél el a né­met nyelv oktatásában is. Megosz­tanád velünk a tapasztalataidat? Eredményes munkát csak új taní­tási módszerekkel és tankönyvek­kel, modem segédeszközök alkal­mazásával végezhettem. Ebben az iskolavezetés a legnagyobb mérték­ben támogatott. Az órákon a fő hangsúlyt az önálló szövegalkotás elsajátítására helyeztem. Hogy jól dolgoztunk, az is bizonyítja, hogy volt diákjaim közül többen is német szakos tanári diplomát szereztek kü­lönböző egyetemeken. Munkád során mindig találtál új feladatokat. A 2000-es évektől a Katedra­versenyek jelentettek számomra új kihívást. Diákjaimmal lelkesen kapcsolódtunk be az irodalmi ver­senyekbe, s két alkalommal az első helyen végeztünk az országos dön­tőben. Közben a 7. és 8. osztályok legjobb helyesíróival a Simonyi Zsigmond Helyesírási Versenyre készültünk. A kitartó munka ered­ményesnek bizonyult. Az évek so­rán tizenöt felbári diák jutott az or­szágos fordulóba, közülük tizen­egyen képviselték a felvidéki isko­lákat Budapesten a Kárpát-medencei döntőkben. Ha ki kellene emelned egy ered­ményt, eseményt, mi lenne az? A legkiemelkedőbb eredményt 2010-ben érte el az iskola tehetséges tanulója, Somogyi Pál, aki ezen az igényes versenyen az első helyen végzett. Ezzel a teljesítményével ő lett a Simonyi-verseny történetében az első határon túli győztes. Az ELTE BTK zsúfolásig megtelt nagytermé­ben, a Gólyavárban egy kis csalló­közi iskola tanulóját köszöntötte az elismerést jelentő vastaps. Az évek során sosem fáradtál el. Mi adott mindig újabb inspirá­ciót? Egy-egy sikeres szereplés mindig ösztönzést adott a tanulóknak és ne­kem is a további munkához. Boldog voltam, amikor láttam, hogy a szü­lők velem együtt örülnek gyerme­kük sikereinek. Hogyan vélekedsz egykori isko­ládról, melyben majd negyven évig tanítottál? A felbári iskolában most is komoly és következetes munka folyik, amely évente megmutatkozik a különböző felmérések és versenyek eredménye­in. Ez számomra azért is felemelő ér­zés, mert a tantestület felét egykori tanítványaim teszik ki. Jó látni, hogy szorgalmasan, becsületesen végzik munkájukat, s igyekeznek megfelelni az új pedagógiai kihívásoknak. Fel­adatuk nem könnyű, hiszen naponta kell bizonyítaniuk, hogy a kis létszá­mú iskolában is színvonalas munka folyik, ahol felkarolják a tehetséges tanulókat, de a lassabban haladókkal is lelkiismeretesen foglalkoznak. Milyen tanáccsal látnád el a kez­dő és gyakorló pedagógusokat? Jómagam a 2015-ös tanév végén nyugdíjba vonultam. Az utánam jö­vőknek üzenem, hogy fordítsanak nagy gondot a szakmai önművelésre, bátran forduljanak tanácsért a ta­pasztaltabb kollégákhoz, legyenek igényesek önmagukkal szemben, di­ákjaikat pedig neveljék türelemmel és szeretettel emberségre és magyar­ságra. Tudom, hogy az alapiskola be­fejezése után is sok diákod fordult hozzád segítségért. Amikor két évvel ezelőtt elkö­szöntem diákjaimtól, búcsúzóul a táblára írtam a telefonszámomat. Ez­zel jeleztem, hogy ha bármikor szük­ségük lenne a tanácsaimra vagy a se­gítségemre, ezen a számon mindig a elérnek, mert a „lámpás”, míg ki nem alszik, fáradhatatlanul világít min­den kis magyar gyermek számára. Befejezésül áruld el pedagógiai hitvallásodat. Most, hogy megkaptam a legjelen­tősebb szakmai elismerést, elgondol­kodtam azon, mivel érdemeltem ki ezt a megbecsülést. Hiszen nem tettem mást, csak a munkámat végeztem lel­kiismeretesen és a szívem szerint „hűséggel és szeretettel”.

Next

/
Thumbnails
Contents