Új Szó, 2018. január (71. évfolyam, 1-25. szám)
2018-01-13 / 10. szám
www.ujszo.com SZALON 2018. JANUAR 13. 17 Tóth László Széljegyzetek elszelelt napokhoz Valamit az emlékezet útjairól... mára szinte teljesen elfeledett Forbáth Imre, akit az 1920- as évek végén Illyés Gyula - kortársait nézve - még az öt legjobb magyar költő közé sorolt, idézi Fábry Zoltánnak írt egyik levelében az őt és verseskönyvét övező közömbösség, érdektelenség kapcsán Blaise Pascalt: ,A hallgatás a legnagyobb üldöztetés...” Csakhogy költőnk figyelmét elkerülte itt a mondat folyatása: „...a szentek sohasem hallgattak.” Amiből világos, hogy a francia bölcselő nem a „visszhangtalanság” kisszerű, érdekelvű értelmezésében, hanem az érdekfeletti „bátorság” adta szabadság értelmében gondolta, amit írt (annak kapcsán, hogy milyen nehezen talált Párizsban olyan nyomdászt, aki ki merte volna nyomtatni az egyik szövegét). Vagyis a pascali értelmezésben a visszhangtalanságnak nem szinonimája az üldöztetés, hanem éppen hogy a bizonyos helyzetekben való megszólalás elutasítása köti béklyóba az embert, s a megszólalás’, a ’kimondás’ akár üldöztetés árán való vállalása, a megfélemlítéseken való felülemelkedése teszi őt szabaddá (belsőleg). íme, egy példa arra, amit szintén Pascal mondott valahol: „...a gondolkodás szabadsága nem terjedhet addig, hogy a tényeket ne vegyük figyelembe.” (Pedig ez jött divatba manapság is, amikor a szabadság kultusza [dogmája?] tarolni látszik a legkézzelfoghatóbb tényeket is.) Hát így valahogy... Apropó, Pascal. Ezidáig úgy em-Agata Zychlinska: Két nő lékeztem, olvastam valahol, valamikor egy anekdotát, mely szerint Karinthytől (vagy Kosztolányitól?) megkérdezték az egyik napilapnál, nem ima-e valamit az újságjukba. „Természetesen”, válaszolta Karinthy (vagy Kosztolányi?), de még rákérdezett: „És mennyi legyen?” „Huszonöt-harminc sor”, hangzott a válasz. Mire Karinthy (vagy Kosztolányi?): ,Akkor talán mégse. Most nincs időm röviden írni.” Most meg mit olvasok Pascalnál? „Nincs időm arra, hogy rövid levelet írjak Önnek, így aztán hosszút írok.” Ez is azt mutatja, néha egészen különös útjuk van a gondolatoknak, néha egészen különös utat tesznek meg az idézetek. Lehet, Karinthy (vagy Kosztolányi?) ismerte Pascalt, s tőle vette át a bonmot-t. Lehet, Karinthy (vagy Kosztolányi?) is kitalálta ugyanezt a szellemességet, amely különben is egészen karinthys (vagy kosztolányis?). Vagy csupán az anekdotám szerzője illesztette iá a pascali történetet Karinthyra (vagy Kosztolányira?)? Vagy nem is olvastam sehol ezt a történetet, csupán már régebben ismerve Pascalt, de el is felejtve, hogy övé a copyright, mondását - meg kell vallanom, nem is rossz dramaturgiai-rendezői érzékkel - én rendeztem meg Karinthyval (vagy Kosztolányival)? Ám az egészet még érdekesebbé teszi, hogy a minap Zalán Tibor jegyzetei közt olvastam ugyanezt a szellemességet, Bemard Shawnak tulajdonítva a bonmot-t, aki a szeretőjének írt levele rövidségét indokolta imigyen. Mindez azonban természetesen nem bizonyít semmit. És tulajdonképpen tanulsága sincsen. Ha csak az nem, hogy ez a történet nem bizonyít semmit... Illetve, hogy nemcsak Isten, hanem sokszor az emlékezet(ünk) útjai is eléggé kacifántosak, kifurkészhetedenek... FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Szent Mihály útján I. Mit olvas? Vrabec Mária a Vasárnap riportere Elif Shafák török írónő Éva három lánya című könyét olvasom most, és talán soha nem olvastam érdekesebb, felkavaróbb, elgondolkodtatóbb könyvet a muszlint identitásról, annak kereséséről és megtagadásáról. A főhősnő, Peri Isztambulban nő fel egy istentagadó apa és egy fanatikusan vallásos anya közt őrlődve. Folyamatosan azt a békés és igazságos Istent keresi, akiben hinni szeretne, és akiről nem akarja elhinni, hogy kirekesztő, gyűlölködő, bosszúálló is lehet. Apja kívánságára és saját tudásvágyától vezérelve Oxfordba megy tanulni, ahol megismerkedik az iráni származású, világlátott ateista Shirinnel és a buzgó muszlint, ám hitét nem mások ellenében, csak önmagáért élő Monával. Tanáruk, a lázadó szellemű és provokatív Azur Istenről beszél hallgatóságának, lázit, provokál, megbotránkoztat és botrányba kever. Miatta távozik Peri Oxfordból, és éli a mai Isztambulban a gazdag, felső középosztálybeli nők unalmas, képmutató életét - mintha Oxford soha nem is lett volna. Azok közül, akikkel a fényűző fogadásokon találkozik, és akik az egyre inkább a diktatúra felé haladó Törökországot úgy bírálják, hogy igazán nem is vágynak választási lehetőségre, senki sem érti, hogy más szemszögből, más értékrendszer szerint is lehet nézni a muszlim világot. Peri már tudja ezt, ezért az a sorsa, hogy két világ között vívódjon örök kétkedőként. A szerző nem ítélkezik, csak kérdéseket tesz fel, és gondolkodásra késztet arról, hogy a muszlim önmeghatározás azok számára is gondot jelenthet, akik beleszülettek ebbe a kultúrába. Lebilincselő, nyugtalanító olvasmány egy olyan korban, amikor az európai keresztény lakosság is a saját identitását keresi. Válasz nincs, hacsak nem az, hogy amíg saját magunkkal nem vagyunk tisztában, addig másokat sem lehetünk képesek elfogadni. Elsőre sem volt nehéz kitalálni, hogy az Ady-versből ismert Szent Mihály útja a Boulevard Saint Michelnek felel meg, mint ahogy azt sem, hogy hova menjünk enni /ével, mire éhségtől féldöglötten megtaláltam a forgatagban. Ebéd helyett csak a boulangerie-K futotta, s nemcsak az időből, ettől kezdve pedig nem lehetett tovább alkut komi az akut éhséggel. A harmadik pizzaszelet gépies nyammogása közben - akár a gumi - nápolyi sarki éttermekről és vietnamiak által üzemeltetett prágai kínai gyorsbüfékről álmodom, majd arra ocsúdok, hogy a Parisban járt az Ősz emlékezetemben megragadt sorainak ritmusára jár az állkapcsom - a szavak kiesegetnek, de a melódia verklije üresben is jár. Az időzítés tökéletes, de ezt csak akkor tudatosítom, mire az utolsó falások rözse-dalai lejárnak, az első falások pedig a gyomromból továbbcsúsznak, s a vércukorszintem emelkedésnek indul. Némelyest még kánikula van, de már tréfás faleveleket sodor az elhaladó forgalom forgataga. Tudom, hogy a mostani éppen az az „Egy perc”, amelyet a vers leír. Az egy perc, amely az ősz ígéretével minden évben egyszer visszatér. „Időcsőbe kerültünk” (copyright Tóth Kinga), magyarázom /ének, majd töbh-kevesebb sikerrel próbálom szabadon szlovákra fordítani a vers sorait, mármint amelyekre többékevésbé emlékszem. Annyiban hagyom, egyszercsak egy idegen öregemberarcra ocsúdok, ahogy a forgatagból kiemelkedik, lerípolt külsőjével és lomha mozgásával kirí, rám mered, megáll egy percre, mutatóujját lassan szája elé teszi, s valamit mormol. Majd feloldódik a tömegben. Saint Michelt mondott? Istenátka francia kiejtés! Az idő, hát az nem számít. Mondom angolul /ének legyintve, úgy fél évvel később egy májusi napon, amikor Szent Mihály útján suhanunk és a Saint Germaine sarkán ott találjuk a helyet és egy percre eszünkbe jut a gumipizza, mint gyomorrándulásnyi emlék. Emlékszel arra a versre? Na persze. Keress rá, meg kell lennie, talán Ján Smrek ezt is lefordította. De angolul biztos megvan. Mondom /ének, de nem hagy annyiban a dolog, magyarázatba kell bocsátkoznom. Hiába az időcső. Egyedül a tér számít. Nem Szent Mihály ideje, de Szent Mihály tere, az, hogy hol van a halál, nem az, hogy mikor van. Lesz. Lehet. Amikor a gumipizzát ettem, még nem tudtam, hogy nemcsak az idő azonos a vers születésével, nemcsak 1906 ismédődő „Egy perc”-e, hanem a tér is. Ady ugyanis ott írta - és ez számít, nem az, hogy mikor. Persze, a dolog bonyolultabb. Először is, a gumipizzéria akkor még nem üzemelt. Az akkori Café Gambrinusból, majd Café Clunyből a kortárs burzsoázia snassz eleganciájú, hangulatos minimáiban tündöklő pizzériát csinált. Pedig az egykori hely asztalainál nem csak a nyugati Bakonyba (ld. Ady: Páris, az én Bakonyom) menekült szegénylegény magyar tintanyalók serénykedtek. ,Akkor nyáron korán beköszöntött az ősz, és a sarkon a Boul’ Mich’-ről besodorta a szél a hulló faleveleket. Ady Bois-élménye feléledt, és itt, a kávéház teraszán megszületett a Párisban járt az Ősz” - írja Bölöni György. Vagyis akkor írta, de mégsem akkor írta, és ott írta, de mégsem ott írta. Ebből következik, hogy az az ismerős öregember nem a boulevard-ra gondolt, amikor azt mondta, Saint Michel, hanem a halálra, amely csak olyan idő lehet, amely se nem múlt, se nem eljövendő. Se nem jelen. Csapom össze kezem Jé előtt, a Monsieur le Prince utca sarkán. Szent Mihály ideje mindig a jövőben van, az eljövendő halálban, pusztulásban. Az ő ideje a vég kezdete. Nemhiába az ő napján hajtották be az árendát és a nyájat a karámba a maradi világban - mormogom útban a Jardin du Luxembourg felé. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com . Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. TÁRCA A SZALONBAN
