Új Szó, 2018. január (71. évfolyam, 1-25. szám)

2018-01-13 / 10. szám

www.ujszo.com I 2018. január 13.

SZOMBATI VENDÉG

9

Négy ország zeneszerzője lett

Michal Novinski: „Elég egy érdekes helyszín, egy születéssel, elmúlással kapcsolatos emlék, ami megmarad bennem"

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Három játékfilm köti Jan Svérákhoz, négy színdarab a Vígszínházhoz. Deszkát nyert Nyitrán, Cseh Oroszlánt Prágában, Nap a hálóbant Pozsonyban. 0 szerezte A tanítónő című szlovák-cseh koprodukcióban kósziilt alkotás zenéjét is.

Michal Novinski ezekben a hetekben lengyel filmesekkel dolgozik.

Tizenkilenc éves volt, amikor az első felkérést kapta a Szlovák Nemzeti Színháztól. Egy balettelőadáshoz kellett zenét komponálnia. Juraj Nvota hívására az Astorka Színházba is bekerült. Tíz évig a színpadon játszotta saját zenéjét a Kazimir és Karolin című előadásban. A végére minden alkalommal belázasodott. „Akiből hiányzik a magamutogatási vágy, az ne álljon ki a nézők elé” - vonja le sok év után a tanulságot. A zeneművészeti főiskolán három szemesztert végzett el. Színházi elfoglaltságait nem tudta tovább egyeztetni a tanulmányaival. Ráadásul mást kívánt tőle a főiskola és egészen mást a gyakorlat.

Michal Novinski azóta az alkalmazott zene egyik jeles egyénisége itthon és a környező országokban is. Jan Svérákhoz olyan filmek kötik, mint a Bubu visszatér, A három fivér és a Mezítláb a tarlón. A Vígszínházban Michal Docekal három rendezéséhez (Mester és Margaréta, Jóembert keresünk, Bűn és bűnhődés) komponált zenét, legutóbb Eszenyi Enikővel dolgozott együtt a Hamletben.

Jan Svérák legfrissebb alkotása, a Mezítláb a tarlón egy festői kis cseh faluban játszódik a negyvenes évek elején. Élt valaha vidéken? Szükségszerű egyáltalán, hogy ismerje az ottani közeget, az udvarok, a nyári mezők illatát ahhoz, hogy a zenéje eggyé váljon a film képi világával?

Szerintem nem. Egyáltalán nem szükséges, hogy legyenek hasonló élményeim, mint a történet szereplőinek, persze nem árt, ha van némi tapasztalatom a vidéki életről. Ettől azonban még nem lesz más minőségű a zeném. Sokkal fontosabb, hogy legyen bennem kellő fokú empátia, hogy bele tudjam élni magam azokba a helyzetekbe, amelyeket zenével kell aláfestenem. Egy tragédiához sem fontos, hogy vannak-e hasonló élményeim. Elég, ha látom a színészek játékát, és mindazt, amit érzek, meg tudom szólaltatni különböző zenei motívumokkal.

De kötődik valamilyen módon a vidéki élethez?

Gyerekként a nyári szünidőt mindig a nagymamámnál töltöttem Vágbeszterce mellett, egy kis faluban. Négyen vagyunk testvérek, a nagymamám ősztől tavaszig sok időt töltött nálunk, a családdal, nyáron viszont én költöztem le hozzá. Mindenre pontosan emlékszem. A madárkoncertekre ugyanúgy, mint a csendekre vagy a lombok suhogására a szélben.

Ezek a régi emlékek nyilván nagyban segítik komponálás közben.

Belőlem mindig a nagy érzelmek hívják elő a zenét. A nagy érzelmekhez pedig belső képek, élmények kellenek. Kréta vagy Szantorini szigetéről a vizuális élmények mellett különböző hangok is élnek bennem. Egy tengerparti vacsora a szabad ég alatt, eredeti görög muzsikával... azt nem lehet elfelejteni! De hiába hoztam haza CD-n az ott hallott zenét, itthon már nem úgy hatott rám, mint abban a környezetben. Szantorini nagyon erős emlékként él bennem, élni is tudnék ott egy ideig, ha nem kellene tartani a gyakori földrengésektől.

Egy luxuskocsi suhanásának a hangját is képes elraktározni az agya?

Hangulatokat jegyzek meg, amelyek kapcsolódnak bizonyos hangokhoz. Elég egy érdekes helyszín, egy sűrű esőfüggönyön áttörő napfény vagy egy születéssel, elmúlással kapcsolatos emlék... ez mind megmarad bennem, és zenében meg tudom fogalmazni, mikor mit éreztem. Vagy olvasok egy forgatókönyvet, amiről eszembe jut egy dallamfoszlány. Sokszor az inspirál, hogy kilépek a lakásból, és látom, mi zajlik az utcán. Figyelem az embereket. Fantáziálok. Olyankor csak úgy cikáznak a fejemben a dallamok. Hallom a ritmust.

Ésszel is lehet komponálni?

Nálam az érzelmek játszanak fontosabb szerepet. Többször megfigyeltem magamon, hogy reggel, ébredés után megy a legkönnyebben a munka. Aztán már csak kibővítem, színezem a zenét.

Megtörténik néha, hogy álmában megszólal egy dallam a fejében?

Igen, előfordul, hogy konkrét zenére nyitom ki a szemem.

S azonnal feljegyzi, amit hall?

Vagy hagyom magamban reggelig. Ha jó, megmarad, ha nem, elfelejtem.

Jan Svérák filmjénél előre tudta, milyen zenét komponál hozzá?

A Mezítláb a tarlón a harmadik közös munkánk. Barátok vagyunk. Bízunk egymásban. A színészválogatásokon és helyszínkereséseken is ott voltam. Elolvastam a forgatókönyvet, és már akkor volt néhány ötletem. Hallottam a gabonamezők lágy zenéjét. A madarak énekét. Egy régi bicikli hangját. Később megnéztem a felvett anyag első, vágatlan változatát, és el kellett felejtenem mindazt, ami addig a fejemben volt. Abból kellett kiindulnom, az lett az alap, amit láttam. El kellett szakadnom a korábbi elképzeléseimtől.

A rendező számára, akárcsak a színészeknek, a forgatókönyv a legfontosabb.

Nekem is. De ha közel áll hozzám a rendező, akkor a témája sem lehet érdektelen számomra. A kettő elválaszthatatlan egymástól. Nem mondok igent egy olyan felkérésre, ahol a téma ugyan izgat, a rendező személye viszont idegen tőlem. Fontos, hogy kivel indulok el egy számomra addig ismeretlen úton. A színházi próba általában két hónapig tart, egy forgatás sokkal tovább. Nem mindegy, kivel kötöm össze az életem.

Svérákékkal hasonló a gondolkodásunk, az ízlésünk, az értékrendünk, s ez a munka során is érezhető. Nyíltan kimondjuk, mi tetszik, mi nem. Tiszteljük egymás munkáját. Jan Svérákot nyolc éve ismerem. Értékelem benne, hogy mindig, minden helyzetben ember marad, sosem veszíti el a fejét. Megbecsüli a munkatársait. Olyan körülményeket teremt a munkához, hogy mindenki jól érezze magát. Nem spórol semmivel. Sem az idővel, sem a pénzzel. Nem kapkod. Nála nincs olyan, hogy ezt vagy azt a jelenetet gyorsan fel kell venni. Mindenre odafigyel. Szinte

apai módon gondoskodó. Kivételes család az övéké. A gondolkodásuk, a beszédstílusuk senkiéhez sem hasonlítható. Elképesztően kulturált emberek. Következetesek a munkában, s ez engem is arra sarkall, hogy a maximumot nyújtsam. Nem is korlátoznak semmiben. Mellettük szabadon szárnyalhat a fantáziám.

Hívták már utolsó utáni pillanatban, hogy megmentsen egy produkciót? Amikor váratlanul kiesett a zeneszerző, és gyorsan találni kellett helyette valaki mást?

Volt már példa erre is, igen. Meglévő zenéhez igazodni azonban nem szeretek. Nem vagyok szalagmunkás, aki befejezi azt, amit másvalaki elkezdett. Egy színésztől sem várható el, hogy egy szerepátvétel után pontosan úgy játssza a figurát, ahogy a kollégája játszotta.

A színészek munkája mennyire inspirálja?

Nekem is fontos, hogy a szereplők meggyőzően hozzák a figurát, hiszen ők adják meg a film alaphangulatát, amit aztán felerősíthet a zene. Az ugyanis olyan valamire képes, amire a kamera sem. Hozzáad valami pluszt a színészi játékhoz, felerősíti a néző érzelmeit. Az eső zenéje vagy a víz hangja bizonyos fokig még változtatni is tud a szituáció hangulatán.

Ha már a víz hangját említi, A nagy kékségben, Luc Besson mára legendás filmjében, amelynek zenéjét Eric Serra szerezte, a két búvár, Jean-Marc Barr és Jean Reno merülései során halljuk a tenger megindító hangját.

Szerintem ez a legjobb, legszemélyesebb filmje Luc Bessonnak, aki sokat tud a tengeralatti világról, az ismeretlenről, a határok átlépéséről. Serra zenéje erős alkotóeleme a történetnek, a néző valóban úgy érzi, mintha ő maga is lemerülne a mélybe.

Érdekes, hogy a víznek is megvan a maga zenéje.

A barlangoknak is. Mindig szerencsésnek érzem magam, ha valami szokatlan feladat elé állítanak. Húszévesen, amikor még nem dolgozott olyan sokat az ember, könnyebben választ zenei témát. Az én koromban ez már nehezebb. Szívesen komponálnék például egy ősi civilizációt megelevenítő zenét. Sajnos kicsi a valószínűsége, hogy megtalál ez a téma, hiszen ilyen filmek a mi tájainkon nem készülnek. Rettenetesen vonz például a maja kultúra. Jártam Mexikóban. Mágikus hely. Bármikor visszamennék. Mintha ugyanaz az építész tervezte volna a maja civilizáció összes városát. Lenyűgöző az a csoda, amit ott láttam.

Rossz filmnek is lehet jó zenéje?

Lehet, csak nem fogunk rá emlékezni. A filmmel együtt felejtjük el. De e tekintetben is vannak kivételek. Hogy csak egyet említsek: az Álom luxuskivitelben. Vannak benne szép jelenetek, de a remekműtől messze van. Audrey Hepbum viszont elragadó benne, és a film zenéje is csodaszép. Megérdemelten kapott Oscar-díjat.

A legendás olasz filmek zenéje is lenyűgöző. Hogy csak egyet emeljek ki a sok közül: Giuseppe Tornatore Cinema Paradisója Ennio Morricone dallamaival.

Erre pedig csak azt tudom válaszolni: Mozart zenéjéhez sokat hozzáadott, hogy Olaszországban tanult. Nemzedéktársai között több kivételes tehetségű komponista volt, nekik viszont nem adatott meg az a lehetőség, hogy olasz földön fejlesszék tudásukat. Arról nem is beszélve, hogy aki ott nő fel, ilyen csodás részén a világnak, aki születésétől fogva annyi szépséget lát építészetben, tájban és még hosszasan sorolhatnám, annak sokkal kifinomultabb az esztétikai érzéke.

Most, januárban ismét a Vígszínházban dolgozik, ahol a prágai Michal Docekal a kiváló francia vígjátékszerző, Georges Feydeau Egy éjszaka a paradicsomban című darabját viszi színre.

Szeretem a Vígszínház társulatát. Nagyon erős csapat. Kivételes tehetségű színészek játszanak ott. Michal Docekalhoz több darab köt, Eszenyi Enikőt rendezőként a Hamlet kapcsán ismertem meg. Az ő munkája sokkal bonyolultabb, mint az enyém. Neki az előadás minden elemét össze kell fognia, hogy formát ölthessen az elképzelése. Én megírom a zenét, és átadom. Csak a magam munkájáért vagyok felelős. De már pontosan tudom, kivel akarok dolgozni és kivel nem. Egy magas tiszteletdíjjal járó, többrészes koprodukciós tévéfilmről mondtam le könnyű szívvel a nyáron. Négy ország színészei játszanak benne, amerikai rendező irányításával. Én mégis a vígszínházi Hamletet választottam.

Csaka magam munkájáért vagyok felelős (Szkárossy Zsuzsa felvétele)