Új Szó, 2018. január (71. évfolyam, 1-25. szám)
2018-01-12 / 9. szám
101 KULTÚRA 2018. január 12. | www.ujszo.com A látás elviselhetetlen nehézsége A Vakfoltokban Bogyó Noémi személyes élményeire támaszkodva idézi meg a bársonyos forradalmat JUHÁSZ KATALIN Bogyó Noémi első regénye fókuszában a bársonyos forradalom áll. A közelmúltban a Kalligramnál megjelent Vakfoltok főszereplői egyetemisták, akik különböző módon viszonyulnak az eseményekhez. A szerző a bűn és bűnhődés témáját, illetve az előző rendszer működésének hatásait vizsgálja. A cselekmény 1988 decemberében indul, amikora környező országokban már recsegettropogott a rendszer. Érezhető a személyes élmény, hogy egyetemistaként ott volt 1989 novemberében a pozsonyi Sznf téren. Mennyiben változtatta meg az életét ez a tapasztalat? így van, már az első tüntetésen részt vettem. Előző nap Prágában véresre vertek egy diáksereget, ezért nem tudhattuk, mi vár ránk. Tele voltak az utcák rohamrendőrökkel. Benne volt a pakliban, hogy közénk lőnek, bántalmaznak, lecsuknak vagy kirúgnak az egyetemről. Mindenkinek mérlegelnie kellett ezeket az eshetőségeket. Életünk első igazán felelős döntését hoztuk meg. Akkor tudatosítottam, hogy az életem a saját kezemben van. Hogy az álmaimért érdemes harcolni és kockázatot vállalni. Katartikus, lázas napok voltak ezek, tényleg úgy éreztük, mi változtatjuk meg a világot. Nem is igazán foglalkoztam azzal, hogy az egyetemisták közül sokan hazamentek, vagy a kollégiumban gubbasztottak, mert nem vállalták a veszélyt, vagy mert úgy érezték, ez nem az ő forradalmuk. A Vakfoltok főhőse, Adam például nincs ott a tömegben a barátaival, pedig mindenben egyetért velük. De mivel barátnője az előző évben disszidált, az állambiztonság kivetette rá a hálóját. Fogdába zárták, megfélemlítették, végül aláírta az együttműködési nyilatkozatot, és attól kezdve jelentéseket vártak tőle. Bogyó Noémi A főhős megtörésének folyamata szerintem az egyik legerősebb fejezet. Rávilágít arra, hogy sokan pszichológiai nyomás hatására váltak besúgóvá, hogy ezek az emberek tulajdonképpen áldozatok. Adam egész hátralévő életében a leleplezéstől retteg, a tragédiáját is ez okozza. Nem tanulmányoztam lélektani szempontból ezt a folyamatot, és senki nem mesélt erről nekem. Csak elképzeltem, milyen módszereket alkalmazhattak, illetve hogy én mitől roppantam volna össze hasonló helyzetben. Az első lökést Szabó István filmrendező egy rövid nyilatkozata adta ehhez, amelyben elmondja, hogy bevitték, elvették a cipőfűzőjét és az övét, majd egy cellába zárták. O is kényszerhelyzetbe került, és később ő próbált elszámolni a lelkiismeretével PENGE Az idő eievensóge Igen, igaza lehet Weiss Jánosnak, a kiváló magyar filozófusnak, amikor egy idei tavaszi ES-ben Safranski Idő című könyvéről írva az eredeti vízió hiányát teszi szóvá. Igen, magam is ismerek originálisabb megközelítést VI DA GERGELY KRITIKAI ROVATA az időről, történetesen Sloterdijk (szintén a Typotexnél megjelent) Harag és idő című monográfiáját említhetném. És az is felvethető, hogy a szerző talán túlságosan is kötődik a némethoni filozófiai tradícióhoz. A megkerülhetetlen görög és ágostoni alapokon túl Heidegger, Nietzsche, Schopenhauer, Kant és Husserl azok, akik mindenekelőtt kijelölik a könyv sűrűsödési pontjait (a kivétel: Sartre és Proust). Éz a hiány főleg a jelena Mephistóban. A bűn és a bűnhődés témája érdekelt, leginkább azok a helyzetek, amikor az ember önmaga ellen vétkezik. Vagy úgy, hogy a saját erkölcsi értékeit tagadja meg, vagy úgy, hogy a szerelmét tagadja meg. De szerintem akkor is önmaga ellen vétkezik, ha annak ellenére marad egy számára hátrányos vagy megalázó helyzetben, hogy kiléphetne belőle. A regény főbb szereplői mind átmennek ezen a folyamaton. Egy diktatúra valamilyen szinten mindenkit megcsonkít lelkileg. Nemcsak azokat, akiket legyalul, hanem azokat is, akik kiszolgálják a rendszert. Miért tartotta fontosnak kiemelni mindezt? Mert azt látom, hogy az eszmék, amelyekben akkor hittühk, máig sem valósultak meg. Hogy nem ezt a vikori filozófiai irányzatok tekintetében látványos, a posztstrukturalista Derrida például csak egy ironikus megjegyzést kap, az amerikai posztmodemek ennyit sem (stb.). És mindennek ellenére mégis kiváló könyv lett az Idő: afféle bevezetés az időről való gondolkodásba - nyilvánvalóan nem függetlenül a szerzői szándéktól. Hatása nem is Safranski lényegre törő, világos stílusában, sokkal inkább a könyv koncepciójában rejlik. Nem kultúrtörténetet olvasunk (ahogy például Weiss is állítja). Van persze narratíva abban az értelemben, hogy valahonnan eljutunk valahova, de ez az út az idő törvényeinek engedelmeskedik. A „kezdet ideje” így nem is az első fejezetet kapja, csak a másodikat. Az első az unalomról szól, arról az állapotról, amelyben magát az időt tapasztaljuk meg, amelyben figyelmünk „az idő múlására” irányul. De ebben rejlik az idő egyik szörnyű ellentmondása: az unalomban ugyanis éppen hogy nem múlik az idő, hanem megreked. Ebből az állapotból, miután szembesültünk a megélt „belső üresség rémü(Képarchívum) lágot akartuk. Mi falakat bontottunk 1998 novemberében, ma falak épülnek. Mi univerzális emberi értékek mellett álltunk ki, ma bezárkózást tapasztalunk. Egy demokratikus, nyitott, sokszínű világot álmodtunk, és megint a centralizmus, a diktatúra felé haladunk. Egy mai fiatal másképp olvassa ezt a regényt, mint a szülei vagy a nagyszülei? Örülnék, ha tizenévesek is olvasnák. Emészthető formában kapnának áttekintést a 89-es eseményekről, a főszereplők pedig szerelemesek, vizsgákra készülnek, szóval közel érezhetik őket magukhoz. A rendszerváltás előtti életet is jobban megértenék egy történeten keresztül, mint amikor elmondjuk nekik, hogy nem utazhattunk nyugatra, hogy alig volt létével”, a kezdet idejébe léphetünk, hogy a rákövetkező fejezetben aztán, a heideggeri gondfogalom által vezérelve már a jövő felé irányítsuk tekintetünket. A könyv egyes fejezetei tehát az időt különböző nézőpontból szemlélik, vagy másként fogalmazva, az idő különféle aspektusait elemzik. Társadalmi idő, egyidejűség, világtéridő, saját idő, játék az idővel (a művészeti ágak időkezelése) stb. a hívószavak - s végül az örökkévalóság és a halál. Időképünket tehát puzzle-ként rakjuk össze, de ahogy fokozatosan összeáll, egyre gazdagabb mintázatok rajzolódnak ki: mága az idő elevensége. De hát az idő is ilyen, nehezen megfogható. Ha senki sem kérdezi tőlem, akkor tudom, mi az, ha meg kell magyaráznom, akkor nem tudom - idézi fel Safranski Szent Ágostont, így áll elő az utolsó fejezetre - a halál árnyékában - egy óvatosan megfogalmazott etika. Hogyan lehetne elviselhetőbb a meghalás és a halál? Ennek egyik feltétele, hogy „az életre, melynél már nem vagyunk ott, ugyanolyan résztvevőként tekintáru a boltokban, hogy kötelezően krumplit szedtünk, konzervgyárakban dolgoztunk, titokban a Szabad Európa Rádiót hallgattuk, és nem mondhattunk ki bárhol bármit. Az eddigiek alapján az olvasó realista stílusú történetmesélést vár, de időről időre feltűnik néhány fura figura, akik vitáznak egymással. Kik ők és miért kerültek a regénybe? A bűn és bűnhődés mellett a koncepcióm másik pillére az volt, hogy mindenki másképp érzékeli a világot, mást tud belőle befogadni. Vagyis ahány ember, annyi világ létezik. A látás metaforája a camera obscura, a lyukkamera, amelyen át mindenkinek másképp tükröződik a valóság. A mi világunkban Adam áruló, ebben a szürreális világban viszont ő a megváltó. Ezek a tudósok, feltalálók mind hozzájárultak az optika fejlődéséhez, és a főhős Zenit fényképezőgépében laknak. Alaposan utánanéztem a munkásságuknak, a kort is tanulmányoztam, amelyben éltek, hiszen mindannyian saját koruk filozófiáját, gondolkodásmódját hozzák a történetbe. De reflektálnak a jelenre is, groteszk, ironikus módon. Más-más véleményen vannak, mert nem akartam, hogy úgy tűnjön, én, a szerző mondom meg a tutit. Játékos alkat vagyok, és ezt a tulajdonságomat itt kiélhettem. Mire utal a regény címe? Soft skills-trénerként dolgozom, menedzseri készségeket oktatok. A tanagyag része az úgynevezett Johari-ablak, mint az az önismeret egyszerű modellje. Ennek lényege, hogy az egyéniségünk négy részből áll: az egyik az, amit mások látnak belőlünk, de mi nem látjuk. Ezek a vakfoltok. Bizonyos dolgok azért csúsznak ki a regény szereplőinek a kezéből, mert a megoldás a vakfoltjukra esik. Ezzel mindannyian így vagyunk néha: mások világosan látják, mit kellene tennünk egy-egy konkrét helyzetben, de mi magunk nem látjuk. síink, mintha jelen volnánk mellette”. Ha felhagynánk azzal, hogy míg élünk, középpontként mindent magunkra vonatkoztassunk... Rüdiger Safranski: Idő. Fordította: Simon József. Typotex, 2017.254 oldal. Értékelés: 8/10 Mundraczó filmjei francia fesztiválon Budapest. Pedro Almodovar és Agnes Varda mellett Mundruczó Koméi eddigi életművének szenteli Fókusz elnevezésű retrospektív programját a franciaországi 30. Premiers Plans filmfesztivál. A mától január 21-ig a franciaországi Angers-ban zajló, nagy presztízsű Premiers Plans fesztivál Mundruczó Koméi hat filmjét tűzi műsorra, köztük a Locamóban 2002-ben díjazott Szép napokat, a Deltát és a cannes-i díjas Fehér Istent is. A világszerte elismert magyar rendező eddigi életműve egyben először lesz látható Franciaországban. Mundruczó Koméi díszvendégként vesz részt a mustrán, amelynek fő célkitűzése az európai mozi új tehetségeinek felfedezése. A szemlén három magyar pályakezdő filmes, Kölcsey Levente Zabigyerek, Szentpéteri Áron Láthatatlanul és Lovrity Anna Katalin Vulkánsziget című alkotásai versenyeznek. (MTI) saf ran SKI
