Új Szó, 2018. február (71. évfolyam, 26-49. szám)
2018-02-10 / 34. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2018. FEBRUAR 10. TZl TARCAASZALONBAN Tóth László Széljegyzetek elszelelt napokhoz Valamit Gion Nándor nyomán A nálam mindössze fél, egy nemzedékkel idősebb délvidéki Gion Nándor - akivel még az 1969-es kéméndi Nyári Ifjúsági Táborban találkozhattam először - írta a nyolcvanhatodik évében elhunyt Herceg Jánosról 1995-ben, hogy nem öregedett meg. Mit mondjak? Magamnak se kívánhatnék szebbet... Persze, korántsem a nyolcvanhat év vonatkozásában, sőt, beérném már akár tízzel kevesebbel is, mi több, nincsenek is e tekintetben vágyaim (elképzeléseim, elvárásaim): lesz, amennyi lesz. Azt viszont tényleg elvárnám sorsomtól (s annak intézőjétől, bár elsősorban magamtól), hogy bármennyi leszek is még... sose öregedjek meg (szellemileg s lelkiekben persze). Gion fenti tételét Herceg Jánosról csokornyi ismereden (közöleden) írása közt találtam egyik irodalmi folyóiratunkban, ahol egy másik feljegyzésében (Naplórészlet könyveimről) pályakezdésük elején avantgardista magukat - az 1960- as években vagyunk tehát az általam és nemzedékem által is friss hagyományként vállaló jugoszláviai új symposionistákat „hagyomány-Tóth László Mit olvas? Durica Katarina, m Túl sokat olvasok. Olvasom a kortársakat, a díjnyertes könyveket és azokat is, amelyekről a kritika lesújtóan vélekedik. Olvasom a magyar írókat, a külföldieket, van olyan éjszaka, hogy alvás helyett olvasok, aztán persze másnap alig állok a lábamon. Olvasom a barátaim kéziratait, múlt héten küldte át Szőcs Henriette A török brigadéros című trilógiájának második részét pdf-ben, a felénél tartok, és nagyon élvezem. Azért is izgalmas így olvasni, mert még lehet lobbizni a szereplőkért. A héten egy barátom kéziratát olvastam, aki azzal küldte át az új regénye első három fejezetét, hogy úgy érzi, elakadt, a szöveget most egy időre pihenteti, de az is lehet, hagyja a fenébe az egészet. Három perc sétatávolságra lakunk a kerületi könyvtártól, aminek van egy remek gyereksarka is, így ovi után gyakran betérünk. Az ötéves fiam az ölébe veszi a nagy adaszt, és mutogatja a kishúgának, hogy Afrikában milyen állatok élnek. Idilli állapot, sajnos nem tart tovább öt percnél, aztán elkezdenek szaladgálni, ekkor a könyvtáros néni felhúzza a szemöldökét, én meg elterelem a figyelmét azzal, hogy kikölcsönzök a bestsellerek közül párat, akár random módom. Mindig érdekelt, hogy mit tud egy könyv, hogy százezrek olvassák rongyosra. Az első ötven oldalt általában elolvasom, de ha előre látom, hogy hol lesz a fordulat, kiszámíthatónak érzem a történetet, a nyelvezetet meg silánynak, akkor hagyom a fenébe. Az utóbbi időben esténkét A kalapos macskát olvasom Szabó T. Anna remek fordításában a gyerekeknek, akik nagy Graffaló rajongók is, ezért a Scheffler- Donaldson-páros aranyos meséje a csúf szörnyetegről, akinek csupán a testi adottságai gyatrák, szintén az esti rituálénk része. A róka zoknija, A mackó levelei és a sárkányos mesék ugyanúgy visszatérő kedves olvasmányok. A gyerekek lefektetése utánra marad a szépirodalom, az igazi csemegék Tévénk nincs, a Facebookot unom, férjem gyakran dolgozik esténként, így maradnak a nagy kedvencek: Margaret Artwood, Khaled Hosseini és most újraolvasom A nagy Gatsbyt. Lia Chechelashvili: Szabad tánc felrovóknak” nevezte. Amikor is megakadtam az olvasásban. Hagyományfelrovó. .. Hm'... ízlelgetem, kóstolgatom a szót... Határozottan tetszik... találónak találom... Valószínűleg magam is használni (idézni) fogom, a legelső alkalommal. Már ha eszembe jut... „...Szóval az úgy volt, folytatja Sanja, hogy a házban akkor nem lakott senki, nem is tudom, kié volt valaha, egy krajisnik család költözött ide, az oluja után jöttek Az asszony kereste fel Cmát, akinek már régóta balsejtelmei voltak. Az első évben, ahogy lassan belakták a házat, rendbe tették az udvart, még senkinek sem tűntek fel azok a dolgok Az a ház szinte üres volt, csak egy régi óra maradt itt, csoda, hogy el nem rozsdállott, amikor felhúzták, működött. Persze, időbe telt, még ha nehezen is, megszokták az új életet, a családot lefoglalta az újrakezdés műiden kényszere. Itt minden más volt, még a táj is, sehol a hegyek, körben lapos.” Komótosan ereszkedünk le a dombról, áthaladunk egy kapun, egy vársánc mögöttünk, aztán a másik, a lépcsők el-eltűnnek a falak, bokrok hajlatában, az egyiknél kibukkan a péterváradi erőd óratoronya (sakat küld). Ebből a távolságból sokkal nagyobbnak látszik, akárcsak a túlpartról, csak a helyszínen válik kétségessé, hogy ez a magasság feljogosít a torony megnevezésre. ,Az óra egyszercsak megállt. Az asszony nem talált munkát a városban, a pasas valami gyanús ügyletekbe keveredett, egyre többet mászkált Belgrádba. Sokszor napokig kimaradozott. Az asszony éjjelenként a pincéből * * * Ugyanitt a Kétéltűek a barlangban című első regényéről Gion megjegyzi (magamnak is nagy élményem volt anno, s aztán a közvedenül utána következő Véres patkányirtás idomított görényekkel is - másképp nagy, mint a későbhangokat hallott, mintha valaki kényszeredetten nyögne, de csak a huzat volt. Néha az udvarról hallott duruzsolást, mintha emberek mormognának valamit, de mire kiment, észrevette, hogy csak zengődarazsak fészkeltek a fel résébe. Ha a gyerekek sem voltak otthon, azokkal is csak a gond volt, hol összeverekedtek az iskolában, hol órákig csatangoltak a városban tanítás után, néha már azt hitte, megbolondul a régi házban. Mintha egy szempár állandóan figyelné az udvar bokrai közül, egy gonosz szem. Ki kellene vágni a bokrokat az udvar végében, monda egy későőszi nap, de ekkor még nem tudta, hogy a férje már más asszony portáján vágja. Egyszer télen, amikor a havat hányta el az udvarról, megszédült, talán a vérnyomása, talán a jég, hanyatt esett, hirtelen elsötétült előtte a világ, mintha valami fellökte volna, dobogást hallott, s mintha lovak ugrottak volna át felette. De nem a paták, csak a pulzusa dobogott a fülében. Később aztán megint megállt az óra. Durdevdan napján, akárcsak az előző évben. Ekkor kereste fel az asszony Cmát.” A dombról leérünk az utcába. A régi házakkal itt nem nagyon törődnek, nincs rá pénz. De legalább nem festik őket mályvavagy krémszínűre. Az éhes nap kiszívja a színeket, a fagy kikoptatja, csak az alkonypír festi őket. bi Virágos katona vagy Rózsaméz), hogy az nem volt ment „a modernnek hitt trükkösködéstől”... Hát igen, ez is ismerős az én fiatalkoromból is. De ezért, csak ezért nem kell még hamut szórnom a fejemre, fejünkre. A trükkösködés ugyanis a kiválás felé is elvezetheti Foltokban térképszerű ábrák mállanak le, mögöttük a múltak rétegei csupaszodnak le. Befordulunk a sarkon. „Crna emberi árnyakat látott ácsorogni az udvar végében, mintha vártak volna valakire. Egymás után tűntek el a földben, majd kisvártatva mintha felnőttek volna onnét. Az árnyak üres tekintetükkel a ház felé figyeltek, mintha várnának valakit. Aztán mormogást is hallott Crna, imádság hangja volt. Aztán már csak a lódobogásra emlékezett, hogy az embert útja legelején, megóvva őt az unalom teli belesimulástól... Csak jól kell azt is csinálni, ennyi az egész. Hiszen azért az sem árt, ha a nyúl is ott a kalapban. Aztán egy idő után abbahagyni, hogy kiderüljön: a nyúl trükkök nélkül is tényleg ott a kalapban. Men a regényírás - mondja Gion, de ez érvényes általában az írásra is - „nyűgös és hosszadalmas munka”, melynek során az embernek már se ideje, se ereje nem marad a trükkökre. De nincs is szüksége rá, s a művének sem. Ugyanis a jó mű (munka) magáén beszél... S épp az benne a trükk, hogy nincsenek trükkök benne. Történetesen a Virágos katonaban is az. Mert lárifári lenne hozzá minden hókuszpókusz... * * * S még mindig Gion. Ugyanebben az íráscsokorban - annak egyik, 1994-es szálában - Orbán Ottóról ejti el, hogy „sokáig csak annyit tudott róla, amennyit egy kortárs magyar írónak tudnia kell egy kortársáról”. Ó, „boldog (irodalmi) békeidők”! S így volt ez korábban is, szerény (irodalomtörténeti) ismereteim szerint, s meg kell mondjam: jól is volt ez így. Azóta viszont eltelt húsz, vagy húsz-valahány esztendő, s tegyük szívünkre a kezünket: tudunk-e annyit írótársainkról, „amennyit egy kortárs magyar írónak...” stb. Legföljebb a velünk egy akolba (egy lövészárokba?) tartozókról. Ha... De ebben sem vagyok biztos. Esedeg csak azokról (valamit), akikhez érdekeink körnek (akikhez valamilyen érdekünk köt). Miért, a többiek is írók? - hallom velük kapcsolatban a kérdést. Még ha hangosan az nem hangzik is el... Hiszen ebben az összefüggésben az is elhangzik, ami nem... az utca felől berontott egy szekér vagy hintó, amelyen a halál volt a kocsis.” A házat eredetileg talán gazdag sváb polgárcsalád építhette, aztán valami magyar nemesé lett, aki elvesztette a birtokait az első világháború után, aztán állítólag egy zsidó borkereskedő költözött ide. Utolsó lakóit az usztasák vitték el, Jasenovacban végezték, de az is lehet, hogy valamelyik csalitban itt a határban. A konfiskált házban usztasák voltak, egészen végig, annyi biztos. Itt lőtték őket agyon a fel tövében, az udvaron vannak elásva. „Hogyhogy miért? Partizánok voltak vagy csak szerbek, nem mindegy? Kérdezd meg őket. Ja, a nő férjét, vagyis ami maradt belőle, néhány héttel később találták meg egy belgrádi bekötőút mellett. Nem csoda, ez volt a maffia aranykora. Fel tudsz mászni?” Kérdezi Sanja, miközben a cipőm orrát a meztelen téglák közé mélyesztem. „Mit látsz?” Semmit. Benőtték a bokrok az udvart. Össze van firkálva a fel. Üres üvegek, szemét. „Biztos ide jártak át drogozni az Exitről. Mit látsz?” Egy ábrát. Egy nagy szem van a falra festve. „Milyen színű?” Olyan kékes. „Hát persze.” Mondja Sanja. ,A gonosz szem. Keleti talizmán. Látod, már a menekültek is itthagyták ezt a régi házat.” Száz Pál FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Pétervárad II / A régi ház A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. E-mail: szalon@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
