Új Szó, 2018. január (71. évfolyam, 1-25. szám)
2018-01-05 / 4. szám
www.ujszo.com | 2018. január 5. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Mitől leszünk boldogok Gyertyák, takarók és szociális állam - ennyi a dán boldogság titka? LAMPL ZSUZSANNA A esztendő elején van egy szép szoyLA J kásunk: boldog új X évet kívánunk egymásnak. De mi is a boldogság? A témának ma nagy keletje van. Különösen a dán boldogságnak, az ún. hygge-nek, merthogy állítólag a dánok a legboldogabbak a világon. Ezt a tényt ügyesen el is tudják adni, hiszen temérdek hygge könyv jelent meg az utóbbi időben. Bár a boldogságpszichológia/pozitív pszichológia és a boldogságkutatás nem új keletű, s nem dán eredetű, és bár e témában az én kedvencem Csíkszentmihályi Mihály és Szondy Máté, elolvastam egy hygge könyvet. Kicsit zavart, hogy a szerző fejezeteken keresztül csak gyertyákról, meleg takarókról, órákig bugyogó levesekről, fűszeres borokról, fából készült bútorokról és vastag, kötött pulóverekről értekezik. Igen, ez mind jó, mind hozzájárulhat az ember boldogságához, de hogy ez lenne a dán boldogság kulcsa? Aztán valahol a könyv vége felé megtudjuk, hogy hát ez a Dánia egy szociális állam! S hogy ez mit jelent? Egyebek mellett azt, hogy az emberek ötkor - értsd: délután, nem pedig hajnalban! -befejezik a munkát, a családosok még korábban, és hazamennek, hogy együtt töltsék az idejüket a hozzájuk legközelebb állókkal! Mert a szívünknek kedvesekkel töltött együttlét a boldogság egyik fő forrása. Ahogy ezt már Harangozó Tériké is megénekelte egykor: „ha téged látlak, úgy érzem már, oly szép az egész világ”. És van itt még valami. Meik Wiking dán boldogságkutató szerint a dánok sokat fizetnek be az államkasszába, de teszik ezt azzal a (boldog) tudattal, hogy a (szociális) állam sokféleképpen visszaszolgáltatja a pénzüket, például egy jól működő egészségügy formájában. Hát igen. Ezek után mindenki képes gyertyákat gyújtogatni, meg levest fözőcskézni, gondolhatnánk. Pedig nem így van. A boldogság nem csupán külső körülmények függvénye, hanem a lelki beállítódásé is. Rajtunk is múlik, hogy boldogok vagyunk/leszünk-e. Martin Kramara, a Szlovákiai Püspöki Konferencia szóvivője újévi prédikációjában mondott egy történetet. Igaz, nem a boldogsággal kapcsolatban, de azt hiszem, nyugodtan megismételhetem. Egy munkahelyen a vezérigazgató bejelenti, hogy az alkalmazottak nagy részét az új évtől robotok fogják helyettesítem. De semmi vész, nem áll szándékukban elbocsátani ezeket az embereket. Megmarad az állásuk is, megmarad a korábbi fizetésük is, csak annyi a változás, hogy heti egy napra csökken a munkaidejük. Ebből következőleg a szerdai napokon fognak munkába járni. Az emberek hümmögnek, aztán az egyik rosszallóan megkérdezi: és minden szerdán be kell jönni? Azt hiszem, aki így gondolkodik, sohasem lesz boldog. Dubőek népszerűsége csúcsán, valamikor 1968-ban (TASR-archívum) Hierarchia és probléma KOLLAI ISTVÁN Manapság az uniós polgárok elsősorban a bevándorlásra és a terrorizmusra várnak megoldást Brüsszeltől - ezt mutatják az EU összeurópai közvélemény-kutatásai. Nemzeti szinten, a helyi kormányoktól viszont ugyanezek az emberek a sajátos helyi nehézségek megoldását várják: itt már nem a bevándorlás, hanem Magyarországon például az egészségügy, Szlovákiában az áremelkedés áll a problémasor élén. Ezt a tendenciát az EU égisze alatt működő páneurópai közvélemény-kutatási projekt (Eurobarometer) legfrissebb, 2017. novemberi jelentése rajzolja ki, mely során már évek óta rendszeresen rákérdeznek az utca emberénél arra, hogy mi az EU számára jelenleg a két legfontosabb kihívás. Az unió minden szegletére kiterjedő felmérésről van szó, ahol minden tagállamban ugyanarról kérdezik az utca emberét. 2010-2012 tájékán még a megkérdezettek zöme ilyen „fontos uniós kihívásként” az általános gazdasági helyzetet említette, vagy a munkanélküliséget. Aztán az évek teltével ezek a témák egyre jobban háttérbe szorultak, és két új ügy fontossága emelkedett meredeken: a terrorizmusé és a bevándorlásé. Mára e két közügyet tartja az uniós polgárok zöme a két legfontosabb kihívásnak, amivel az EU-nak szembe kell néznie. Érdekesek a tagállamok szerint bontott adatok is. A bevándorlást minden tagállamban körülbelül a válaszolók 40-60 százaléka sorolta az EU által megoldandó legfontosabb kihívások közé. A legtöbben ezt Észtországban állították (a lakosság 62 százaléka), második és harmadik helyen pedig rögtön Csehország és Magyarország áll (58 százalékkal). A közpénzügyek iránti érdeklődés komolyabb szintet csak Ausztriában ért el, a munkanélküliség pedig már csak Olaszországban áll a problémakatalógus elején. Szemléletes az is, és sokat elmond a szlovákiai állampolgárok biztonságérzetéről, hogy a bűnözést egész Európán belül a legtöbben Szlovákiában értékelték úgy, mint az EU által jelenleg megoldandó fontos kihívást (a válaszadók 17 százaléka). Függetlenül a tagállami sajátosságoktól, összességében mégis igencsak egységesen alakulnak az európai válaszok, mintha létezne valóban egy „európai közvélemény”. Az első két legfontosabb „uniós szintű problémának” a terrorizmust és a bevándorlást látják az EU minden sarkában, Írországtól Görögországig. Az Eurobarometer rákérdezett emellett a nemzeti szintű problémákra is: „Mi az a két legfontosabb ügy, amit az Ön országának jelenleg meg kell oldania?” Erre már óriási szórást mutatnak a tagállamok szerinti válaszok. Van, ahol a lakáshelyzetet említik első helyen, másutt az inflációt, a munkanélküliséget, vagy az egészségügy helyzetét. A válaszok országonként egészen különbözőek. Az emberek fejében eszerint elkülönülnek az „uniós szintű” közös problémák, és a „nemzeti szintű” saját problémákkörei. És igazából ez a második problémakör - még ha el is tűnik az európai közbeszédben, az európai szintű viták mögött - lehet döntő a választásokon, hiszen kormányokat nem az uniós problémák, hanem a nemzeti szintű problémák megoldására választunk. Úgyhogy érdemes szem előtt tartani, hogy az emberek a helyi kormányoktól főként nem globális problémák megoldását várják, hanem - az Eurobarometer friss adatai szerint - Szlovákiában az emelkedő árakra, Magyarországon pedig elsősorban az egészségügy problémáinak megoldására várnak lépéseket a saját kormányaiktól. Otven éve j anuárban kezdődött Prágában a tavasz 1968. januór 5-ón kezdődött a prágai tavasz, az „emberarcú szocializmus" megteremtésére tett reformkísérlet. A „prágai tavasz” feltételei a csehszlovák gazdaság mélyülő válságával, a cseh-szlovák viszonyban meglévő feszültségekkel és a kelet-nyugati kapcsolatokban tapasztalt enyhüléssel érlelődtek. Antonín Novotnyt, aki 1953 óta állt a Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) élén, és 1957 óta az államfői tisztet is betöltötte, egyre többen bírálták a párton belül is a rossz gazdasági eredmények, a Szlovákiával szembeni arrogáns viselkedése és az 1967. október végén kirobbant, gyorsan teijedő prágai diákmegmozdulások miatt. Bár újévi beszédében „gazdasági reformokat” és „szocialista demokráciát” ígért, Novotny a Központi Bizottság 1968. január 5-i ülésén hosszú és heves viták után kénytelen volt lemondani. Utódja - első szlovákként - a kompromisszumok emberének tartott, 46 éves Alexander Dubcek lett, aki az ortodox kommunisták és a reformerek számára is elfogadható volt. A kezdetben gyenge politikusnak vélt Dubcek rövid időn belül elnyerte az emberek bizalmát és a reformfolyamatjelképévé vált. A reform „elszabadul" Az államfői tisztségre március végén Ludvík Svoboda tábornokot választották. A CSKP új programja megfogalmazta a reform politikai és gazdasági céljait, amelyek nem a többpártrendszer és a piacgazdaság visszaállítását, hanem az „emberarcú szocializmus” megteremtését irányozták elő. A hatalmas társadalmi támogatásnak örvendő reformfolyamat azonban önálló életre kelt, irányítása kezdett kicsúszni a kommunisták kezéből. Megszüntették a sajtócenzúrát, megindult a kirakatperek áldozatainak rehabilitációja, sorra újították fel tevékenységüket a kommunisták által megszüntetett társadalmi, ifjúsági, egyházi szervezetek. Mindezt a Szovjetunió és a „testvéri” szocialista államok fokozódó gyanakvással nézték, attól tartottak, hogy a prágai tavasz az 1956-os magyarországi forradalomhoz hasonló következményekkel járhat. A fejlemények azért is aggasztóak voltak számukra, mert Csehszlovákiában a közvélemény egyre jobban gyorsítani akarta a demokratikus átalakulást, s egyre hangosabb lett a szovjetellenesség. Az „ellenforradalom veszélyéről” folytatott vita során júliusban a bolgár, a keletnémet, a lengyel, a magyar és a szovjet kommunista párt levelet írt a CSKP vezetésének, a lényege az volt: ha letérnek a szocialista útról, katonai beavatkozásra számíthatnak. A népszerűsége tetőpontjára érkezett Dubcek ellenállt a sorozatban érkező felszólításoknak, sőt, meg sem jelent a Varsói Szerződés értekezletén. Leonyid Brezsnyev szovjet pártfotitkár már attól tartott, hogy Csehszlovákia kilép a katonai szövetségből, holott Prágának ez nem állt szándékában. „Testvéri" megszállás A július végén, augusztus elején a szovjet határ melletti Agcsemyőn tartott csehszlovák-szovjet találkozón a prágai pártvezetés belement ugyan néhány kompromisszumba, de bízott abban, hogy továbbmehet a megkezdett úton. Moszkva augusztus 18-án ismertette a lengyel, keletnémet, magyar és bolgár vezetőkkel a döntést Csehszlovákia megszállásáról. Augusztus 21-re virradóra a Vltava 666 fedőnevű hadműveletben Szovjetunió, Lengyelország, NDK, Magyarország, Bulgária húsz hadosztálya, kétszázezer katona zúdult Csehszlovákiára földön és levegőben. A csehszlovák hadsereg nem tanúsított ellenállást, de a kommunista párt, a kormány és a parlament elnöksége határozatban utasította el a megszállást, és nyugalomra szólította fel a lakosságot. A legújabb kutatások szerint a lerohanás és az utcai harcok 137 halálos áldozatot követeltek. Tavaszbál hidegtál A prágai tavasz vezetőit letartóztatták és internálták, a megmaradt vezetést Moszkvába rendelték, ahol kényszer hatására - Frantisek Kriegel, a Nemzeti Front elnöke kivételével - aláírták a megszállást igazoló jegyzőkönyvet. Október 16-án a csehszlovák és a szovjet kormány szerződést írt alá a szovjet csapatok „ideiglenes” csehszlovákiai tartózkodásáról. A „normalizáció” jegyében 1969 áprilisára a reformereket, köztük Dubceket eltávolították a kommunista párt éléről. Helyére a szintén szlovák, de keményvonalas Gustáv Husák került, akinek neve egybeforrt a visszarendeződéssel. Csehszlovákia a rendszer 1989-es összeomlásáig, a bársonyos forradalomig reménytelenségbe süllyedt, az értelmiség közel húsz évre külső vagy belső emigrációba vonult. A szovjet sajtó az „internacionalista segítségnyújtásnak” nevezett beavatkozást igazolandó közölt egy, a szovjet vezetésnek címzett behívó levelet, amelyet öt magas rangú csehszlovák politikus írt alá. A tisztázatlan körülmények között kelt levél, illetve az 1968-as intervenció ügyét a rendszerváltás után „hazaárulás” címén két évtizedig vizsgálták a cseh és a szlovák hatóságok, az eljárást 2011-ben zárták le, mert már nem lehetett kihallgatni kulcsfontosságú tanúkat. (MTI)
